A megjelenő végtelen tömegű olvasás-kényszerről – olvasók nélkül!

Játék és teszt, bántás és provokáció egyszerre… Írunk, de kinek? Egy vagy két lájkolásért? Tizenhét megosztásért? Ennél egy Karinthy-tárcának, Füst-novellának, vidéki lapban publikált Babits-versnek hetvenszeres hatása volt száz évvel ezelőtt… De egy helyi publicista ünnepélyes estről szóló ismertetőjének is a kisvárosiasan szimpla Szegeden az 1900-as évek elején, városi lapban, heti magazinban, képes hírlapban is (lásd erről Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető, Budapest, 2016). Akkor hát Nekik, a mindenkori Olvasónak vagy az Alkotóknak, vagy épp az örök örökkévalóságnak körmölünk…? Esetleg csak mert körmünkre ég a közölhetnék, a mondani-akarás, a tudatni-vágyás…? S ki reagál, ki viszi tovább, kiben érlelődik kedves tudássá, biztos kérdéssé, talányos ismeretté…? Tesszük, mert kell tennünk.

Kell-e tényleg? Jön új könyv, félóránként új esemény, naponta az előzőket is fölülmúló történés, nagyobb dráma, szikrázóbb hír, lehangolóbb döntés, packázóbb kihívás csőstül… – kell-e akkor egyáltalán bármit is közölnünk? Már a kommunikáció is tárgyiasítva, már a befogadó is eszközlétre ítélve… – s nem ma kezdődően van ez így, hanem évtizedek alatt lassan épült meg a láthatatlan fal író—közlő és befogadó—olvasó közé, sajtómunkás és lapozó körül, könyvkiadó és szerkesztőség mellett. Egy hír a hetvenes években még hír volt, a kilencvenesekben közlés, a tízesekben érdektelenség, sorra sor, betűre betű, gondolatra választalanság, késztetésre némaság. Írjuk-e tovább is…? Lájkolod-e a nem-írást is, Kedves Olvasó?!

Kiadói fogságban – rabságban?

Az olvasói reflektálatlanság, a válaszhiány intézményesülése nemcsak a média túlsúlyával, a közléstartalmak relatív érdektelenségével párosult, hanem a túlfelől nézve a kiadói kényszerrel is terhelt lett manapság. Kell írni, mert jön az új kötet, mert bemutató lesz, mert gyűjteni tanácsos a világ válaszait, mert meg kell szolgálni a támogatást és a befektetett reményeket, stimulálni a szerzőket, mert késztetni kell a fogyasztót, rábeszélni a vásárlót, hittel tölteni meg a hitetlent…? A válaszadó típusú alkotó a kiadói fogságba kerül, beletörpül a megírnivalók tengerébe…; a kérdezni is hajlamos írástudó a fásulásig túlbeszéli a vállalt témakört…; a recenzens lapoz, témát vált, új kötetet tesz az asztal sarkára, gépel, lapot cserél, gépel, pontot tesz (sokszor hármat is…), majd új kötethez nyúl…

A kiadói fogság nehéz rabságba lakatolja a közléskényszerest: írnia kell, mert hinni muszáj, mert közölni érdeke, mert elfogadtatni alapos szándéka van. Új opuszt is akkor kap, ha a régit ismerteti, de évente tizenkét—tizenöt ezer új könyv jelenik meg, ennyit még a gépek sem olvasnak el… Édes rabság-e a kiadói fogság? Akár egyik börtöne, akár többek közös fogdája…? S van-e a letöltendőn túl is létidő, marad-e a tudnivalón túli kötődés, az érdeklődésen túli közlésvágy, ami újabb kéziratra serkentene? Meg hát…, ha van is, mikortól rabja, függő változója, függővé váló partnere bármelyik kiadónak, aki hiszi fontosságát a közlésnek, s épp ama közlésnek, s épp ott és épp akkor…?!

„Kattincs”! Rendelj! Médiafurfang…

Meg hát, amikor már papír sincs, fogható termék sincs, csak a képre maszatolódó betű helye és bináris evidenciája, amikor az egyetlen mércévé a kattintás válik, akár szerető—ragaszkodó, akár utálkozó—lapozó, de kattintás egy egérmozdulattal – akkor már csupán szolgáltató az alanyi szerző is. S mégannyira a „vevő” is károsul, hisz ő már mindkettőjük célpontja...! Mert ő sem rejtőzhet el, mert senki sem menekül a médiafurfangtól. Mert mindannyian csak kattintások vagyunk, nem többek. Mert Te magad is „eladó” leszel a közléskereskedő számára, nem pedig vásárló partner. Hogy olvasol-e… – kit érdekel?! Vásárolj, „kattincs”, rendelj meg, vedd tudomásul, hogy még egy soromat sem olvastad el, máris „sütiket” kapsz a képedbe, fulladj bele azután, s kárhozz el azért, mert véletlenül erre jártál egy csalóka ablakon betekintve. Keresgélésed viszont tájékoztató vallomás, körvonal, tétova kaland-irány azok számára, akik Rád, mint adatra méricskélték a maguk adatait, eladandó kincseit, hamiskás közléseit. Árucikk vagy, most már, hiába is a tiltakozás…!

S hát föllázad-e az Olvasó? Kiakad-e attól, ha olvashatási kedvét a Hálózat tölti meg, s nem a maga önnön akarata? Keresek egy weboldali hírt, szöveget, irodalmi—filozófiai folyóirat virtuális anyagát… – s hát mi más tolul a képembe, mint sok hónappal ezelőtti antikvár keresgélésem kínálata…! Honnan tudta? Talán követett…? Máskor éjszakai buszjáratot keresek a neten, a külvárosból a belváros felé, de pozícionált helyem szerint a buszkínálat csakis a kifelé menő járatokat kínálja, harmadik rákeresés után is, járműkeresés változtatása után is… – akkor hát, ha azt is látja, hol vagyok, miért nem látja még jobban, hová tartok…? Ezt is Ő tudja jobban? Vagy mert hetekkel korábban egyszer kifelé mentem volna, megmaradt a kereső élénk emlékezetében, hogy most is ez lenne vágyam…? Rendelj csak pizzát, már a termék neve sem kell, kínálja azonnal, házhoz is jön azon mód…! Legközelebb már kérni sem kell, érkezik magától, mint sült liba az őszi égalján. S tán most már elég egy könyvre gondolnod csupán, szinte azonnal bekopog az ajtón. Bizonnyal el is olvassa önmagát, ha egy fotelt kínálsz neki…!

De ha mégsem, akkor elébed tolja kivonatát, fülszövegét, a tartalom tartalmát, s olvasni sem kell már holnaptól. A végtelen tömegű olvasmány kényszere, mint virtuális ismeret közlekedik, magad csak virtuális olvasó vagy, a gondolataid csak virtuális kódok, az érzelmeid képzelt mémek, aligha többek. Egyszerűbb ez így, mint boltba fáradozni könyvekért, pénzt gyűjteni kényes albumra, kies lexikonra, szexi regényre. Mi több, maga a könyvosztás és sorsoltatás eljárand önmagában is, olvasók sem kellenek, hisz csak fölöslegesen zavaró lények a kódrendszerben… Elegendő, ha minden csak képzeletben zajlik, s akkor nyomtatni sem kell, tán még írni sem…, majd végül, ha már olvasni sem, akkor lesz perfekt a rendszer maga.

Ugye, épp erre vágytál…? Ezt hívod könyvpiacnak… – amely már amúgy is nyomasztott a sok újdonsággal, az árakkal, a lapok fölösleges tömegével, a kivágandó fák szomorkás sorsával, a könyvespolc-kapacitásod bedugulásával. A könyvpiac végül is eljárand olvasók nélkül is, hisz termékei önmagukat szolgálják, avagy magát a piaci relációt. S e relációban kiszolgáltatottá lenni sokkal kínosabb, mint fölényesen győzni fölötte, például a megrendelés elutasításával, például a friss sajtó nem-keresésével, a megjelenő gondolatok piacára lesétálás megtakarításával. A termékcsere relációi a néma forradalomra várnak talán, a közvetlen könyvcserére, melyben embertől emberig áramlik a tudás, a kérdés, az érdeklődés, a válaszok lehetősége és gazdag kínálata. A tárgyak élete és halála éppúgy előre tervezett, kalibrált, kimódolt, mint az embereké – s ebbe belezavarni a magad szerénytelen tónusában csupán szégyenletes, nem pedig dicsőséges feladattudat. Valójában nincs is szükséged a mindent túlbonyolító szakmaiságra, a tények véleménnyé degradálására, a képzetek képletekké egyszerűsítésére, vagy kiadásaid növelésére. Tudni ma már egyre kevesebb helyen és egyre kevesebbet kell, hát őszintén: minek akkor a könyv porfogó mivolta, minek a vaskossá firkált betűtömeg, s minek a bonyodalmak bonyodalma, mikor minden oly egyszerű is lehetne…?! A semmi és a minden között oly tetszőleges vékony a tudáshatár, hogy a vaksibbak is készséggel elhiszik, mindent tudnak már. S illő lehet-e ebben megzavarni a Nagy Elrendelést, a Rendszert, az életképes Egészt, a Lét totalitását?

Rend, rendszer, olvasásra avatás

„Olvasmány és befogadó találkozásakor mindkét fél próbának van kitéve. Egy ’olvasmány-jelölt’ szöveg akkor avatódik föl olvasmánynak, amikor olvasója, nézője, hallgatója olvasóközönsége lesz, az olvasni tudó olvasó-jelölt pedig akkor válik műalkotás olvasójává, amikor elolvas egy művet. De hát mit is jelent olvasmánynak és olvasónak lenni? Kibetűzni vagy kényszerből, kötelességből, nyögvenyelősen végigolvasni egy szöveget? Meg kell-e érteni, el kell-e fogadni, kedvezően kell-e fogadni egy szöveget ahhoz, hogy olvasmánnyá, az olvasni tudó ember pedig olvasóvá váljék? Hány és hányféle olvasó kell ahhoz, hogy egy szöveg olvasmánnyá legyen? És meddig tart az olvasmány-lét? Mi lesz egy olvasmánnyal, ha elfogynak olvasói? Nem éppen az úgynevezett ’olvasmányirodalmat’ (vagyis a lektűrt) fenyegeti jobban az elmúlás, elfelejtés, mint a kevesek által támogatott és megértett műveket? Mivel sokféle olvasóval, olvasmánnyal, olvasási indítékkal, olvasástörténettel, olvasmánysorssal lehet és kell számolni, újra és újra, újabb és újabb válaszokkal kell próbálkoznunk. Magam is ezt teszem olvasással foglalkozó könyveimben…” – írja Kamarás István a mindenkori olvasót is próbára tevő körülményekről, a recepció kutatásáról, a fogadtatás, befogadás, értékelés, értelmezés és hatás megismeréséről, s visszatekintve életműve tucatnyi kötetére, melyekben Bulgakov, Kertész Imre, Ottlik Géza, József Attila, Pilinszky, Kosztolányi, Örkény fogadtatásáról, vagy épp ez Olvasó-próba kötetben egy evangéliumi fejezet, Ibn Tufajl középkori arab filozófus meg a New Age vallásfilozofikus határterületén keresi a recepció módjait és olvasói szerepértelmezéseket.[1]

Tudjuk-e, és tudhatjuk-e, mit olvasnak s miért? Amikor Kamarás még a ’80-as években írt hatásvizsgálati és értelmezéskutatási monográfiákat, a fogadtatás és befogadás Bulgakov esetében is a megismerés ama talányát firtatta, amely szerint „egy műalkotás struktúráját feltárni annyit jelent, mint választ adni arra a kérdésre, melyik az az emberi csoport, amelyre vonatkoztatva érthető”. Lehet ez társadalmi réteg, az irodalmi ízlés kulturális tömbökbe tagolható verziója (Józsa Péter kutatási nyomán), vagy a világnézeti, politikai, erkölcsi vagy esztétikai ízléskörök aktuális állapotába simuló csoportja is. A befogadás „előttjét”, „közbenjét” és „utánját” akkoriban rendszerező kategóriákba tagoló esztétikai hatásminőségeket ma történetileg is igen fontosnak tarthatjuk,[2] ám a legkiválóbb olvasáskutatók sem készülhettek föl annakidején a „bit-korszak” késői fejleményére, az okostelefonos fonológiára és olvasáshiányos közléskultúrára. Egyetemi hallgatóimat szinte megsértettem, amikor egy hatoldalas olvasmányt adtam föl leckének, hogy bevezessék magukat egy tudásterület szerény tudástartományába… Magukat diplomás értelmiséginek gondolók citálják hitelt érdemlő „kézikönyv-funkcióban” a wikipédiás szócikkeket, melyeket akár saját nagymamájuk is írhatott, s nem szaktudományt, de alapszintű közismereteket közvetít csupán. Lehet akkor olyan rendről, netán ismeretek rendszeréről, igények építményéről, tudásminőségek soktornyú palotáiról beszélni, ha egyetlen tégla-törmelék is már „építőanyagnak” minősül a fennkölten érdeklődő tudáskisebbség számára? Lehet szó rendszerről és rendszerezésről, amikor az olvasáshoz szükséges szavak, kifejezések, jelentések és értelmezési „keretek” szintje a korai írástudatlanság és ábécé-ismereti felkészületlenség szintjén rekedt meg?

Nem, csöppet sem arról van szó, hogy bárki Olvasót meg ne tisztelnénk magáért az olvasásért, az érdeklődésért, a tudásszomj okán, vagy a megalapozni való tudás adott szintjén lét szükségszerű állapotáért. Amiről szó lehet, az csupán az érintettek érdekelt körének lehetetlen számossága, a kivételezettek képtelen kisebbsége, a visszafeudalizálódó társadalmi—politikai tudatviszonyok elcsökevényesedésének új-középkori talánya. Amikor a hetvenes évek elején Umberto Eco az újnomádok, a nagy amerikai béketeremtés képtelensége, a korai középkor és saját kora közötti párhuzamokat mutatott fel, szokások és normák, tudások és tilalmak erdejét világította meg történeti analógiákkal, még sokan túlzásnak és elvakult regénypótléknak tekintették ezt. Korunk önképe pedig, a civilizatorikus perspektívák keresői, és egyúttal a történeti jövőképek kutatói számára megannyi tanulmányban, könyvben, előadásban és közbeszédben is (tehát szinte kortól—helytől független pillanatokban) megkerülhetetlen hivatkozást kínálnak elemző művekben, melyek egy-egy történelmi korszak ideáit vagy ideáljait tükrözték, emberi és kulturális örökségét tartósították. S lehetne itt utalni a legfőbb mai kultúrafelfogások bármelyikére, melyek a társadalmi munkamegosztások rendszerében a termelő, élő, mozgó, kultúraformáló ember tevékenységét, másképp szólva munkáját vagy megélhetési módját illetik (legyen szó akár paraszti, nomád kereskedő vagy portyázó, ipari munkás, értelmiségi és hivatalnok, egyházi vagy hatalmi apparátus tagja, munkanélküli vagy migráns, kisiskolás Alpha-nemzedék tagja vagy szülővé érett Z- vagy Y-generációs értelmiségi...) – e szegmentált társadalomképek valamelyikébe könnyedén illeszthető egy-egy kor szellemiségének történeti valósága s e valóságfelfogás számos oka is. Az ilyesfajta társadalmi megélhetési alapot biztosító, az emberiség számára a történelmi megélést is keretek közé helyező értelmezéseket a kultúrakutatás a leggyakrabban a történelem sodrát, időiségét kiemelve fogalmazza meg, s az életmód-struktúrákat is befolyásoló tényezők tárházát írja körül ezáltal. A kultúrafelfogásokban és helyzet-interpretációkban a hivatkozott források között korántsem szerepel ma már oly alapossággal az olvasás kutatása, a könyvvásárlás mint élmény, a könyvvel élés mint társkereső állapot, mint az egykori befogadás-vizsgálatokban. A Kamarás Istvántól fennebb idézett „olvasmányirodalom” és az „olvasmánnyá avatás” története ugyanis legott elérkezett ahhoz a sorsállapotához, hogy még mielőtt olvasóközönsége lenne egy műalkotásnak, még mielőtt olvasó-jelölt válna a már olvasni tudó emberből, már szinte megszűnik az olvasmány léte is, hiszen nem „elfogynak olvasói” a műnek, hanem az olvasó kevesek által támogatott és megértett művek fogynak el a szemhatárról?

Röviden: könyv és olvasás, hatás és befogadás, esztétikai jelentés és hordozott élményvilág életterének beszűkülése vezet a könyvnélküli századok további korszakaihoz. /Érdemes lesz tesztelni, bár semmi kétségem a csekély olvasói szám ellenében, hányan fognak olvasóként tiltakozni e szavak ellen a többi Olvasó nevében és a kultúrafogyasztó Átlag Lajos tónusában…!?! E név Kamarás István kutatásaiból származtatott, ki épp azt bizonygatta a kutatások személytelenségével, hogy átlag nincs, csak személyesség és érintettség, beavatás és befogadás különböző szintjei vannak…!/

Átlag Lajost most tovább nem is idézve, a képzelődést most abbahagyom. Ha valamelyest is igaz feltételezésem, hogy úgysem olvasnak semmit, akkor ennél többet állítani szinte bántóan fölösleges, mert ha igazam volna is, azt sem olvasnák el, ha meg tévedek, arra még kevésbé fognak rácáfolni. De legközelebb majd az „olvasó lázadásával” folytatom, hátha mégis van, aki ért, közöl, tesz és értelmez, cáfol és rendszerez, rendet épít és olvasmánnyá avat – ad absurdum egy kisebbség-rovat cikket is… Ha már tesszük, s ha már a „minek” kérdésre is több válaszunk van – az már leleplezően a közlés akarása is. Vagy tán az Olvasó fölébe emelt rossz kérdés, mely válaszra is méltatlan…