Milyen kellene legyen a szakképzés Romániában? Melyik megoldás jobb, az összevont magyar-román egyetem, vagy az önálló? Merre tovább, szórványoktatás? Papp Z. Attila oktatási szakértővel a Magyarok Romániában 1990-2015 kötetben írt tanulmánya mentén beszélgettünk el a fenti kérdésekről és más témákról. Sorozatunk korábbi részeiben a nyelvi jogokról, az erdélyi magyarok vallásosságáról és román-magyar viszonyról írtunk.

Feltevődik két kérdés a tanulmányban. Kié a kisebbségi oktatás, azaz léteznek-e egyértelműen beazonosítható, (el)ismert intézményi felelősei? Hogyan intézményesül a kisebbségi oktatás: laza hálózatként, avagy a román oktatás egészének alrendszereként értelmezhető? Milyen feleletek születtek ezekre?

Az egyik legnagyobb gondnak azt tartom, hogy amit mi magyar kisebbségi oktatásnak gondolunk, az nem biztos, hogy létezik mint oktatási alrendszer. A magyar tannyelvű oktatás egésze ugyan a román oktatási rendszer egészének valamilyen része, de mégsem gondolom, hogy ez alrendszer lenne, mert ehhez egyértelmű felelősségi körök kellenének. Ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor sem tudjuk beazonosítani, hogy kik a felelősei a magyar nyelvű oktatásért Romániában. Több szereplő is van, bukaresti minisztériumi szereplők, megyei tanfelügyelőségek, ott dolgozó, ezért felelős személyek, politikai képviselők és a pedagógus szövetség, amelynek szintén köze van mindehhez.

Egy másik vesszőparipám, hogy a kisebbségi magyar oktatásra vonatkozó adatszolgáltatás nincs rendszerszerűen felépítve. Ha megnézzük az RMDSZ vagy RMPSZ honlapján az adatokat, akkor azok meglehetősen szűkösek. Fontos volna adatokat találni, mert ha fejleszteni akarjuk a tételezett alrendszert, akkor az a minimum, hogy legyenek megbízható adataink. Arról tudunk például a román hivatalos statisztikákban, hogy évente hányan tanulnak magyarul a felsőoktatás alatti szinteken, de a felsőoktatás adatait meg máshonnan kell összeszedni. De ezek még primitív adatok ahhoz képest, hogy hány indikátorra volna szükség tényleges fejlesztésekhez – például nem tudunk semmit a tanulók családi hátteréről, a magyar tannyelvű iskolák eszközellátottságáról és sorolhatnám.

Problémaként jelenik meg tehát, hogy nincs a kisebbségi oktatási hálózatot egységesen koordináló testület. Más európai etnikai kisebbségeknél ez hogyan működik?

Tavaly, Finnországban az ottani svéd tannyelvű oktatást vizsgáltam meg közelebbről. Már eleve furán néztek rám, amikor a kisebbségi oktatás felől érdeklődtem – azt mondták, hogy nincs ilyen, hanem svéd tannyelvű, ami nem kisebbségi oktatásnak számít. Vannak más kisebbségek, de a svéd az nem számít annak. Ez azért érdekes, mert elvezet oda, hogy a nyelv státusa hogyan határozza meg az oktatás szerveződését. A finn példa azért érdekes, mert mivel a svéd is hivatalos nyelv, az egész svéd tannyelvű oktatás egyértelmű alrendszerben működik. Ennek megfelelően például a nemzetközi PISA-mérésekben a svéd nyelvű oktatás vizsgálata céljából almintát hoznak létre, és külön elemzések készülnek a finn és svéd nyelvű oktatás minőségi kérdéseiről. Romániában, vagy Szlovákiában ezzel szemben a nemzetközi mérésekbe ugyan magyarok is bekerülnek a mintába, de nem egy tervezett alminta részeként, ezért statisztikai szempontból csak óvatos megjegyzéseket, értelmezéseket tehetünk.

De mondhatnám Belgiumot is, ahol nemcsak vallon és flamand, hanem német kisebbségről is vannak külön információk. A kisebbségi nyelv státusa tehát meghatározó abban, hogy kisebbségi alrendszer épüljön ki az oktatásban. Ugyanakkor fontos leszögezni,  a nyelv jogi státusa, vagy általánosabban a kisebbségi jogok biztosítása önmagában nem oldja meg az oktatási problémákat.

A magyar nyelvű szakképzés visszaszorult – írja a tanulmányban, miközben arról hallani, hogy a magyar kormány és az erdélyi politikai szereplők is kiemelten támogatják ezt. De van egyáltalán szükség/igény a szakképzésre?

Az nem kérdés, hogy van-e szükség erre, inkább az a kérdés, hogy milyen mértékben van szükség rá és milyen tudásokat ad át. A szakképzés Magyarországon és Romániába is az oktatási rendszer mostohagyereke. Ezt mindig reformálni akarják, EU-s elvárás is, hogy közelebb hozzák a piaci elvárásokhoz, de nincs sok előrelépés.

Romániában - a magyar kisebbségi politika elvárásainak megfelelően - a kilencvenes évek elején is a nagy hagyományokkal rendelkező gimnáziumok és líceumok fejlődtek, nem a szakiskolák. A szakképzéssel mindenképpen kell kezdeni valamit, de kérdés, hogy ezt egy alrendszeren belül lehetséges fejleszteni vagy csak pontszerűen. Azt gondolom, hogy a modern szakképzés irányába kell elmozdulni, ami azt jelenti, hogy egy ilyen intézmény ne azok gyűjtőhelye legyen, akik nem képesek más középiskolába bejutni, és legyen vonzó, azaz legyenek modern eszközökkel és számítógépekkel felszerelt műhelyek, amelyek valóban értelemmel és szaktudással töltik fel az inaséveket, közvetlen kapcsolatban állnak piaci szereplőkkel és így tovább. Ilyenek elvétve persze ma is vannak, de összességében kellene emelni a színvonalat, és talán így emelkedne a társadalmi presztízse is a szakképzésnek. Hogy megint finnországi példákat hozzak: a szakképzés ott modulokra épül, a szakképzés és az érettségi megszerzése nem egymást kizáró oktatási kimenetek. Olyan szakiskolákba jártam például, ahol már 3D-nyomtatók vannak, a fiatalok drónokat vagy akár kész faházakat készítenek, amelyeket már a piacon is értékesítenek stb.

Továbbra is megoldatlan problémaként említik, hogy nincs önálló magyar felsőoktatási intézmény, amelyet a román állam tart fenn. Mennyire van szükség egy ilyen intézményre? Megoldást jelent a Sapientia EMTE?

Ez nagy kérdés, nem tudom, lehet-e egyértelmű választ adni rá. Elviekben a több tannyelvű felsőfokú intézmények is működhetnek normális keretek között, és egy önálló magyar tannyelvű intézménynek is meg lehetnek az előnyei. Nem akarom letenni a voksom egyik megoldás mellett sem. Amit azért elmondhatok, hogy egy önálló intézményben – most a Sapientiára gondolok – a szereplők inkább tudnak azonosulni az intézményi döntésekkel. Két tannyelvű intézményekben óhatatlanul előjönnek a procedurális kérdések, a többség-kisebbség viszonyára vonatkozó, oktatáson kívüli lobbik, félelmek stb. Ez jól látszik a jelenlegi MOGYE-ügy kapcsán, de a Babeș-Bolyainál is elő szoktak jönni ilyen kérdések. Ez a viszony olyan energiákat köt le, amely a szakmai kérdések kibontakozását hátráltatja.

Persze az, hogy egy intézmény két vagy több tannyelvű, hozzájárulhat egy másik nyelv megtanulásához, bár ez Románában egyirányú opció szokott lenni.

Melyek a legfontosabb problémák és legsürgősebb tennivalók a szórványoktatás területén?

A szórványoktatásnál, ha csak a demográfiai iskolaválasztásokból indulunk ki, akkor azt látni, hogy hatványozott csökkenés mérhető. Azaz minél kisebb demográfiai szempontból a szórvány, annál inkább csökken a beiratkozók száma. A tanulmányban közöltünk adatokat arra is, hogy a magyar gyerekek hány százaléka tanul románul, és az látszik, hogy a szórvány-megyékben a legmagasabb az arány.

Kérdés, hogy ki ezért a felelős: az egyik retorika szerint a románok, a másik szerint a gyerekek számának csökkenése – én inkább azt látom, hogy bizonyos megyékben egész hatékonyan kötnek helyi alkukat. Azonban több helyen is inkább a kistérségi gondolkodás hiányzik, gyakran egymást kioltó kezdeményezéseket, harcokat lehet látni együttműködés helyett. Azt gondolom, hogy érdemes lenne oktatási útvonalakban gondolkodni és az intézményi együttműködéseket elősegíteni.

Azt a kérdést is fel kell tenni, hogy van-e olyan szint, amikor a magyar nyelvű oktatást a gyerekek érdekében nem tartjuk fenn. Nem mondok sem megyét, sem települést, de voltam olyan helyen, ahol a magyar tannyelvű oktatás három gyereket jelentett egy osztályban, akik első osztálytól együtt tanulnak, és nosztalgiával gondolnak vissza nyolcadikos korukra, amikor még öten voltak. Hármukból kettő ráadásul testvér is. Gondoljunk bele, hogy ezek a fiatalok így élték meg vagy le iskolai éveiket – lehet, hogy magyarként a későbbiekben sikeresek lesznek, de az biztos,  életük meghatározó részében valamiből kimaradtak, legyen szó társas kapcsolatokról, barátságokról stb. Szórvány feltételek mellett gyakoriak az osztályösszevonások is, ám ki lehet mutatni azt is, hogy az összevont osztályokban tanulók iskolai teljesítménye rendszerint elmarad az átlagos osztálylétszámú osztályokban tanulókhoz képest.

Korábban a magyar tannyelvű iskolák jobb eredményeket mutattak fel, mint a románok, végül utóbbiak beérték az előbbieket. Minek volt köszönhető ez a különbség és a változás?

Röviden két dolog látszik a nemzetközi PISA-mérések romániai magyar vonatkozásában: a nem magyarul tanuló magyar diákok iskolai teljesítménye átlag alatti, és az is mérhető, hogy ők mintha szegényebb családokból származnának. Ez a két jelenség egymást erősíti, és ezt úgy értelmezhetjük, hogy alulról kezd kiüresedni, vagy asszimilálódni a kisebbségi közösség.

Az szintén látszik, hogy Európában belül a romániai az egyik leggyengébben teljesítő oktatási rendszer, de 2006-hoz képest mégiscsak kimutatható valamiféle pozitív elmozdulás. Ez azt jelenti, hogy 2006-ban a tanulók több mint fele volt funkcionális analfabéta, ez most már „csak” 35-40 százalék. A magyar tannyelvű oktatás viszont nem esett át nagy változáson, kezd egyre inkább besimulni a többségi oktatás teljesítményébe: azaz korábban volt szignifikáns eltérés magyarul és románul tanuló diákok között, 2015-ben azonban eltűntek ezek a különbségek – legfeljebb a természettudományok terén volt még némi előnyük a magyaroknak.

Címlapi illusztrációnk forrása: Fotó: scoala3.muscel.ro