A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.

Hogyan került ki a frontra?

Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.

Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?

Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.

Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?

A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.

Hogyan fogták el önöket Budapesten?

Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.

Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?

Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.

Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?

Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.

Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.

A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?

Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.

A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?

1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.

A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?

Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és még a kommunizmust is.