Erdélyi magyar származású fiatal újságíró számolt be a The New York Times-ban az elmúlt hetek romániai tüntetéseiről és a mindennapokat átszövő korrupcióról. Kárász Palkót a cikkéről és arról kérdeztük, hogyan jutott el előbb Párizsba, a Herald Tribune-hoz, majd a The New York Times londoni szerkesztőségébe.

Román nyelvű cikket jelentettél meg a The New York Times-ban az elmúlt hetek belpolitikai eseményeiről, az országban eluralkodó korrupcióról. Jelent-e meg eddig román nyelvű tartalom a lapban? Mi indokolta ezt?

Jelent meg például magyar nyelvű, egy kollégám írt a Holokauszt túlélőkről Budapesten, és azt is lefordítottuk, mert úgy gondoltuk, hogy lehet egy célközönség Magyarországon, amelyik nem olvas folyékonyan angolul, vagy nem jut el hozzá a cikk. Ez nem azt jelenti, hogy ezentúl írunk magyarul is, csak vannak olyan esetek, amikor a célország számára különleges témáról írunk.

Cikked megjelenése előtt a New York Times felhívást intézett a romániai olvasóihoz, hogy számoljanak be a korrupcióval kapcsolatos tapasztalataikról. Ez a kampány is a te javaslatod volt, így gyűjtöttél anyagot az írásodhoz?

A kampány nem egészen megfelelő szó erre, ez inkább felhívás. Nem kampányolunk semmi ellen vagy mellett, ez egy hír- és nem véleményprojekt volt – a New York Times-nál szigorúan elkülönített ez a kettő.

Az ötlet a szerkesztőségi konferencián született, amikor egy ideje már zajlottak a tüntetések. Akkor gondoltunk arra, hogy egy új megvilágításban kellene megközelítenünk az eseményeket. Korábban is kérdeztünk már meg olvasókat, és ezért gondoltam arra, hogy így közelebb hozhatjuk az olvasóinkhoz a romániai emberek problémáit.

Érdekes, demokratikusabb megközelítése ez az újságírásnak. Általában véve mit gondolsz az ilyen megoldásokról, amelyek közelebb hozzák az olvasót, legyen szó hozzászólás lehetőségéről, vagy mint ez esetben, arról, hogy a cikk maga szerepeltet személyes megszólalásokat?

Sok jó példa van, hogy hogyan bomlik le a fal, ami újságolvasó és újság között van. Az internet interaktív felület, ezért nagyon érdekes, hogy az emberek elmondhatják a véleményüket anélkül, hogy azt újságcikk képére formálná valaki. Mi az összes hozzászólást moderáljuk megjelenés előtt – én is dolgoztam ezen korábban, és érdekes iskola volt számomra, amikor naponta több száz kommentet elolvasva láttam, hogy az emberek hogyan moderálják magukat, és milyen messzeségekbe kerülnek el a beszélgetések. Most, amikor több százan beírtak Romániából, nagyon jó tapasztalat volt megállapítani, hogy melyik megszólalás mennyire tűnik igaznak, melyiket nem aktivista írta.

Érdekes projekt volt, amikor európai választópolgárokat kérdeztünk arról, hogy miért választanak szélsőjobboldali pártokat. Ilyenkor nemcsak a saját élményét mondta el valaki, hanem mindenféle politikai, gazdasági, szociális állításokat is. Ezeknek utána néztünk és publikáltuk a fact check (tényellenőrzés) részt is – például amikor valaki azt állította, hogy Ausztriában több pénzt kapnak a menekültek, mint ő maga, akkor leellenőriztük ezt, és kiderült, hogy ez nem egészen így van. Érdekes, amikor meg tudunk mutatni valamit az emberektől, és ezt nem lehetne úgy, hogy elutazom az összes romániai városba, mert akkor sem kapok ilyen széleskörű belátást kapni.

Erdélyben születtél, de Magyarországon nevelkedtél. Hogyan kerültél oda, és aztán tovább Franciaországba, majd Nagy-Britanniába?

Ploiești-en születtem, de véletlenül. Édesanyám családja Székelyudvarhelyről és Csíkszeredából származik, édesapám pedig budapesti. Ők ’89 előtt találkoztak, születésem után nem sokkal pedig Magyarországra költöztünk, ezért Romániában főleg nyáron és karácsonykor voltam, elsősorban Székelyföldön. Budapesten éltem, nemzetközi iskolákba jártam, mert az édesanyám fontosnak tartotta, hogy idegen nyelveken beszéljek. A francia gimnáziumban végeztem, ami sokat segített abban, hogy eljussak Franciaországba tanulni. Ott politikatudományt és újságírást tanultam, és amikor választhattam, hogy az Erasmus programmal külföldön folytathassam, akkor Bukarestre esett a választásom.

Miért épp Bukarest?

Azért döntöttem így, mert idegesített, hogy nem tudok románul. A francia hírügynökséghez kerültem, ahol egy egyetemi tanéven keresztül dolgozhattam. Ha az ember tud franciául, akkor már könnyebb megtanulnia románul, és találtam a családi polcon egy társalgási könyvet. Elkezdtem tüntetésekről tudósítani, egyre jobban felbátorodtam, és magam is kezdtem beszélni a nyelvet. Persze sokat olvastam, híreket hallgattam, színházba jártam – ez egy megfogó élmény volt, csodálatos kulturális érték.

Mihez kezdtél egy év után?

2012-ben az International Herald Tribune gyakornoka voltam, a párizsi iroda gyakornoka lettem. Ezt követően kerültem Londonba, ahol digitális szerkesztőként dolgozom, vagyis azzal, hogy hogyan tudunk a digitális világban élhetővé tenni egy cikket, vizuálisan megmutatni valamit. A fő stratégiai döntések persze New Yorkban születnek, én a londoni iroda szintjén dolgozom. Emellett persze természetesen jött, hogy Közép-Európára fókuszálok. Rendszeresen utazok és jelentetek meg cikket, tavaly például Ceaușescu palotájáról írtam, vagy a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérről.

Szándékodban áll foglalkozni a lapban a romániai magyar kisebbség helyzetével?

A témaválasztások általában elkülönülnek a saját háttértől. Személyesen érdekel a téma, de az, hogy a New York Times-ban mi jelenik meg, azon múlik, hogy egy téma mennyire számít nemzetközi szinten, vagy mennyire újdonság. A MAGMA esetében érdekes volt arról beszélni, hogy a helyi vezetésnek, a helyi közösségnek milyen kulturális elképzelései vannak, és hogyan nyit a kiállítótér más régiók és nemzetközi művészek felé.