Ha történelmi perspektívában gondolkodunk, nem mondatjuk, hogy zsarnokok uralkodnak fölöttünk, de azt sem lehet mondani, hogy a hatalom és az egyén közötti viszonyrendszerben kialakult az egyén teljességét támogató hatalmi rendszer – vélte Horváth István szociológus, egyetemi tanár a Maszolnak adott interjúban. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója a romániai magyarokhoz március 15. alkalmából intézett államfői üzenet kapcsán keserű szájízzel vette tudomásul, hogy ez a „normalitás” az RMDSZ kormányra lépése, tehát a politikai konjunktúra eredményeként tér vissza.

Florin Cîţu miniszterelnök és Klaus Iohannis államelnök is köszöntötte idén a magyarokat március 15. alkalmából, miután tavaly az államfő még azzal vádolta a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy a Szociáldemokrata Párttal titokban Magyarország kezére akarja játszani Erdélyt. Mi volt az első reakciója az államfő köszöntése láttán?

Az jutott eszembe, hogy Klaus Iohannis nevéhez köthető egy sorozatnak a megszakítása. 1990 és 1996 között a magyarok olyan jellegű megnyilvánulásait, amelyek a nemzet fogalmához köthetők, a politikai elit egyfajta agresszivitással fogadta, és próbálta visszautasítani. 1997-től elindult egy sorozat, amelyben többé-kevésbé formálisan, többé-kevésbé jó szövegekkel a miniszterelnökök és az államelnök valahogyan megemlékezett március 15-ről, és ezáltal nyilvánosan nyugtázta, hogy a román hivatalos kánon mellett másfajta emlékezési gyakorlatok is vannak. Klaus Iohannis mélyen elhallgatta ezt a dolgot, és ezzel megszakított egy tradíciót.  Ezúttal úgy tűnik, hogy tisztán politikai megfontolásból – az RMDSZ most már az általa hőn áhított és tulajdonképpen legfőbb politikai célkitűzésként követett liberális kormány támogatója lévén – megtette ezt a „kegyet”. Igazából eléggé keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy egy ilyen politikai konjunktúrában tér vissza ez a „normalitás”, és kétlem is, hogy a jövőre nézve egyfajta vívmányként lehet elkönyvelni.

Kapcsolódó

Ilyen még nem volt: Klaus Iohannis üzent a magyaroknak a nemzeti ünnepükön

„Önök számára a mai nap alkalmat ad újra megerősíteni a magyar népet egységbe kovácsoló értékeket, és büszkén felmutatni az identitásukat, amely elismertté tette a magyar nemzetet a történelemben és az egyetemes kultúrában” – üzente a „magyar etnikumú román állampolgároknak” március 15-én az államfő.

Március 15. Klaus Iohannis

Minek tulajdonítja, hogy Klaus Iohannis szakított az Ön által leírt tradícióval?

Klaus Iohannis kisebbségiként megpróbálta elkerülni azt a látszatot, hogy elkötelezett a kisebbségi kérdések mellett. Nem akarta kitenni magát támadásoknak, amelyek felvethetik, hogy a magyarok támogatásával szerezte meg az első mandátumát, és ezen az alapon van valamilyen cinkossága velük. Ugyanakkor jelzett egy kurzusváltást is. Míg 1996-tal kezdődően, ha nincs is intézményes formája a magyarokkal történő együttműködésnek, a „román kisebbségi modell” részeként mégis léteznek szimbolikusan bizonyos közelségtartási formák. Ezzel szemben Iohannis látványosan nem működött együtt az RMDSZ-szel, és a különböző kisebbségi – például nyelvi – jogok kapcsán megpróbált folyamatosan távolodni, jelezve, hogy nincs semmilyen partikuláris elkötelezettsége ebben a kérdésben.

… miközben maga is gyakran hivatkozott a „példamutató román kisebbségvédelmi modellre”.

A modell partikuláris intézmények elrendeződése, és nem feltétlenül eszményien működő rendszer. Románia kisebbségvédelmi rendszere bizonyos értelemben véve tényleg partikulárisan rendeződik el, de ez nem azt jelenti, hogy minden kisebbség számára eszményi konfigurációt képez.

A miniszterelnök is, az államelnök is az üzenetében lényegében azt hangsúlyozza, hogy különösen a mostani nehéz helyzetben románoknak, magyaroknak össze kell fogni. Kihez szól ez az üzenet elsősorban?

Az ilyen típusú üzeneteknek mindig kettős funkciója van. Egyrészt a magyaroknak szól, hogy elfogadunk benneteket, másrészt üzenet a bővebb közönségnek, hogy ez egy elfogadási gesztus. Emlékeztetnék, hogy főleg a kilencvenes évek első felében az ilyen ünnepléseket politikailag rendkívüli módon kihasználták, nagyon elszabadultak az indulatok. Ezért a közméltóságok ilyen üzenetei a csitításról is szólnak.

Az elnöki, miniszterelnöki üzenetet az RMDSZ lefordította, és gondoskodott arról, hogy eljusson a magyar közvéleményhez, tehát nyilvánvalóan fontos a szervezetnek. Milyen jelentősége van ezeknek a romániai magyarok számára?

Az erdélyi magyarság annyi fordulatot megélt az elmúlt két-három évtizedben, hogy ezekre a gesztusértékűnek szánt megnyilvánulásokra kevesen kapják fel a vizet. Arra talán inkább emlékeznek, hogy mikor maradtak el ezek a gesztusok. Vagy a „Jó napot kívánok, PSD” jellegű beszólásokra... Amúgy is az idei március 15. jellege radikálisan más volt: egyáltalán nem volt hozzá kapcsolt tömegrendezvény, nem volt odafigyelő ünnepi hangulat. Úgy gondolom tehát, hogy jelentősebb tömeghatást nem váltott ki ez az köszöntés, mint ahogy az elmaradásának sem lett volna különösebb visszhangja.

Hivatkozási alap lehet-e egy ilyen államfői köszöntés a törvényhozási eljárásban, a március 15-ről szóló – korábban sok liberális által is hevesen ellenzett – tervezet vitájában?

Hivatkozási alap sok minden lehet, például az, hogy Romániában – eltekintve néhány kivételtől – valamilyen szinten általánossá vált a kisebbségek identitásának a nyilvános megélése, beleértve a nemzeti jellegű ünnepek megtartását, az ezeken történő szimbólumhasználatot. Még akkor is, hogy ha érzelmeket kavar, és vannak hullámzások, de a hosszú távú trendeket nézve azért azt lehet mondani, hogy ez most már része a nyilvánosság működésének, tehát egy törvény rögzítheti ezt a normalitást. Ilyen értelemben lehet hivatkozási alap, igen.

Közben olvasom a hírt, miszerint idén is megbírságolta a Kovászna megyei prefektus Sepsiszentgyörgy polgármesterét, mert március 15-én magyar szimbólumokkal díszíttette fel a várost. Mi lesz azzal, amit az elnök is írt köszöntőjében a magyaroknak, hogy március 15. „jó alkalom az identitásuk felmutatására”?

Én úgy értem, hogy Sepsiszentgyörgyön a szimbólumhasználat kizárólagossága vagy predominanciája volt a probléma, ugyanis a román zászlótörvényben van egy kitétel, hogy a más nemzeti jelképeket meg kell duplázni a román nemzeti szimbólumokkal. A jogi aspektusokon túlmenően ez egy szimbolikus vita, a tér szimbolikus jelölése Romániában még érzékenységeket korbácsol fel. Különböző hatóságok, különböző „éberen őrködő patrióták” működése kifejez egy másfajta szemléletmódot annak vonatkozásában, hogy akkor mit is jelenthet ez a fajta elismerés-politika, hol vannak ennek a határai. Látható, hogy ezek a határok messzemenően nem annyira egyértelműek, hogy hátra lehessen dőlni. Ugyanezt látjuk a kisebbségi nyelvhasználat terén: a törvénykezés eléggé tág teret szab, de amikor az alkalmazásra kerül a sor, akkor általában előjönnek a paragrafusokban elrejtett kibúvók, a restriktív értelmezések. Tehát a jogi kodifikáció nem jelenti azt, hogy kulturális szinten történt egy radikális és tényleges szemléletváltás.

Március 15. a magyarok számára a szabadságeszme megvalósulását jelentette. Mennyire vagyunk ma szabadok?

Ha a szabadságot úgy értelmezzük, hogy jól szabályozott, jól működő és az állampolgárt szolgáló intézmények vannak – tehát a törvények szabta keretek között az egyén tervezhetővé tudja tenni az életét és megnyilvánulásait –, akkor azt mondanám, hogy egy hibrid rezsimben élünk, nemcsak itt, Romániában, hanem általában Európában. Persze, ha történelmi perspektívában gondolkodunk, akkor nem mondatjuk, hogy zsarnokok uralkodnak fölöttünk, de azt sem lehet mondani, hogy a hatalom és az egyén közötti viszonyrendszerben kialakult az egyén teljességét támogató hatalmi rendszer. Ellenkezőleg, a hatalmi rendszereknek van egyfajta autonómiája, amely nemcsak az „elszabaduló egyéni szabadság” ellenében lép fel, hanem saját célokat követve. A hatalom és az egyéni aspirációk egyensúlyát illetően úgy érzem, hogy az utóbbi pár évben – persze a pandémia idején másfajta rációk mentén is van egy ilyen típusú elmozdulás – történt egy elmozdulás az állam, a hatalmi centrumok megerősödése felé.