banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

A Fehér megyei Kelneken egy éjszakára bárkiből lehet várúr(nő)

A dél-erdélyi faluban található erődtemplom az egyetlen olyan hazai, az UNESCO világörökséghez tartozó épület, amelyben egy teljes éjszakát eltölthet a látogató.

Az UNESCO Világörökségi Listáján szereplő hét erdélyi erődtemplom egyik legkülönösebbike a kelneki. A Szászsebestől délkeletre, a szászok által Unterwaldnak nevezett vidéken fekvő falu erődtemploma valójában nem is erődtemplom, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében az. Egy hitéleti tevékenységre már jó ideje nem használt templom vagy inkább kápolna, amelyet a szászok téli templomaként tartanak számon a helybeliek, része ugyan az épületegyüttesnek, ám az erődítmény eredetileg nemesi székhely volt, a helyi elöljáró, a geréb rezidenciája.

A kettős koncentrikus fallal védett, a XIII-ik században épült lakótorony 1430-ban került át a helyi közösség tulajdonába, amikortól parasztvárként használták az erődítményt. A kelneki erődtemplom abban a tekintetben is egyedülálló, hogy vendéglátási funkciót is ellát, két vendégszobájában bárki megszállhat. A rusztikusan berendezett szobákhoz a belső várfal kaputornyán keresztül lehet eljutni. A belső téren nem sokat változtathattak az évszázadok során, a szobák jelenleg is csupán egy-egy lőrésen keresztül kommunikálnak közvetlenül a külvilággal.

Az épületegyüttes jól karbantartott, az egyenletesre nyírt gyep, a belső udvaron kialakított sziklakert, a kút körül sorakozó különféle méretű és alakú kaktuszok, a falak mentén, a toronylépcső mellvédjén és az ablakkeretekben nyíló virágok kellemesen ellenpontozzák a nagy terméskő felületek merev ridegségét, kellemes hangulatúvá varázsolják a várfal által körbehatárolt teret. A várudvaron az egyetlen disszonáns elem a falra kifeszített öles nemzeti zászló, mely Románia centenáriumára hivatott emlékeztetni a látogatót.

A vártemplom gondnoka, egy helybéli asszony, délután öt körül bezárja a régiségeket, valamint a faluban készített lekvárt, pálinkát és konyakot kínáló szuvenírboltot, majd a várkapura is rákattintja kívülről a lakatot. Kettesben maradunk az évszázados falak között, igazi várúrnak és várúrnőnek érezhetjük magunkat. Foglyok természetesen nem vagyunk, távozása előtt a gondnokasszony megmutatta a kiskaput, melyen keresztül közlekedhetünk, amikor ő nincs szolgálatban. Magamban elszórakozom a gondolattal, hogy helyzetünk tipikus leképeződése a romániai mindennapok realitásának: ha zárva is a nagykapu, mindig van egy kiskapu.

Korondi cserép minden mennyiségben

Az erődöt kezelő alapítvány múzeummá alakította az egykori lakótornyot. Pincéjében két sorban méretes boroshordók sorakoznak, s egy miniatűr prést is kiállítottak, annak apropóján, hogy a szőlőtermesztés hagyományos foglalatosság ezen a vidéken. Alapötletnek ez nem rossz, ámbár lényegesen izgalmasabb volna, ha ugyanott bort is mérnének. Az emeleteken néprajzi tárlat tekinthető meg, ami elvben szintén rendben volna, csak hát az anyag, finoman szólva, heterogén.

Az, hogy a tárgyak zöme nem helyi, sőt még csak nem is szász, önmagában nem lenne baj, de az már kínos, hogy a molyrágta cifraszűrök ragadnak a kosztól, a kerámiák 80 százaléka pedig, függetlenül attól, hogy szászként avagy szilágyságiként vannak felcímkézve, korondi fazekasok műhelyéből került ki. A plafonról lógó kürtök és trombiták ellenben, valószínűleg az egykori helyi rézfúvós zenekar hangszerei, határozottan emelik a tárlat vizuális színvonalát.

A kaputoronyba vezető meredek falépcsőt viszont érdemes megmászni, a magasból az egész környéket belátni. Az épület nem csupán védelmi célokat szolgált, itt helyezték el a kápolna négy harangját is, ugyanis minden eseményhez, istentisztelethez, temetéshez, esketéshez, illetve keresztelőhöz, másikat kongattak meg. Elnézve a harangokat, melyeket XIX. vagy a XVIII. században öntöttek, eszembe jutott, hogy magyar templomban elvétve látni csak ilyen patinás darabokat, többségüket beolvasztották az I. világháború alatt, ágyúként végezték a doberdói vagy a galíciai front poklában.

Aztán az egy nappal korábban meglátogatott szerdahelyi lutheránus templom ötlött fel az emlékezetemben, abból is a világháborús hősök márványba vésett névsora, ahol, eltérően a magyar vagy román többségű településektől, az I. világégés lajstroma sokkal rövidebb, mint a II. globális tömegmészárlásé. Úgy tűnik, hogy a derék szászokra nagyobb mozgosító erővel hatott a Führer, mint a Kaiser, utóbbi kedvéért még a harangjaikat sem voltak hajlandóak feláldozni, nem hogy a vérüket. Pragmatikus emberek a szászok, nem ültek fel a „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam…” agyalágyult fogadkozásnak.   

Kapcsolódók

Kimaradt?