A Nemzetiségi Színházi Kollokvium nyolcadik napján két szélhámos viselt dolgait hallhattuk vagy láthattuk. A De Sade márkiét csak hallhattunk – a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház előadásában. A Liliomét viszont láthattuk is – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában.

A marosvásárhelyi előadásról – a MADAME DE SADE-ról – azt mondta Czegő Csongor, az előadásokat követő beszélgetések vezetője, hogy “ez egy rádiójáték volt”, amit – tennénk hozzá – nyílt színen láthattunk. Tehát Porogi Dorka rendezése szembe ment, szembeszállt! a divattal, és fő színházi kifejezőeszközzé tette a szöveget, a beszédet. A színészek többnyire csupán csak álldogáltak és mondták a szöveget – hangosan gondolkodtak. Ez sem semmi!

A beszélgetésen megtudhattuk, hogy a japán színházi hagyományt követik – mert a De Sade márkiról szóló darab szerzője, Misina Jukio japán. És a japán színházban minden a szöveg, csak akkor jelenhet meg egy gesztus, hogyha nagyon fontos. Tehát szívvel, lélekkel, ésszel kell átélni mindent, nem pedig ugrabugrálással, technikai effektusokkal, ami mostanság színházi divat Európában, töbek köyött… Számomra legalább is a címszerepet – Madame de Sadot alakító Gecse Ramóna száz százalékban hozta ezt az átélést, és valóban hatott a reá bízott szöveg.

A sepsiszentgyörgyiek LILIOM előadása viszont az említett ízig-vérig mai európai színjátszás javát hozza. Molnár Ferenc darabja egy kissé romantikus, érzelmes, de végtelenül szellemes, a múlt század eleji színjátszást példázó mű. Ehelyett viszont, mint láttuk, Czegő Csongor szerint: “az őszinteség gesztusainak keresése”.

A beszélgetésen Ficsur alakítója, Hobó – becsületes nevén Pálffy Tibor a színész – közvetítette a rendező, Bocsárdi László üzenetét, miszerint: “Meg kellett szabadítani a szöveget a poros romantikától”. “Nagyon nyers, nagyon lecsupaszított formát Kellett teremteni.” “A szereplők elmennek a végletekig, mert nincs veszteni valójuk.” “A színészt a belső vágy kell, hogy hajtsa” – üzeni Bocsárdi, és vallja Pálffy.

Ez mind nagyon szép, de bennünket inkább a hogyan érdekel. A színpad – legalább is érzésem szerint – egy elhagyott gyárcsarnok, amelyben a színészek tornásznak a tartó oszlopokon vagy pedig tengődnek a vasrács padlón. És ott is kerül sírba Liliom - egy ugyancsak vasráccsal lefedhető gödörbe.

A Liliomot alakító Mátray László szupermodern, rollerszerű, több lámpával is ellátott biciklin közlekedik, de még így sem találja helyét a világban. Dolgozni nem akar, de hogy pénzt keressen, akár a rablásra is vállalkozik. Szeretőjét, Juditot, a hozzá szökött cselédlányt inkább bántalmazza, mint simogatja stb. Az előadás mai gondokkal és viszonyulásokkal szembesít: nyersen, személyesen - és mégis szellemesen. Ehhez nagyon ért Bocsárdi, és a szentgyörgyiek.