Nemrég jelent meg a Magyarok Romániában 1990-2015 című kötet, amelyben tanulmányok sora részletezi a romániai magyarság helyzetét, nyelvi, demográfiai, vallási, médiafogyasztási, oktatásügyi szempontból. Interjúsorozatunk első részében Horváth István szociológust kérdeztük többek között a nyelvi jogokról, most pedig Kiss Dénes szociológust faggattuk az erdélyi magyar közösség vallásosságának részleteiről.

Az a tény, hogy a romániai református egyház 93,8 százaléka magyar, a római katolikusnak pedig „csak” 57,5, hogyan hat ki az egyház etnikai arcélére?

Ezek Románia egészére vonatkozó adatok, és mint tudjuk, Romániában a magukat románnak valló  csángó római katolikusokon kívül vannak még román katolikusok, akik miatt kijön ez az arány. Erdélyen belül viszont a katolikus egyházban a magyarok aránya 78 százalék, vagyis egy döntően magyar többségű egyházként működő szervezetről beszélhetünk. Ennek ellenére egy probléma Erdélyben is, hogy a román nyelvű katolikusokat hogyan integrálják szervezetileg, míg a református egyházon belül ez nem jelentős probléma, még ha vannak is román egyháztagok.

Erdélyen belül mindkét egyház hasonlóan fontos a magyar intézményrendszer fenntartása és működtetése szempontjából. Ez az etnikai aránybeli különbség csak annyit jelent, hogy a katolikus egyháznak román intézményei is vannak.

Az idézett tanulmányban az áll, hogy „a vallási élet gyakorlati aspektusának két gyakran használt mutatója a templomlátogatás és az imádkozás gyakorisága. Az erdélyi magyarok körében mindkét mutatónak magas az értéke: a megkérdezettek egyharmada nyilatkozta azt, hogy legalább heti egy alkalommal templomba jár, és majdnem fele, hogy naponta imádkozik.” Hogyan alakulnak ezek az arányok a román lakossághoz képest?

Ha ezeket az adatokat tekintjük, akkor azt az eredmény kapjuk, hogy az erdélyi magyarok egy kicsivel vallásosabbnak mutatkoznak a román lakossághoz képest. Ez annyiban meglepő, hogy az erdélyi magyarok vallásosabbnak tartják a románokat, amit szintén komolyan kell venni, mert a konszenzuális percepciók nem szoktak tévesek lenni.

Az tehát külön értelmezésre szorul, hogy miért tűnnek vallásosabbnak a magyarok a románoknál. Azt tudjuk például, hogy a magyar történelmi egyházaknak erősebb az etnikai funkciójuk, mint a román ortodox egyháznak, tehát érthető, ha az egyházi szerepen túl is fontosak az előbbiek, és az is érthető, ha ez szorosabb kötődést eredményez.

A tanulmányban megjelenő eredményeket kérdőíves kutatással szereztük, itt azonban létezik egy olyan jelenség, amit mi dezirabilitási hatásnak nevezünk: ez azt jelenti, hogy torzítja az adott képet, ha az emberek úgy érzik, hogy egy feltett kérdésre létezik egy „illendő válasz”. Ha tehát a vallást fontosnak érzik – márpedig annak érzik –, akkor hajlamosak egy kicsit torzítani. Ez valószínűleg a román lakosság esetében is így van, de a magyarok körében ez erősebb jelenség. Ha például a református egyházi statisztikákat nézzük, akkor kiderül, hogy a tényleges templombajárás körülbelül a harmada annak, amit egy kérdőíves kutatásban mondanak, és enyhén csökkenő tendencia is mutatkozik. A kutatások azt mutatták ki, hogy a vallásosság erőteljesen növekedett a kilencvenes években, de a papok jelezték, hogy ez nem igaz – ők azt látták, hogy a rendszerváltás után hirtelen megnövekedett ugyan a templombajárás, de aztán visszacsökkent a korábbi szintekre.

Azt gondolhatnánk, hogy a román társadalom vallásossága mintha „manifesztebb” volna, legyen szó a templom körül kint állók látványáról, a különböző eseményeken fontos szerepeket kapó papokról. Van ebben igazság?

Annak ellenére, amit gondolunk, hogy például mennyi templom épül, az ezer román főre eső számuk még mindig alacsonyabb. Ez azt is jelenti, hogy sokkal több ember tartozik egy nem túl nagyméretű templomhoz és nem is férnek el – mivel az utcán állnak, úgy tűnik, hogy rengetegen járnak templomba, pedig ez nem így van. Bár jó volna erről s statisztikákat is látni.

A templomba járás gyakorisága és vallásgyakorlás módja valamilyen módon felekezetfüggő is, és az itt szóba kerülő vallások közül a katolikusok járnak leginkább templomba, a protestánsok kevésbé.

Mi az oka annak, hogy míg Istenben 95,9 százalék hisz, addig a „halál utáni életben” 56 százalék, a pokol létezésében 50,9? Mit árul ez el a vallásosságról?

Úgy kell ezt érteni, hogy az egyes emberek konkrét vallásossága egy változata az egyházi, tisztán szisztematizált tanításnak. Az egyes emberekbe ez különböző hatékonysággal ültetődik át annak függvényében, hogy milyen hatékony a vallási szocializáció az adott egyházban – nem szólva azokról, akik felekezet nélküliek, de azt mondják, hogy vallásosak.

Szociológiai nézőpontból, ha a népesség egészét nézzük, akkor van egy szűk csoport, akik magasan képzettek vallási kérdésekben – őket vallási szakértőknek hívjuk –, és az ideális helyzet az, hogy az egyház tagjai minél nagyobb mértékben elsajátítják azt, amit a szakértők is. Ez így persze nem lehetséges, ráadásul a vallási szakértők sem egy homogén csoport. Inkább úgy kell elképzelni a jelenséget, hogy a különböző sikerességű vallási szocializáció alanyai koncentrikus körökként veszik körül a szakértői magot, és kifele haladva egyre kisebb mértékben ismerik és fogadják el úgy az egyházi tanításokat, ahogyan azok hivatalosan vannak leírva – egészen addig, amíg egyesek már csak érintőleges viszonyban vannak mindezzel, illetve kapcsolatba kerülhetnek más vallási tanításokkal is.

A modern társadalmakban alakul ki és egyre erősödik az a tendencia, hogy az emberek nem szervezetten kerülnek kapcsolatba a vallási kérdésekkel, hanem barátokon, médián keresztül, és nem is dolgoznak azon, hogy elgondolkodjanak a különböző kérdéseken, inkább spontán módon áll össze egy szinkretikus vallási világkép. Egy plurális vallási környezetnek kitéve nem lehet megkerülni a tényt, ha az embernek van egy mormon szomszédja, egy buddhista barátja, akik ha nem is akarnak megtéríteni, de hatással vannak. Ilyen környezetben nem lehet komolyan venni, hogy mindenki tévelyeg és csak a mi elképzelésünk igaz.

Így érthető tehát az a kép, amire rákérdeztél. Amikor az emberek azt mondják, hogy Istenhívők, akkor az további kérdésekre bontható szét. A romániai lakosságnak durván a fele az, aki a keresztény egyházak által tanított személyes Istenben hisz, egyharmaduk azt mondja, hogy Isten valamilyen szellem, életerő, energia vagy valami egyéb. Az emberek egy további része nem is tudja, hogy mit gondoljon erről, az pedig egy elenyésző kisebbség, aki azt mondja, hogy nincs Isten.

Apropó: a római katolikusok 14,6, a reformátusok 15,1 százaléka hisz a reinkarnációban. Ez a buddhizmus hatása?

Ahogy azt említetted, a halál utáni életben, azaz tulajdonképpen a feltámadásban is lényegesen kevesebben hisznek, mint Istenben, a pokolban még annyian sem. Ezeket a tanításokat nem „lehagyják”, hanem kicserélik egyébre, és itt jön be a képbe a reinkarnáció.

A reinkarnációban való hit egyébként külön érdekes kérdés, mert furcsa módon mintha nem is vallásos jelentése lenne a statisztikai adatok értelmében. Ugyanez van a telepátiában való hittel például, amelyre a reinkarnációval együtt azért kérdeznek rá, mert így mérik, hogy mennyire van jelen az individualizálódó vallási világképben a keleti vallásokból, new age-ből beszivárgó elemek.

Romániában hihetetlenül magas arányok jönnek ki: a lakosság körülbelül egynegyede hisz a reinkarnációban és legalább ennyien hisznek a telepátiában is. Meglátásom szerint ezek a kérdések úgy jelentek meg – a homeopátiával együtt –, mintha tudományos státusuk lenne, és ezért a reinkarnációban való hit nem is kapcsolódik a buddhizmushoz.

Milyen különböző módokat lehet azonosítani az egyházi szerveződések tekintetében? Hogyan térnek el például a történelmi egyházak és az új vallási mozgalmak?

Valójában három különböző kategóriáról beszélhetünk: az elsőt a történelmi egyházak képezik, amelyekhez a magyarok többsége tartozik, a másodikat a huszadik század elejétől vagy még korábbról jelenlévő kisegyházak, mint a Baptista Egyház vagy a Jehova Tanúi, illetve az új vallási mozgalmak , amelyek nyugaton a hatvanas évektől jelentek meg, Romániában azonban elenyészően kicsi a jelenlétük.

A történelmi egyházak egyfajta hivatalként is működnek a vallási funkciók mellet, ami létfontosságú egyes falvakban, ahol nincs iskola vagy polgármesteri hivatal. A kisegyházaknál ez nem alakult ki, mert lokálisan többnyire egy kisebbséget képeznek, település szintű integrációra nem tesznek szert. Nem település szintű funkciókat ők is betöltenek, de elsősorban a vallási szocializáció hatékonyságára törekedve – legyen szó oktatási intézményekről vagy médiáról. Az új vallási mozgalmak esetében nem vallási jellegű intézményi szerepekről  szerintem nem beszélhetünk, főképp nem magyar vonatkozásban.

Címlapi illusztrációnk forrása: Kovács Boglárka