Részlet Lucia Blaga Kháron ladikja című önéletrajzi regényéből. 

A szent viaszkereskedő…

A nyár közepén tartunk. Látogatásom a fogadóban szokássá vált, amit nem is próbálom leküzdeni. Az Octavia által kívánt szó viszont nem születik meg közöttünk. Octavia néha szórakoztatni próbál, hátha akkor rászánom magam, hogy kimondjam. A szórakoztatás, melyhez folyamodik abból áll, hogy „féltékennyé” tesz, közönyt éreztet vagy szimulál. Szokásává tette, hogy a térdemre ül, lelkileg távolságot tartva, szándékosan és hidegen. Néha valóságos vagy képzelt kalandokról mesél, a közelmúltból. A mai napig sem tudtam különbséget tenni aközött, ami a történetei közül tényleg megtörtént vagy csak a képzelet szüleménye. Mindenképpen az alaptalan fabuláció és egyes ellenőrizhető történetek realitása összefonódott. Képzeletben követtem mindazt, amit hallottam, néha felháborodva, máskor közömbösen. Néha egész „regényt” mondott nekem szavahihetően, hogy aztán végül, miután érezte, eléggé felszította bennem a féltékenységet, azt mondja, hogy semmi sem igaz belőle, hogy mindaz, amit hallottam, hazugság elejétől végig. E mesék hallatán nem tudtam elhinni becsszóra, hogy hazugság lehetett az egész. Az ezúton improvizált prózába beépültek általam ismert események is. Ebben a vegyes, kitalált és emlékezetből egyaránt táplát prózában benne kotyogtak kétségtelen illetőségű személyek, illetve olyanok, akiket azonosítani lehetett még akkor is, ha álnév mögé bújtak.

Kizárólag emlékezetbeli alaknak tűnt, akiről június elején egy forró nyári napon mesélt Octavia.

„Tudd meg, hogy a tavasszal, márciusban, áprilisban megcsaltalak, hónapokon át. Egyáltalán nem reméltem, hogy látlak még valaha téged. Bosszúból csaltalak meg, mert eszedbe sem jutott, hogy hírt adj magadról. Nagyon elhagyottnak éreztem magam itt a kompnál, roppant egyedül voltam itt, ahol a Maros csobban. S egy nap belépett a házba egy szent…”

„Miként Vasile mondja: Szentek, hősök és zsenik…”, szóltam közbe, „biztos egy athoszi szerzetes atya…”

„Nem volt szerzetes. Várj sorodra s meglátod”, vág a szavamba.

„Meséld már!”, biztatom keményen, mintha kérném, egyáltalán ne kíméljen, mert úgy érzem, megérdemlem a büntetést, amire készül.

„A szent, itt nálunk, viaszkereskedő képében jelent meg. Belépett a házba, méhkasról, lépről kérdezett. Hallott a vesszőkasokról, melyek a pajta mögött vannak, s gondolta, kell, hogy legyenek lépek is, őszről maradtak, a méhraj elpusztítása után. Kinézésre a szent inkább értelmiséginek tűnt, mint kereskedőnek. Előttünk mégis kereskedőt játszott. Azt mondta: hogy viaszgyertyának való üres lépeket gyűjt pénzért, s hogy egy nagy kolostornak dolgozik valahol Moldvában, anélkül, hogy keresne valamit. Magas volt, csontos, de törékeny, sovány, mint egy aszkéta, majdhogynem átlátszó, mint a viasz, amit gyűjtött. Különösen a keze volt átlátszó-sárga. Később a pasasnak megjött a bátorsága. De mint mondom: nem volt kereskedő. Odaadtam neki minden lépet ingyen, mert nem szeretem az ilyen üzletelést. A szent pedig belejött a beszédbe. Mialatt Vasile a komppal foglalkozott s az utasokkal, a viaszkereskedő azt mesélte, hogy a börtönben ígéretet tett a Szűzanyának. A szent ugyanis börtönben ült néhány évet. Nem volt, mit letöltenie, azért ült ott, mint országunkban manapság minden derék ember, hogy ízületeibe hatoljon a börtönpince nedve. Megadatott neki, hogy még élve kerüljön ki a börtönből. S mert nem volt mit tennie egyebet, nekifogott lépet keresni viaszgyertyához, nevezetesen azért, hogy teljesítse fogadalmát.”

A nagy vonalakban kitaláltam a szereplőt, de egyelőre nem árultam el Octaviának, kire gyanakszom. Reméltem, megtudok még néhány dolgot, ami egy kevés fényt derít a múltra.

„Na, és mi történt?”, kérdezem Octaviát, „Mintha azt mondtad volna, hogy megcsaltál!”

„Valamelyest, de figyelj csak… A kereskedő szent volt. A börtön szentet csinált belőle.” Octavia izgatottan és meggyőződéssel hangsúlyozta ezt a szót.

„És te még egyszer hagytad magad kipróbálni!”, unszoltam azzal a szándékkal, hogy húzzak ki belőle még néhány szót.

„Akaratlanul, csupán úgy jött”, válaszolja Octavia, megmaradva a maga tág szemléletében.

„Lehetett volna másképp? Mi sem csigázza fel úgy a képzeleted, mint egy virágkorát élő szent!”

„Igen, pontosan.”

„Azután pedig?”

„Egy-két hónapon át szinte naponta ide járt. Feltárta előttem teológiai tudományát. Belém szeretett.”

„Ami várható volt”, szakítom félbe, „s hogyan végződött?”

„Azt javasolta: váljak el Vasilétól és keljünk egybe, mert ő a szerelemet nem tekinti másnak, mint az egyházilag formált élet győzelmének. Gyakran tüzes vallomást tettünk. De az ölelkezés pillanatában ő, mint akinek ina szakadt, térdre esett és imádkozni kezdett: „Szűzanyám, ments meg a kísértéstől!” Kívülről tudta az egész imakönyvet. Engem is kényszerített, hogy imádkozzam, hogy űzzük el közelünkből a kísértés ördögét. Addig unszolt, végül is beleegyeztem, hogy elváljak Vasilétól, sőt ez ügyben beszéltem egy ügyvéddel Fehérváron. Csak Vasiléval nem tudtam megegyezni még. Teltek a napok, és szerettük egymást. Szerettük egymást – ahogy mondani szokták. Szerelmet vallottunk vég nélkül, lobogtunk, mint a lángok a tűzhelyen. Mikor próbáltam eljutni vele az ölelésig, térdre hullott és imádkozott. Aztán egy nap rádöbbentem: mániákus a szentem!”

„Mondhatom a nevét?”, kérdem Octaviától.

„Kitaláltad?”

„Ha csaknem ujjal mutattál rá. De mondd tovább! Még kivel csaltál meg az évek során?”

„Még vagy kettővel-hárommal”, válaszol Ovtavia, mint a könyvelő. Már készült kinyitni a fogadó krónikáját. De belé fojtottam a szót.

„Mára elég volt! Ide jár-e még most is a mániákus?”

„Ritkán. Egyre ritkábban. Véget ért a mese, mikor rájöttem, hogy éretlen.”

„Ahogy Vasile mondja: kezdted falba verni vele a fejed!”

„Valahogy úgy, nemcsak jelképesen, de szinte fizikailag is. Mondtam neki: nem a mi világunkból való.”

Biztos voltam benne, hogy Octavia nem tett hozzá semmi képzeletbelit a viaszkereskedő történetéhez. Kissé összevontam a szemöldököm, gondolataimba mélyedten. Azt kérdeztem magamban: vajon miért műveli ezt az emlékidéző önmutogatást Octavia? Vad női szeszélyből teszi ezt, hogy felszítsa bennem a féltékenységet? Vagy csupán gyengeségből, mert nem tud magában tartani semmi titkot? Vagy tán megbetegedett volna a titoktól, ha nem mondja ki? Lehetett még más oka is: talán mesével készítette elő a fürkészést. Lehet, ki akart faggatni: mit tettem azóta; nem került-e be az intim krónikámba olyan esemény, amiről mindeddig semmit sem hallott, vagy kaland és hőstett, amiről ő csupán hozzávetőleg, mendemondából értesült. Tüzes kíváncsiság rejtőzött a nagyszájú magamutogatás mögött, és sértett büszkeség. Főleg azokat a rémhíreket akarta tisztázni, melyek hajdan keringtek körülöttem.

„Lásd be, én őszintén beszélek veled, elmondok mindent, de te egy szót sem szólsz a viselt dolgaidról!” – veti szememre és leszáll a térdemről.

„Az én viselt dolgaimról?”, kérdem révetegen. S gondolatban Ana Rareșhez röppenek. Ő volt az egyetlen lény, aki körül oly sok éven át forgolódott képzeletem, dédelgettem őt álmomban, átkaroltam őt szorongva. De a konkrét létem konkrét keretében Ana az elérhetetlen szimbólumává vált. Vagyis valóságos betegséggé. És senki, még maga Ana sem gyanította e kórt, e létemet mindennap hervasztó szubtónust. Az én betegségem hamu alatt parázsló lendület volt: betegség, de ugyanakkor az egyetlen életelem, melynek köszönhetően túléltem a szegény fejemnek jutó napi embertelen feltételeket. Az elérhetetlen szimbóluma, kór, hamu alatt parázsló lendület. Nagy létcsonkítottnak éreztem magam, amit csendben kiegészített a életben tartó baj. Érzékel-e valamit is Octavia a hang nélkül bár, de bennem vergődő beteg dalból, az egyidejű szenvedésből és varázsból? Érzékelt-e ő valamit is az énekből, mely össze próbált állni, de nem tudott megszólalni? Octaviának nem volt miként éreznie ezt, a bennem kialakuló, sejtjeimben vajúdó teljesen néma helyzetet.

Helyette viszont Octavia szememre vetett évekkel ezelőtti pletykákat, miszerint „összeálltam” az egyik egyetemista lánnyal, kinek már a nevét is elfelejtettem, ő viszont megőrizte kései féltékenységében.

„A rólam szóló pletykák rendszerint a fantázia szüleményei. Emlékszel még 1946 tavaszára? Emlékszel rá, milyen visszataszító képet öltött az én álmatlanságom néhány felelőtlen hírharang képzeletében? Octavia, te magad egyike vagy azoknak a személyeknek, akik abban a helyzetben voltak, hogy rájöhettek, olykor milyen borzalmas méreteket ölt a közképzelődés. S akkor mire vársz? Cáfoljam meg én azt, ami önmagától megcáfolódik?” Mialatt én ekképp magyaráztam neki, milyen abszurd utakon jár néha a népi képzelődés, és az együgyűeké, Octavia gondba merülten félrehúzódott a szoba sarkába, egy hibás rugózatú fotelbe. Lépteket hallott kívülről, ő, aki állandóan fülelt, anélkül, hogy látszott volna. Közeledett valaki, és nem lett volna jó, hogy annyira intim helyzetben találjon bennünket.

S aki belépett, pontosan Vasile pópa volt. Befejezte aznapi munkáját a kompon.

„Mit látnak szemeim?”, mondja, „ellenségek vagytok! S ugyan miért? Kérdezném.”

Nem volt mit válaszolnunk, sem nekem, sem Octaviának  olyan kérdésre, melybe eléggé indokolt megjegyzés szüremlett, de némileg provokatív íze volt. Octavia engedelmes és mindenkor bármilyen kifejezésre kész arcán megjelent a zavarodott gyermek komorsága. Közeledett hozzá a pópa, és megragadta, hogy babusgassa, miként egy érzéki vágytól hajtott erőszakos faun. Octavia utálattal rácsapott a szemtelen, őt kitartóan tapogató szőrös kezekre.

„Hej, Axente, látod-e, milyen frigid? Mit szólnál te az olyan nőhöz, aki nem szereti, ha hozzáérnek?”, kérdezte a pópa, miközben a nyelvével rendezgette az ínye és a műfogai közé szorult ételmaradékot.

„Ilyen hőségben, mint a mai kellemes lehet még a jéghegy érintése is!”, feleltem teljesen eltekintve a korábbi alkóv-jelenettől. Álszent engedményt tettem így a pópának, elfogadván véleményét Octavia hidegségéről.

Hogy valójában mit képzelt az atya az én oly gyakori látogatásaimról a fogadójukban? Röviden szólva: egy lélegzetvétel volt, hosszú és keserves, amit viszont nem érzékeltethetett, és nehezen áll össze, többnyire feltételezés meg sejtelem, amit elmondhatok róla. Mindenből és mindenekfelett marad a tény: mélységesen meg volt győződve róla, hogy a felesége nem a normális és szerves nemi életre termett. Véleménye szerint az asszony értelmiségi volt, hívő, egzaltált. S az én látogatásaim, hosszantartó forró beszélgetéseink, miközben ő a kompon dolgozott, meglátása szerint nem tűnt egyébnek, mint értelmiségiek közti barátságnak. Amiatt, hogy az asszony szeszélyét valami teológiai álruhába öltöztette, hogy éppen halottak napja van vagy Szent Dochia napja, s nem lehet ágyba bújni, amit egyre gyakrabban hallani tőle, a pópát szemmel láthatóan ingerelte. Felpattant a semmitől, bánatában dühöngeni kezdett. Egyik alkalommal, mikor a fogadóhoz érkeztem, már a pitvar lépcsőjén hallottam a kiabálást és a sűrű ütéseket. A pópa ki volt kelve magából. Mikor beléptem a nagyszobába, hajtincset láttam kezében. Octavia hajából tépte dulakodás közben. Színre léptemnek köszönhetően Octavia megúszta ennyivel. De Vasile pópa kénytelen volt meghallgatni, amit mondtam.

„Az iskolákban, ahova jártál, semmit sem csíszolódtál”, mondtam, „buta paraszt maradtál!”

Más alkalommal, miként rájöhettem, a féltékenység kínozta őt. Gyanakodott, nyilván, de visszafogta, s megtett mindent, hogy elkerülje, ha lehet, a gyanú igazolását. Félt kifürkészni. Sőt, mi több: számtalanszor alkalmam volt rá, hogy megfigyeljem, hogy soha nem lépett be úgy a szobába, ahol Octaviával fecserésztem, hogy ne jelezte volna közeledtét, még mielőtt a pitvar lépcsőjére lépett. Rárivallt a kutyára, aki a házat őrizte, vagy kelleténél hangosabban beszélt valakivel, aki a közelben tartózkodott. Máskor úgy tett, mintha kiáltana egy utasnak, aki éppen a komphoz érkezett. Gyakran nagyot köhögött, bár szükségtelenül. S mindezt azért, sőt, egyebet is, nehogy olyan helyzetben lepjen meg bennünket, engem és Octaviát, amely megerősíti a gyanút benne. Nyilván, nem akar olyat látni. Egyszer a pópa, valószínűleg nagyon sietett, elfelejtett megelőző intézkedést tenni. Az utolsó pillanatban mégis eszébe jutott, s mielőtt belépett volna,  kopogott az ajtón, aztán pedig ahelyett, hogy bejött volna, néhány pillanatra talált még valami igazítani valót a pitvarban. Eltelt egy kis idő, amíg belépett. Mivel akkor túlságosan hangsúlyozta a szokását, elhatároztam, hogy megnyugtatom, vagy legalább eloszlatom a gyanút. Mosolyogva fogadtam, bár arcomat égette még az asszony tüze. S mondtam, mintha tréfálkoznék: „Páratlan személy vagy, Vasile! Tudomásul vettük, hogy mindent megteszel azért, nehogy kényes helyzetben találj bennünket! S jelzed, mindenképpen, hogy közeledsz. Tudd meg, hogy fölöslegesen aggódsz. Szabad neked ennyire gyanakodnod?”

A pópa nem számított ilyen szóra. Olyan természetesen és viccesen róttam meg, hogy nevetni kezdtünk mind a hárman. Octaviának kimondhatatlanul tetszett, ahogy enyhítettem a ház légkörét rendszerint egy-egy viccel, amire nem számítottak tőlem, a született szűkszavútól.

Azóta a komposok fogadójában elromlott, vihar előttivé vált a hangulat. De a vihar váratott magára. Az esztendő egyik legforróbb napjának a végén jártunk. A pópa tűző napon vezette a kompot, izzadtságtól gyöngyözött a homloka, az arca. A szobába pedig, ahol Octaviával tartózkodtunk, parázslott az egész nyár melege.

„Mit szólsz hozzá, Vasile?”, kérdem. „Fürdünk egyet a Marosban?! Ebben az órában már nem tülekednek az utasok a komp fedélzetén. Nincs fürdőgatyám, lehet, hogy neked sincs. De tegyünk úgy, mint az igazi buddhisták. Valamivel távolabb megyünk az úttól, ahol már nem járnak, a nádas szélére. Octavia pedig megígéri, hogy nem leskelődik utánunk az ablakban. Csupasz testünk, sem a tied, sem az enyém, nem varázsolja el a nő tekintetét! Különben is ha frigid a hölgy, örömmel lemond arról a kétes gyönyörűségről, hogy a Maros vizébe mártott meztelen testünket bámulja.”