Trauma volt? Haragot éreztek? Nagyot csalódtak? Munkatársainkat arra kértük, idézzék fel, milyen volt számukra megtudni, hogy nem az angyal helyezi az ajándékokat a fa alá. Vigyázat, cuki fotók!

Antal Erika

Az másképp nem lehet, csakis a Mikulás és az angyal hozza az ajándékokat, hiszen apu és anyuka is megmondta, hogy reggel ott találta a szánkót az ajtó előtt – meséltem az osztálytársaimnak december 6-án, valamikor negyedik osztályos koromban. Ők meg körberöhögtek, hogy én még mindig hiszek a Mikulásban. Hittem, mert erősen akartam hinni benne, és ahogy a szüleim komoly arccal magyarázták, hogy bizony ott volt az a szánkó az ajtónak támasztva – azt nem lehetett nem hinni.

Aztán jött a karácsony, gyönyörű karácsonyfát hozott az angyal, sok ajándékkal alatta. Persze, az osztálytársaim megint kezdték rebesgetni, hogy azt nem is az angyal hozza, hanem a szüleink vásárolják a fenyőt, amit aztán feldíszítenek, alája teszik az ajándékokat, mi pedig elhisszük. Kistestvérem volt, ő aztán nagyon hitt az angyalban, így hát én sem tehettem másként. Elmúltak az ünnepek, véget ért a tél, eltették a szánkót, a karácsonyfadíszeket is, amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor most tényleg van angyal, vagy az egész a szülők műve. Eszembe jutott mindaz, amit az osztálytársaimtól hallottam és feltettem a kérdést a szüleimnek, hogy akkor most van angyal, vagy nincs?

Persze az első reakció az volt, hogy már hogyne lenne! De észrevettem a szemükben valami furcsát, amit eddig nem láttam, valami olyasmit, hogy szükségét éreztem annak, hogy visszakérdezzek: tényleg van? És akkor az osztálytársaim miért mondják, hogy nincs? És az angyal képes egy akkora karácsonyfát elhozni ajándékokkal együtt? Na, ez már nekem sok volt, és kételkedve ugyan, hogy talán mégsincs igazam, kijelentettem, hogy szerintem mégsem létezik angyal. Nem mondtak nemet, nem is erősítettek meg ebben, csak néztek olyan furcsa tekintettel. Én pedig úgy éreztem, valaminek a tudója vagyok. Nem éreztem szomorúságot, vagy csalódást, egyszerűen tudomásul vettem, amit egy jó ideje már sejtettem. 

Bogdán Tibor

Nem akarok dicsekedni, de én már kiskoromban okosabb voltam, mint a szüleim (és még jó pár évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy megtudjam, mégsem – de ez már egy más történet).

Szóval én már 7-8 éves koromban sejtettem, hogy valami nincs rendjén ezzel az angyaljárással, amikor a szüleimnek még meggyőződése volt, hogy vak angyalhívő vagyok.

Mert hát ugye, ahhoz képest, hogy az angyal hozza a karácsonyfát, túl sok, angyalkának nem igen nevezhető embert láttam karácsony tájékán fenyőfákkal mászkálni az utcán; és minimum kétkedéssel fogadtam azt a mesét, hogy azokat a fákat a rossz kisfiúk-kislányok apukája cipeli haza, mert a rossz gyermekeket kihagyja az angyal a járásból. Meg aztán korábban a Mikulásba vetett hitem is megrendült, mert a játékboltok meg a lottózók eladóiból november végétől mind-mind Mikulás lett (egészen pontosan Télapó, aki viszont Mikulásként viselkedett, ugyanúgy öltözött, és mintha a szakállát is tőle kölcsönözte volna).

Önmagában már az is gyanús volt az is, hogy angyaljárás délutánján édesapám mindig moziba vitt, utána cukrászdába mentünk, mert hát hogy az angyal nem szereti, ha a gyermekek ott lábatlankodnak, miközben viszi a fát meg az ajándékot, amit különben is meglepetésnek szánt. Furcsálltam, hogy édesanyám ilyenkor soha nem jött velünk (a moziba járás nálunk családi szokás volt), de hát azt is megmagyarázták, hogy valakinek otthon kell lennie, aki beengedi az angyalkát, aki tudvalevőleg nem a kéményen jár be, mint a Mikulás meg a krampusz, mert összepiszkolná szép fehér ruháját, a hófehér szárnyáról már nem is beszélve.  

Meg aztán angyaljárás környékén a suliban is sutyorogták a szünetekben az osztálytársak, hogy mese az egész, nincs is angyal –csak egyetlenegy volt közöttük, aki azt állította, hogy angyalszárnytollat talált a karácsonyfa ágai között – ezt azonban soha nem mutatta meg nekünk, hiába kérleltük.

Szóval komoly érveim voltak a kételkedésre. Amikor pedig a polcokon kutatva megtaláltam a személyesen az angyalkának címzett levelemben kért ajándékot, akkor végképpen rájöttem, hogy bizony csúnyán átvertek. 

Kilenc évesen érthetően bántott, hogy ennyire kisgyermeknek néznek, de mégsem vertem ki a balhét, pedig az igazságérzetem akkortájt még igen fejlett volt. Inkább úgy okoskodtam, hogy ravasz róka leszek én is, és most már én rázom át a szüleimet: úgy teszek, mintha továbbra is hinném az angyalmesét.

Tizenéves korom közepéig játszottam az angyalváró, meglepett kisgyermeket (talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy végül is a színiakadémiát választottam?), és ravasz rókaként remekül szórakoztam szüleimen, akik azt hitték magukról, hogy ők az angyaljárás örömét elhitető ravasz rókák.

Jócskán benne jártam már a felnőttkorban (és már régen lemondtam az angyalokról is), amikor egy családi karácsony alkalmával véletlenül szóba került mindez és megvallottam szerepjátszásomat.

Nem volt lelkifurdalásom. Gyakorló apaként akkor már tudtam, hogy a hajdanvolt karácsonyok mesés hangulatát tovább őrző „ravasz rókaságommal” még évekig boldoggá tettem a szüleimet.

Cseke Péter

Nagyon eleven emlékeim vannak a gyermekkori karácsony estékről, de a „nagy ráébredésről” csak foszlányok maradtak meg. Talán azért van így, mert valójában „nagy ráébredés” nem történt, semmiféle trauma nem ért, fokozatosan eszméltem rá arra, miként került a golyósrágó és a Tenkes kapitánya a fa alá.

Nálunk a családban nem csak az ajándékokat, a feldíszített fát is az angyal hozta. Arra világosan emlékszem, hogy egy szép napon felfedeztem a díszítetlen fenyőt az erkélyünkön. Nem tudom, mikor volt ez. Elsős lehettem? Nem tudnám azt sem felidézni, mit éreztem akkor. Nagyon nem lepődhettem meg, hiszen tömbház-rengetegben nőttem fel, és a játszótérről is láttuk a pajtásaimmal, hogy – fantáziátlan szülők – minden második erkélyről egy-egy fenyő kandikált ki december 20. tájékán. Felsejlik az is, hogy ágy alá elrejtett ajándékokba ütközött a kezem, amikor egy elgurult pingpong-labda után mutattam. Gondolom, ez volt a kegyelemdöfés, de ismétlem, ezekhez a momentumokhoz semmilyen negatív érzelem nem fűződik: nem voltam megbántva, nem éreztem azt, hogy átvertek a szüleim. Talán azért sem, mert a karácsony misztériuma a felismerés után is sem foszlott szét teljesen, erről anyám remek érzékkel gondoskodott.

Azt viszont már nehezebben tudom – így utólag – megbocsátani, hogy a koszos munkát rám bízták a szüleim. Megkértek, hogy világosítsam fel karácsony dolgában a négy évvel fiatalabb húgomat. Ne kérdezzék, hány éves voltam akkor, tényleg nem tudom. Csak azt, hogy a feladatot – talán egy csöppnyi szadizmustól is hajtva – tisztességgel teljesítettem. Hogy milyen hatással volt ez a húgomra, azt tőle kellene megkérdezni.

Most egy hároméves kislány apja vagyok. Zseniális forgatókönyvet dolgoztunk ki az anyjával az angyaljárás estéjére (részletekért keressenek magánban). Nehéz szavakba foglalni azt a boldogságot, ami a fa alatti ajándékok láttán az arcáról sugárzott. Átvertük? Igen, és megtesszük jövőre is. Megtesszük, amíg csak lehet. De a koszos munka szóba sem jöhet. Pláne, hogy testvérkéje sincs.

Fried Noémi

Mind a saját halványabb, mind a családi legendárium elevenebb emlékei szerint koránérő gyermek voltam, a téli hónapok „ajándékhozóit” hamar, még óvodás koromban lelepleztem. Nálunk nem az angyal, hanem a „Jézuska” hozta a karácsonyfát és az ajándékokat, engem rendszerint nagyszüleim kötöttek le, miközben szüleim a szomszédos szobában feldíszítették a fát és elhelyezték alatta az ajándékokat, a szobák közötti ajtó üvegablakát pedig gondosan letakarták, mert nem volt szabad meglesni a Jézuskát.

A karácsonyfához csak a csengetés és a „Megjött a Jézuska” – bejelentés elhangzása után volt szabad bemennem. Ez a hagyomány egészen addig élt, amíg ovisként a csengetés és a bejelentés után teljes lelki nyugalommal közöltem a megdöbbent családdal: „Ez nem a Jézuska, ez apu.” A Télapó/Mikulás – az még az ántivilág volt – sem bírta sokkal tovább, egy óvodai ünnepségen felismertük az álszakáll alatt a másik csoport mindig mosolygó Edit óvónénijét…

Kovács Boglárka

Mikulás közeledtével mindig féltem, hogy vajon kapok majd virgácsot, mert rossz voltam az elmúlt évben. Soha nem kaptam, és ez nagyon fontos visszaigazolás volt, ami megerősített abban a hitben, hogy jó gyerek vagyok. Egyik évben ráadásul megdönthetetlen bizonyítékát kaptam annak, hogy a Mikulás ismeri a kívánságaimat és teljesíti is azokat: olyan cukorkából álló gyöngyfüzérre vágytam, amilyen az óvodástársamnak is volt, de nem beszéltem erről senkinek, mégis kaptam egyet ajándékba – most már tudom, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetően. Soha nem ébredtem meg, amikor éjszaka a szüleim becsempészték a feldíszített fenyőfát.

Egyetlen „hiteles” leírással rendelkeztem az angyalról: keresztanyám látta személyesen, amikor az ablakon át bejött a karácsonyfával a kezében, hosszú fehér ruhát viselt, és mezítláb volt. Attól kezdve mindig keserédes volt a karácsonyfának és az alatta található ajándéknak szóló öröm, mert sajnáltam az angyalt, hogy ilyen hidegben mezítláb kell elrepülnie mindenkihez.

Első vagy második osztályos lehettem, amikor megtudtam, hogy nem létezik a Mikulás és nem az angyal hozza a karácsonyfát. Nem lehetett számomra nagy tragédia, mert ha az lett volna, akkor emlékeznék az igazság pillanatára. Az iskolai szünetben vagy a tömbház előtti udvaron – mint köztudott tényt – mondhatta el valamelyik gyermek. Talán nem volt merszem előttük felfedni, hogy nekem is újdonság volt mindez. Emlékszem, egy ideig még a szüleimnek sem mondtam el, hogy megtudtam a titkot. Sőt egy vagy két karácsonyon még én magam játszottam el nekik, hogy meg vagyok lepődve az ajándékon. Aztán egy alkalommal elmondtam édesanyámnak, hogy én bizony tudom az igazat. De azt azóta sem tudják, hogy egy ideig én is félrevezettem őket. 

Kovács Zsolt

Mágikus karácsonyokra emlékszem: szüleimmel sétáltunk este, és lestük, melyik lakásban gyúltak már ki a fények, oda biztos megjött az angyal. Ha a szél papírt emelgetett a házak között, az biztos elsuhanó angyalszárny volt, ha a szomszéd mixerrel verte a habot, akkor motoros szánt vizionáltam a Mikulásnak, és az már hab volt a tortán, ha a beépített balkonra berepült egy fehér galamb, vagy a fényszórótól felgyúlt a már száradó fenyő, és mindenki sikítozott.

Az asztalra is évente egyszer látott ínyencségek kerültek, kit érdekelt a zserbó vagy a bejgli, amikor volt narancs és tejszínhab. Az iskolában titokzatoskodó és mindentudó képpel folyton rántották le a leplet a csodáról, hogy a szekrény aljában érdemes kutakodni, meg, hogy ugyan miért kell mindenkinek elmenni valahova Szentestén, mamához, templomba…

Hülyeségnek tűnt ez az egész, valóságosabb volt a Mikulás, aki egyszer személyesen meglátogatott, és leesett a fél bajsza, de akkor is kirángatta a hintalovat zsákjából, vagy a blokkok között szárnyaló angyal.

Aztán egyszer elküldtek a szomszédba, dióért vagy mákért. A néni a barátnőjével kávézgatott, engem is leültetett, a kezembe nyomott egy kistányér süteményt. Majd megkérdezte: úgy-e, tudod? Gyáván bólintottam. Ezután gát nélkül ömlöttek az angyalos sztorik, a szekrény aljába rejtett kisvasútról, az erkélyen sebtében befaragott fenyőfáról, a nagyszülőkhöz küldött gyerekekről, majd a sorbaállásáról, a legjobb bejgli receptjéről.  Akkor megkopott egy időre a karácsony fénye, és azóta földhözragadtságnak zserbóíze van. 

Kustán Magyari Attila

„Attila sok mindent kapott. Háromkerekű biciklit, szánkót, ruhaneműket, játékokat is. Attila kicsit meglepődött, amikor meglátta a karácsonyfát, de hamarosan csak a bicikli érdekelte. Sokáig nem is bírta a bicikli, már másnap elromlott, a gyárba is be kellett vigyem, megcsináltatni. Ez a hazai ipar színvonala” – áll a rendszerellenes uszítás a családi naplóban az 1987-es karácsonyomról, két és fél éves koromból. Arra ugyan nem emlékszem, hogy az angyalmítoszt mikor rombolták le számomra, de vélhetően az óvodában történt. Az oviból kevés emlékem maradt egyébként is, talán három fontosabb: lepedő nem maradt utánam szárazon, átéltünk egy földrengést, és sírtam a sólyommá avatásomkor, mert csúnya nagycsoportos lányt állítottak mögém.

A későbbi karácsonyokat, bár az angyalban már rég nem hittem, mindig a mítosszal együtt éltük meg, a mai napig így van ez: a fa díszítésében nem veszek részt. Gyerekkoromban egy-két alkalommal léptem át illegálisan a szakralitás kapuját, amikor néha felkutattam az ajándékaim még a karácsony este előtt. Aztán erről is letettem, mert a távirányítós autót jobban esett úgy átvenni, hogy tényleg meglepetést okoz a fa alatt.

Moldován Árpád Zsolt

Konkrét, személyes emlékeim nincsenek arról a karácsonyról, amikor lelepleződött az angyal, ezért idézem édesanyámat: „Másodikos voltál, amikor megtudtad. Mint addig minden évben ekkor is nagyapád elvitt otthonról egyet levegőzni, amíg apáddal együtt feldíszítjük a karácsonyfát. Valami miatt hamarabb értetek haza és rajtakaptál minket. Magyarázkodtunk, akkor még úgy nézett ki, hogy sikerül elhitetni veled, hogy mégis van angyal, de aztán a vakáció után visszamentél az iskolába, ahol az osztálytársaid végérvényesen felvilágosítottak.”

Arra viszont már én is emlékszem, hogy a következő évben apámmal együtt mentünk nekem karácsonyi ajándékot venni, és rettenetesen drága árat fizettek azért, hogy nem tudták a varázst fenntartani: a marosvásárhelyi Luxor játékrészlegének legdrágább termékét, egy kínai távirányítós űrhajót vetettem meg magamnak. Könyörtelenül.

Oborocea Mónika

Egy kis székelyföldi közösségben, ahol szorosak az emberi kapcsolatok, szinte semmi sem marad titokban. Így volt ez az angyaljárással is. Alig tanultam meg írni, olvasni, az osztálytársak, a szomszéd gyerekek már elhencegtek vele: izgalmas titok birtokában vannak. Ha én is felnőtt akarok lenni, elég, ha eljátszom, hogy alszom, a paplan alól kikémlelve pedig láthatom, kapkodó kezű anyukák, apukák szorgoskodnak azon a bizonyos estén a karácsonyfa körül. És hát ki ne akarna felnőtt lenni…

A kommunizmusban Székelyföldön az igazi izgalmak tehát nem is a körül adódtak, hogy ki és hogyan hozza az ajándékot, a fát. Ennél sokkal nagyobb kaland volt úgy kicsenni a szaloncukrot a csomagolópapírból, hogy ne lehessen azonnal észrevenni, üres, vagy úgy kitörni, kirágni a fán lógó kekszből, hogy ne szúrjon éppen annyira szemet. Így tanultunk meg a négyszögű kekszből kereket rágcsálni: előbb épp csak a széleket kerekítettük le, majd ahogy telt az idő, egyre kisebbek lettek a kekszkerekek, majd teljesen eltünedeztek.

Este úgy feküdtünk le, hogy tudtuk, a holnapi nap ismét a vadászaté, az új álcázási technikáké. Hogy aztán a házszentelés alkalmával a papbácsi mit gondolt, amikor a palástja suhogása meglebbentette a könnyű papírszaloncukrokat, nem tudom. Soha nem kérdeztem, hogy akadt-e olyan ház, ahol volt egyáltalán megáldani való cukor. 

Zsizsmann Erika

A legjobb barátnőm közölte, hogy a karácsonyi ajándékokat a szüleitől kapja. Természetesen nem hittem neki, ami nem csoda, mert minden karácsonykor világosan hallottam a zárt ajtó mögül kiszűrődő angyal-zajokat, és láttam a csillogó angyalhajat a kulcslyukon keresztül. Végül mégis szembesítettem anyukámat az információval, de ő azt mondta, hogy aki hisz benne, annak az Angyal hozza az ajándékot.

Egyre bonyolultabb keresztkérdéseket tettem fel, aminek az lett a következménye, hogy nemsokára az én feladatom lett zöld cérnára fűzni a karácsonyfára szánt mézespogácsákat. Egy dolog hiányzik nagyon a gyerekkori karácsonyokból: az a pillanat, amikor kinyílik az ebédlő ajtaja és először látom meg a sötét szobában a gyertyafényes karácsonyfát.