Hátrányos közösségkonferencia – felrázó kivitelben

Kisebbség-rovatunk (talán megszokásból, talán a mindennapos érintettség okán) a legsűrűbben reflektáló tárgyköre az etnikai, nyelvi, kulturális kisebbség szokott lenni. Megokolt, s tán magyarázkodásra sem érdemes ez. De miként az érintett—érdekelt kisebbségi közösségek java többsége is, mindennaposan szembesülhetünk azzal, hogy a „túlnyomó kisebbség” figyelemre érdemesítése közben indokolatlan hátrányba utaljuk azt (azokat!) a kisebbséget (kisebbségeket), amelyek nem tudnak oly hangosak, mozgékonyak, látva vagy érzékelve sajtóképesek lenni, mint a nyelvi-kulturális-etnikai minoritások. Pedig (hogy Antall József egykor kimondott, s azóta akár ellene is sokszor fölidézett mondatát hivatkozzam) a „törpe minoritások” számítható köre összlétszámban aligha kevesebb, mint mondjuk a kalapos cigányoké, a maradék erdélyi zsidóságé, az örményeké vagy az albánoké akár. Saját hangjuk ezeknek is csak közvetve van a magyar nyelvű sajtóban… – de tán még náluk is mostohább azok állapota, akik érintettsége nem pusztán sajtóképtelen, hanem néma, süket, vak, mozgásképtelen is. Kicsit méltóbban kifejezve: látás-, hallás- és mozgáskárosultak, fogyatékos személyek, fogyatékossággal élők, fogyatékosokkal együtt élők, csökkentlátók, nagyothallók, sérültek, egyszóval a legeslegváltozatosabb hátrányokkal megvertek köre szinte csak „szocpol” problémaként, kényszerű költségtételként, közösségi teherként, állami gondoskodás felelősségeként van csupán jelen szemléletünk horizontján… S még a legbátrabb megszólalók körében is inkább csak érzékenyítési témaként, szociális szerepvállalásként, érdekvédelmi képviselet alakjában tűnik fel olykor, ami mindennaposan velünk van… Fölújítanak Budapesten teljes metróhálózatot is akár anélkül, hogy a kerekes székesek elérhetnék esetleg csak néhány állomását is, meg fölépítenek színházat, múzeumot, galériát, szórakozóhelyet, magazint vagy mozit is úgy, hogy az ekképp érintettekre a legcsekélyebb figyelmet is fordítanák. Akkor hát ki a kisebbség kisebbsége, ha nem épp Ők…? Nem is beszélve arról a változatról, ha épp a nyelvi-kulturális-etnikai kisebbségek bármelyike még ráadás átokként további kisebbségi csoportozathoz tartozna, mert fogyatékkal terhelt…

Nem a reklamáció vezércikk-hangja, vagy a jogos nehezményezés vállalt megszólaltatása most a feladatom, csupán bevezetése annak a kiadványnak, amelyhez hasonló talán számos akad az elmúlt évtizedben, de hatását tekintve árulkodóbb és megérintőbb már jóval kevesebb. Éppen minapában lesz tíz éve, hogy a magyar akadémiai intézményekben zajló kutatásokat és az érintett közösségek képviseleteinek megszólalását nyilvánossá tevő konferencia lezajlott az MTA Szociológiai Kutatóintézetében, melynek tematikus előadásai kötetformán megjelenhettek azután Fogyatékosság és a mai magyar társadalom címen.[1] Szégyenszemre, a tizenhárom szerző minden tanulmánya, s a gondolatban, számadatokban, szociális érzékenységben és érzékenyítésben, kritikában és szemléltetésben gazdag összes előadás szövege nemigen ismertethető itt érdemi mélységben – ez talán (esetleg, bár kételkedem…!) a szakmai referenciák feladata lesz. Itt most a szemléletre, az érzékenységek motiválására, a figyelem fókuszálására vagyok kénytelen koncentrálni – szándékosan is jelezve a címben, hogy súlyosan érintett kisebbségről, de nem is oly csekély közösségről van szó, akiket az alkalmilag megérintők is csupán megnevezni tudnak, semmint konkrétan is megsegíteni. Érintettekről van tehát szó, akik az érintésre fokozottan érzékenyek, az érintkezésre mindannyiunknál jobban vágynak, s akiket talán még a legjobb szándékú közelítés is csupán érintőlegesen kezelhet, mert helyzetük szinte a keleti világ „érinthetetlenjeinek” analógiájával jellemezhető leginkább, így a kutatói-elemzői-szószóló kör is csupán „elbeszélheti” állapotukat, nem pedig ténylegesen is javíthat azon.

A kötet írásai céljuk, szándékuk és olykor terjedelmük vagy mélységük alapján is eltérő tudományos platformra kerülnek: ismeretközlő szöveg, adatfelmutatás, érdekképviseleti megszólalás, szakdolgozat-részlet, joghelyzet-ismertetés, szociológiai elemzés, intézményi támogatás-kimutatás, helyzetkép egyaránt jelen van itt, s a szerzők között kutatóintézeti igazgatóhelyettes, megyei ellátó-intézményi vezető, egyetemi hallgató, tanár, jogász, televíziós szakember, tudományos munkatárs, informatikus és érdekképviselő feltűnik. A kötet az előadások kivonata mellett öt nagyobb csokorba tagolt gyűjteményt kínál az érintettek körét a tudomány, az életviteli problémákkal együtt élők gyakorlata és a kutatás felől láttatva. Egyik első kezdeményezés ez, a számadás előzménye, a kutatásokat és folyamatos figyelemmel-követés igényét korrektül megfogalmazó érzékenyítés dokumentuma. Felelősséget is hangsúlyozva, jogszabályi igényekre fókuszálva, a társadalmi többség figyelmét (és főleg figyelmetlenségét) is fölbecsülve, tudatosságra ébresztve, az érdekképviselet és a korábbinál sokkal időszerűbb, méltóbb, ember-léptékűbb integráció, gyakorlati és szemléleti rehabilitáció fontosságára építő mozgósítást is elősegítendő hangzik el a legtöbb előadás és szólal meg a legtöbb írás is a kötetben. Mindezekből csupán néhány (olykor igen sötét, máskor „lájtosabb”) fényfolt kivetítése lehetséges itt, de ennek fontossága azért érdemel többlet-figyelmet, mert a helyzetkép nemcsak szomorkás, lehangoló, hanem felrázó is.

A szerkesztő Laki Ildikó egy regény-bekezdéssel idézi föl az alaphelyzetet: ha e problémakörben magunkra vállalnánk a teljes igazságot, az többe kerülne, mint amit fizethetünk érte – életünk hátralévő részében le kellene mondanunk minden nyugalmunkról. Ennél olcsóbban nem úszhatjuk meg: „Azt reméltem, hogy olcsón hozzájutok majd a teljes igazsághoz. Azóta se vagyok kész rá. Alkalmanként még szomjúhozom a békét és a nyugalmat” (Anthony De Mello: A madár dala) – idézi a szerző „Az igazságbolt” élményét, s ezzel azt is, nincs, nem lehetséges a békés nyugalom, amíg a rászorulók esélye az igazság megfogalmazásához sem juthatnak el. A konferencia résztvevői és a kötet szerzői ezt a részvételi vagy participációs vizsgálatokat megillető mottót tarthatták szem előtt, mert, ha nem is a „Nagy Igazságra”, de a Tapasztalati Valóságra fordították figyelmüket. A fogyatékos közösségek helyzetrajzát és problémáit bemutató Botos József (11-17. old.), a jogszabályi útvesztőbe kalauzoló Kele Mária (18-23. old.), a többségi társadalom érzéketlen érzékenységét ismertető Pásztor Enikő és Zolnai Erika (24-34. old.), a társadalmi-vállalati szerepvállalást és a felelősség jelentőségét elemző Tardos Katalin (35-56. old.), a deviancia és stigma „rendellenesség”-mivoltát vagy lepusztult vidéki kastélyokban elhelyezett ápolási intézményeit bemutató Tibori Timea (57-65. old.) és az integráció problematikáját szakszótárak segítségével definiálni törekvő Laki Ildikó írása (143-146. old.) egyenként is, összhatásukban még mélyebben tükrözik annak igényét, hogy a társadalmi normák körébe soron kívül be kellene már vonni az értékek körét, ezen belül a bizalom tőkéjét, a konszenzus forrásait és a szolidaritás többleteit. Integrálni ugyanis azt, aminek még meghatározása sem egynemű, eszköztára sem mechanikus, együttműködési felszínei sem nyilvánosak és mikroközösségi tényei sem közösen megosztott társadalmi tények – éppúgy nem lehet, ahogyan olcsón hozzájutni az „igazságbolt” rejtett és drága kincseihez. A tévképzetek, előítéletek, gyanakvások, korlátoltságok, önösségek és figyelmetlenségek relatíve is nagyon széles köre, a „szerencsétlenek” társadalmi kiilleszkedési zavarai, a közömbös vagy elutasító magatartások titkos normája viszont oly mértékben jelen van a kortárs magyar világban, hogy annak „politikai területen végzett kutatásai” szerint „az integrációt nem a megingathatatlan közös hagyományok biztosítják, hanem a közös tevékenység” – ahogyan Laki Ildikó idézi Némedi Dénes szavait (144. old.). Ez a kortárs szóval „integráció”, amely a hagyományos csere-fogalom rendszerében nem a mechanikus szolidaritást, hanem a közös értékek rendjének kommunikálását, a zárt sérültcsoportok iránti együttérzést szorgalmazná, ma már nem elkerülhető. Avagy hát megkerülhető, de annyit is ér. Annyit ér, amennyi az általa kiszorított értékek súlya, a veszendőbe menő emberi tartalmak jelentősége, az eltékozolt méltóság fölhalmozott tömege. Az egyenlő hozzáférésben az oktatás szerepe (Dollenstein János írásában, 87-96. old.), vagy az, hogy a WHO adatai szerint világszerte 270 milliós középsúlyos hallássérült és 70 millió siket közül Magyarországon is körülbelül egy millió érintett van, de népszámlálási adatok szerint, létszámuk vetekszik a magyarországi német és roma lakosság nagyságrendjével (Hattyár Helga kimutatása alapján, 69-83. old.), már magában véve is megfélemlítő arányokat jelez. S nem mert a sajnálat lenne a megoldás, vagy épp a lemaradás, lemorzsolódás, beletörődés kényszerű élménye, a sportban, oktatásban, életviteli előnyök élvezetében kirekesztődés lenne a sorscsapás elfogadásának módja, hanem mert „a társadalomnak gyökeres változáson kell keresztülmennie” az elkallódók százai és ezrei megmentése érdekében, az előítéletek önkéntes leküzdésében (mint ez a látássérült Géczi Kinga előadásából is kihallik, 97-105. old.). Az integráció készsége és felelőssége viszont csak részben az érintettek körének önerejére épülhet: „az épek” felfogása, véleménye, továbbá a szakemberek véleményével szembesített kutatási adatok tanúsága (Kis Adrienn egyetemi felméréséből is kitetszően, 106-120. old.) arról vall, mennyire fontos lenne a résztvevő megfigyelés, felmérés, adatbázisok és kompenzációk mellett annak szemléleti alapjait megteremteni, ami nem föltétlenül a kiemelést, de a méltó elismerést, az elfogadás attitűdjét kínálná megoldásként.

A kötet forrásmű is, intézményes feltárás kezdő lépéseinek kulcsprogramja, az európai „jó gyakorlatok” importálásának esélyegyenlőségi programadója, a sérültség és hátrányok, egészséges környezet és méltányos viselkedés igényét megfogalmazó útmutató is. Kézikönyv a belátáshoz, kezdemény az érzékenyítéshez. Tegyük hozzá: az elmúlt tíz esztendőben seregnyi ilyen kiadvány jelent meg. De azon túl, hogy társadalomkutatók elsők között hívták föl benne a figyelmet a belátások, értelmezések, felfogás-módosítások akut hiányosságaira, sajnos érvényessége és aktualitása csöppet sem kopott meg a múló időben. Lehetséges, hogy a fogyaték-hátrányos helyzetben élő társadalmi egytized felrázó adatainak konferenciája mégsem csupán az érintettek megjelenítésének alkalma (és kötete) volt, hanem a helyzetüket figyelemmel érintők korszakos üzenete is.

Ne így legyen – hadd ne legyen igazam. De akkor a cáfolatokról, évtized múltán, újabb bizonyságok kellenének. Ezek pedig hiányoznak. Talán majd a jövő kor lesz maga a cáfolat… Ha ugyan nem lesz még vakabb, süketebb és némább, mint a jelenkor és közelmúlt volt.

Együttérzés és megértés – akadálymentesítve. Ez a kulcsszó.