„Talán az öt érzékkel felfogható széphez kell eljuttatni a diákokat. Nagyon fontosnak találom, hogy több érzékterületük meg legyen szólítva magyarórán. Ezért gyakran szoktunk dramatizálni szövegeket, zenére szöveget írni, színeket, ízeket, ételeket, italokat, tapintást, érzéseket, zenét, filmet társítani egy-egy irodalmi szöveghez” – fejtette ki az irodalomoktatás kapcsán Kintzel Krisztina kolozsvári magyar nyelv és irodalom tanárnő.

– Melyik a legszebb emléked az eddigi tanári tapasztalataidból?

– Nagyon sok szép emlékem van, talán az egyik, ami elemi erővel hatott rám, s rájöttem, hogy valóban szövegekben élünk, amikor tanítottam egyik 5. osztályban Fodor Sándor Csipike című meseregényét, s olvastam órán, hogy a Rendkívüli Világéjszakán Csipike törpéből óriás lett Bagoly Doktornak köszönhetően, de egyedül érezte magát, s ezért széthintette a világra a Góliátport: „És Csipike boldognak, nagyon boldognak érezte magát. Hiszen teljesült a régi vágya: megnőtt, óriási nagyra nőtt! És nincs egyedül, mint az éjszaka, itt vannak mellette a barátai. Hogy ők is megnőttek? Hogy az egész világ megnőtt? Mit számít ez! Fő az, hogy ő, Csipike, óriás! És még valami: az egész óriásvilágnak egyes-egyedül ő tudja a titkát.”  Elemi erővel hatott rám annak a felismerése, hogy nem az számít, amit mások tudnak vagy gondolnak rólunk, hanem az, hogy mi mit tudunk magunkról. Meg is beszéltük a gyerekekkel, ez az élmény inkább engem érintett meg személyesen, az irodalmi szöveg művészetjellege, amikor valaki azt írja le, ami bennem van, de nem tudnám így megfogalmazni. Ekkor döbbentem rá, hogy az irodalmi szövegek az érzelmi intelligenciát is erősen fejlesztik.

Egy másik kedves élményem, amikor Arany János Szondi két apródja című történelmi balladáját tanítottam 11. osztályban: az óra ráhangoló részénél csoportban különböző szövegeket kellett írniuk, esküszöveget, temetési beszédet, amit aztán nemcsak felolvastak s előadtak, hanem a termet is berendezték, s a fogasról levett sálakból turbánt készítettek beöltözve törököknek. Az első élményem belső volt, a második az a fajta jó érzés, amikor a tanár kívülről szemlélheti a diákok lázban égő munkáját.

– Mi volt számodra a legnagyobb kihívás eddig a pedagógusi munkádban?

– Talán a pályám elején az a fajta kínlódás a líceumi osztályokban, amíg kikászálódtam az előadó, leadó tanári szerepből, s rátaláltam arra a tanári szerepre, ami hozzám illik, amelyben otthonosan mozgok, amely egyben kihívás, de nem unalmas, amikor együtt merek gondolkodni a diákjaimmal. Amíg rátaláltam azokra a módszerekre, amelyek a diákok kompetenciáit fejlesztik, amikor az óra a diákokról, a szövegekről szól, nem a tanárról. Ez akkor sikerült, amikor megismerkedtem Pethőné Nagy Csilla alternatív tankönyveivel. Kinyílt számomra a világ a középiskolai tanítást illetően.

– Sokszor, sokan mondják, hogy a mostani generáció, a fiatalok nagyon mások, mint a korábbiak. Te is ezt tapasztalod?

– Másak, de nem rosszabbak. Megváltozott a világ a digitális eszközöknek köszönhetően, egyszerre vannak jelen az offline és az online térben, másképpen, máshogyan szereznek információkat, ezért nekünk, tanároknak is kell ehhez alkalmazkodnunk, nem dughatjuk a fejünket a homokba. Tapasztalatom szerint 5–8. osztályban már 15 percet sem tudnak egyszerre figyelni. Nagyon pörgőnek kell lennie az órának, hogy ne unatkozzanak. Ezért az új kompetenciafejlesztő tanterv kiválóan alkalmas arra, hogy kooperatív módszerek segítségével szerezzék meg a kellő tudást, tapasztalatot. A hagyományos, frontális tanóra nagyon nem kedvez a mostani Z generációnak. Le kell foglalni őket, az órát jól meg kell tervezni, hogy elérje a célját. Sokszor kevés az 50 perc. Ma már a tanári attitűdnek nagyban meg kell változnia: a következetes, hiteles, jellemes tanárnak hisznek a gyerekek. Amikor bármilyen információ karnyújtásnyira van, a tanár már nem lesz érdekes, ha nem tud valami újat, mást nyújtani. Meg kell tanítanunk a gyereket a források kezelésére, azaz melyek a hiteles források; az önálló műértelmezésre, tanórán lehetőséget kell biztosítanunk az esztétikai élmény átélésére, az önálló véleménynyilvánításra, és nem utolsósorban értő olvasókká kell nevelni őket. Ez szembemegy a tekintélyelvű neveléssel, azaz egy tanárnak ma már csak azért, mert tanár, nincsen tekintélye, ezt ki kell vívnia elsősorban a hitelességével és a diák iránti tiszteletével. Ma már a jó diák mércéje nem a szép füzet, a bemagolt lecke, még az sem, hogy szófogadó, hanem az, hogy szabályok kerete között a kritikai gondolkodásnak teret adhat, van helye, feladata és szerepe az osztályban, magyarórán, valamiben jó, tisztában van az erősségeivel, s abban a tanárja is támogatja.

– Az olvasáshoz hasonlóképpen kezd eltűnőben lenni a hagyományos kézírás fontossága, hiszen mindent felvált a digitalizáció, a mesterséges intelligencia még a gépírás szükségességét is lecseréli. Veszélyforrás vagy csak a fejlődés egy normális velejárója?

– Tapasztalom én is, hogy a diákok nagy előszeretettel készítenek el egy-egy projektet számítógépen. Ha valaki nagyon úgy szeretné, nem szoktam ellenezni, egyedüli kikötésem, hogy tartsák be ennek az írásnak a szabványait: sorközök, hosszú, rövid ékezetek, magyar betűk írása, azaz a helyesírás ebben az esetben is követelmény. Valóban egyre lustábbak írni, egyre csúnyábban is írnak, de akkor is alapkövetelmény a helyesírás. Én nem vagyok digitális bennszülött, ezen a téren mindig is lesz akcentusom, nem barátom a számítógép, de tudom, hogy a mai generációnak ez a természetes. Amíg tanulni fognak kézírást az iskolában, nem veszélyforrás szerintem a digitalizáció. Meg kell tanítani őket jól használni a digitális eszközöket. A mesterséges intelligencia lehet akár jó dolog is, ha ezt is jól kezelik, s nem veszi át a helyét az emberi gondolkodásnak, kreativitásnak.

Az írás és a szövegalkotás fejlesztését segíti vagy nehezíti a helyesírás tanítása? Saját szülői tapasztalataim szerint a kreatív önkifejezést mindenképpen gátolja, és szorongóvá teszi a gyereket, ha a szövegalkotásnál figyel a helyesírásra. Ezzel nem azt szeretném sugalmazni, hogy a helyesírás fölösleges lenne, hanem azt, hogy talán máskor és máshol lenne ennek a helye az írástanulás folyamatában.

– Te mit tapasztaltál ezen a téren?

– A nyelvtanórán tanítottuk korábban a helyesírást, de hagyományos nyelvtani szabályok által nem is lehet tanítani. Mivel az anyanyelv eszköz a helyesírás tanításához, szerintem elsősorban nem az íráson keresztül, hanem az olvasáson keresztül tud nagyon sokat fejlődni a helyesírás. Megfigyelhetik ezáltal írásban a különböző hangalakokat. A tipikus, gyakori  esetekre jó hangsúlyt fektetni, amelyeket gyakran használnak. Akkor tud jól fejlődni a helyesírás, ha a diák jár utána a szabályos, helyes alaknak. De az életkori sajátosságokat mindenképpen figyelembe kell venni, amíg a fogalmi gondolkodás nincs kialakulva, addig hiába magyarázunk egy-egy helyesírási szabályt nyelvtani fogalmakkal, mert úgysem érti meg. A diákjaim házi feladat ellenőrzésénél meg szokták jelölni egymás szövegében a hibákat, amit megbeszélünk. Ha írnak egy másik szöveget, ahol nem követik el a korábbi hibákat, abból már sokat tanulnak.

– Van-e kedvenc íród, költőd, idézeted? Miről ismerhető fel Kintzel Krisztina magyar tanárnő?

– József Attilát és Örkény Istvánt nagyon szeretem, és Ottlik Géza prózanyelve engem nagyon elvarázsolt, az írásából kibomló nyelvszemlélet, nyelv kérdése, miszerint a lényünket érintő leglényegesebb dolgok kimondhatatlanok. A kedvenc idézetem tőle: „A fogható valóság felszínén élünk elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán tovább nyúlnak ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”