Ferenc pápa hétfőn véglegesen az összes római katolikus papra kiterjesztette a terhességmegszakításon átesett nők feloldozásának jogát, amely korábban csak a püspökök és a különleges gyóntatópapok kiváltsága volt.

A katolikus egyházfő az irgalmasság szentévének vasárnapi lezárulása után kiadott „apostoli levélben” tájékoztatott a változtatásról. A pápa az abortusz megbocsátását ideiglenesen már kiterjesztette az összes papra a tavaly december 8-án kezdődött és november 20-án véget ért különleges időszak idejére, de mostani bejelentésével végleg érvényben hagyta a rendelkezést. Ferenc pápa ugyanakkor elmondta: amilyen határozottan csak lehet, újra le akarja szögezni, hogy az „abortusz súlyos bűn, mivel egy ártatlan életnek vet véget”.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának előadótanárát, Jitianu Liviut kérdeztük arról, mi áll a döntés hátterében, és elképzelhető-e, hogy az egyház a második házasság esetén is "engedményeket tesz".

Milyen folyamatnak vagyunk a végén, amelyet Ferenc pápa a feloldozás jogának kiterjesztésével zárt? 

A pápa tavaly december 8-án indította útjára az iragalmasság rendkívüli szentévét, amely most, november 20-án záródott. A szentatya a szentév kihirdetésével egy olyan belső szándékot körvonalazott, amelyet szeretne, ha az egyházban tetten érhető lenne. 

Először is elmondta, hogy szeretné dinamikusan elérhetővé tenni ismét a második vatikáni zsinat eszmevilágát, célkitűzéseit az egyházban. Amikor erről beszél, hivatkozik nagy elődjeire, a zsinat pápáira is: XXIII. Jánosra, VI. Pálra. A nagy elődök belső meggyőződése és szándéka az volt, hogy a katolikus egyháznak bizonyos kérdéseket újra kell gondolnia az idők jeleinek függvényében, hogy az egyháznak be kell kopognia abba az egyházba, ahonnan részben kiszorult, és ezen a bekopogáson túl meg kell fogalmaznia az egyértelmű üzenetét. A zsinat pápái az egyházat hármas útra helyezték. Az első a lelki út. Ez az út azt jelentette, hogy rávilágítanak arra: az egyház nem más, mint egy olyan intézmény, melynek feladata, hogy nyitott legyen Isten világára. A második pont: az egyháznak el kell indulnia egy erkölcsi úton. Ez azt jelenti, hogy az egyház arca soha nem csupán ragyogóan tiszta, hanem van egy emberi vetülete is, és ehhez hozzátartozik a bocsánatkérés, az irgalmasság kultúrája. A harmadik út pedig: az egyháznak apostolnak kell lennie, azaz önmagát kell az igehirdetés középpontjába tennie, akár fogalmazhatnék úgy is, hogy kirakategyházzá kell válnia. 

Ferenc pápa az irgalmasság évét a fentiek nyomvonalába helyezi. Hivatkozik II. János Pálra, aki 1980-ban kiadott egy tanítást arról, hogy az egyháznak irgalmasnak kell lennie. Ferenc pápa folyamatosan arról beszél, hogy az irgalmasság az egyház lényegi megnyilvánulási formája, nem csupán egy kegyes gesztus. A szentatya amikor ezt megfogalmazza, arról beszél, hogy ebben a világban annyi szerencsétlen helyzet van, hogy a sivatagosodó hit világát átfonja az emberi bűn sokrétegűsége. Kiemelten beszél a korrupcióról, az emberi méltóság folyamatos vagy sokszoros megsértéséről. Arról az embercsoportról, amely egyre nagyobb, és amely leszorul az élet aktív felületéről, tehát kiszolgáltatottja a mai gazdasági, politikai és sok más történésnek. Amikor apostoli levelét útjára engedi, ismételten aláhúzza, hogy az egyháznak az irgalmasság konkrét jeleit kell felmutatnia. A levélben négy témakört említ a szentatya, és ebből az egyik az abortusz kérdése.

Sokak szerint a pápa abortusszal kapcsolatos döntése túl nagy lazítás. 

Az abortusz kérdése a katolikus egyházban eléggé radikális profilú. Azért merem ezt így mondani, mert az egyház folyamatosan az élet hordozójaként, az élet elkötelezettjeként állítja saját magát, tehát céljának tartja az élet védelmét. Ennek a szent életnek a védelmében tettünk mindenféle óvintézkedést, tiltást, ennek a mentén formáltuk meg a katolikus etika szabványait, a katolikus erkölcs kijelentésssorai mindig az élet védelmét hangsúlyozzák. Ebben a fogalmi világban az abortusz kérdése az egyház tanításában radikális elutasításban részesül. 

A pápa ezzel a döntésével nem akar elboronálni vagy leegyszerűsíteni egy sajátos profilú etikai magatartásformát, hanem azt mondja: igen, az abortusz önmagában nagyon rossz dolog, halálos bűn. A pápa nem magáról a bűnről beszél apostoli levelében, hanem arról, hogy azt az embert, aki abortuszt követett el, az egyház nem taszíthatja el magától. 

A régi jogszokás szerint aki abortuszt követett el, az a halálos bűnök közül a legsúlyosabbat követte el, és hogy ennek súlyossága kifejeződjék, csak a püspökönk oldozhatta fel. Ez azt jelentette, ha az érintett személy egy papnál el akarta végezni a szent gyónását, a pap nem oldozhatta fel, hanem névtelen levéllel elküldte a kázust az érsekhez, püspökhöz, és a püspök visszaválaszolt neki, hogy a feloldozást megadhatod neki. És ilyenkor eléggé nagy volt a penitencia is, a jóvátételi kérelem az egyház részéről, komoly vezeklési időt írtak elő. 

A pápa döntéséig is voltak ezzel kapcsolatban engedmények, mert a joggyakorlatban a legtöbb egyházmegyében világszerte az történt, hogy a püspökök egy évre megadták a jogot a papoknak, majd minden évben meghosszabbították az engedélyt. Ez lelkipásztori meggondolásból történt így:  ha egy megtört szívű ember, aki megbánta tettét, elmegy és Istennel ezt meg akarja beszélni, akkor ne helyezzünk elé akadályt, mégha időszakos is. A szentatya ezt a jogi formulát oldotta fel, és azt mondja, hogy a kereső embert nem szabad Istentől eltartani, tehát az egyháznak bármilyen törvényt és bármilyen rendelkezését újra kell gondolnia, amikor a kereső emberről van szó, aki érkezik és Istennel kiengesztelődni akar. 

Erdő Péter bíboros az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy az egyház élhetett korábban a kiközösítés eszközével a magzatelhajtásért. Erdélyben volt erre példa? Az egyház milyen esetben élhet ezzel az eszközzel?

A kiközösítés egy olyan egyházi formula, amely valójában legitimál egy már meglévő helyzetet. Nem az egyház az, amely egy törvényes eljárás mentén kiközösít, hanem épp fordítva: valaki olyansvalamit követ el, amivel önmagát kizárja a katolikus egyház belterjes világából. Ez lehet politikai vetületű: olyant teszek, ami nem felel meg az egyház tanításának - királyokkal szemben például alkalmazták is. Ennek lehetett szentségtani jellege is, amikor valaki szakadárrá lett és a szkizma mentén kiközösült. És vannak olyan bűnök - amelyek közé tartozik az abortusz is - amelynek súlyossága akkora, hogy aki ezt tudatosan teszi, önmagát zárja ki a szentségi élettérből. 

A gyakorlatban hogyan néztek ki a kiközösítő szertartások? Milyen bűnökért járt kiközösítés?

Én nem vettem részt egyetlen ilyen szertartáson sem, de tudom, hogy most is léteznek, bár már nem annyira sarkas, profilált az aktus. Tény az, hogy az egyház életében a kezdeti periodusoktól nyomon követhető, hogy különböző bűnökért kizárták az embereket a közösségükből. Ilyen volt a hittagadás, a házasságtörtés, a gyilkosság, az abortusz, az olyan tanítás, amely nem a katolikus tanoknak megfelelő. Ezekben az esetekben a közösség vezetője hivatalossá tette, hogy az illető személyt a közösségünkből kizártuk. A visszafogadásuk nagyon körülményes volt, hosszú vezeklési időszakot írtak elő, évekig tartó penitenciát. Ez azóta nagyon sok szempontból megváltozott, most már nem élünk ilyenfajta kijelentésekkel, most már azt a formulát sem használjuk, hogy kiközösítés. Persze a mai napig vannak olyan emberek, akikkel az egyház nem tud közösen gondolkozni, élni, és akkor ezek az emberek a sajátos magatartásuk tükrében kiszorulnak az egyház életteréből, és ezeket néha nevesítjük is.

A válás szintén kényes téma a katolikus egyházban. Várható, hogy valamikor engedményeket tesz az egyház ebben a kérdéskörben?

A tanítás szerint ha egy házasság megromlik és válás következik be, az egyház az elvált feleket nem tiltja el a szentségi élettől. Ez akkor következik be, ha az elvált fél egy második kapcsolatot kezdeményez, hiszen az egyház nem fogad el egy második házasságot. A tilalmak ekkor léptek életbe, az eltiltás a szentgyónástól, szentáldozástól. Az utóbbi években, legalábbis 1992-től errefele, az egyházban ez óriási gondot jelent, mert a válások száma drámaian megnőtt. 

1992-ben három németországi püspök kérte a szentatyát, hogy keressenek megoldásokat. Szerintük ugyanis vannak olyan kázusok, melyeket meg kellene vizsgálnunk, és ha úgy látjuk, hogy a második házasságban is megmaradt a katolikus tanítás szépsége, keressünk pasztorális utakat arra, hogyan lehetne az érintetteket a keresztény ember méltóságának teljességében integrálni ismét az egyházi életbe. 

Komoly lépések történtek ez ügyben, Ferenc pápa felkérte szakmai tanácsadóit, hogy gondolkozzunk ezen, keressünk utakat, hogyan tudnánk embereket visszavezetni az egyházba. Hogy miért mennek tönkre házastársi kapcsolatok, nehéz megválaszolni, de tény az, hogy tönkremehetnek. És a válás után új élet indulhat el, és ebben az új házastársi kapcsolatban a szentségi életnek minden megnyilvánulása tetten érhető.  Éppen ezért az egyház bizonyos kritérium mellett nagyon komolyan gondolkodik azon, hogy az ilyen második kapcsolatokat megáldja.