A nyolcvanas években került Romániába, itt tanult és dolgozik azóta, kisebb megszakításokkal. Magyar felesége van, jól menő orvosi kabinetje, erős muzulmán hite. A kolozsvári Hadi Kacheffel a szíriai származásáról, a szír állapotokról, a menekültválságról beszélgettünk.

Többet élt Romániában, mint Szíriában. Hogyan került ide?

1962-ben születtem, a Földközi-tenger partján fekvő Latakia városában. Az 1981-82-es iskolai évben kerültem Romániába, mert orvostudományt akartam tanulni, de Szíriában nem jutottam be. Több országban jelentkeztem, az első visszaigazolást Romániából kaptam – a sorsom volt, a szerencsém, a balszerencsém, nem tudom, minek nevezzem (nevet). Egy évig román nyelvű felkészítőre jártam, így kezdhettem meg az egyetemi tanulmányaimat, 1989-ben végeztem. Innen Isztambulba kerültem, nukleáris medicinát tanultam (radioaktív izotópokkal végzett orvosi tevékenység – szerk.), majd 1993-ban visszatértem Kolozsvárra a magyar szerelmem miatt.

Itt akartam megállapodni, benyújtottam az állampolgársági kérelmet is. Ez idő alatt nem gyakorolhattam a hivatásom mint orvos, anyagi problémáink voltak, különböző vállalkozásokra kényszerültem. Honfitársaim egész jól boldogultak, divat volt akkoriban az en gros, de én sajnos egy cigarettát, egy gyufát sem tudtam eladni. Egyetlen hobbim, amit apámtól tanultam, az autóvezetés, az autó volt. Előbb ismertem az autó felépítését, mint az emberi anatómiát. Így aztán szerelőműhelyt nyitottam, és megoldódtak az anyagi problémáink.

Az állampolgárság megszerzése meddig húzódott?

Sokáig. Házasként öt helyett három évet kellett volna várnom rá, de közbejöttek törökországi utak, így nem sikerült három év alatt megoldani. Az akkori kormányváltás aztán tovább tolta a kérdést, újabb négy évig nem kaphattam meg az állampolgárséfot és nem lehettem orvos. Ekkor kerültem Bodzafordulóra egy barátom segítségével, aki fafeldolgozással foglalkozott. Egy évig dolgoztam ott, aztán bedőlt a vállakozás. Akkoriban sokat jártam a környéket, gyakran voltam Sepsiszentgyörgyön, de ismertem Brassót is. Végül visszatértem Kolozsvárra, ahol újra letettem az orvosi vizsgát, aztán megnyitottam végre a masszázsszalonom és az orvosi kabinetem.

Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Csíkszeredában is nyitottam masszázsszalont, és mivel messze voltak, új munkatársakkat kellett alkalmaznom. Sajnos ez sem működött, mert esett a színvonal. Mivel úgy döntöttem, hogy fontosabb a minőség, mint a mennyiség, bezártam a többi szalont, és helyettük nyitottam egy újat a kolozsvári mellett Nagybányán.

Soha nem akart nyugat-európai országba költözni?

Többször gondoltam erre, de nem könnyű meghozni egy ilyen döntést. Azok után, hogy Szíriából Romániába, majd Törökországba, aztán ismét Romániába költöztem, stabilitásra volt szükségem. A családom, a lányom, a szalon, kabinet mellett nehéz is lett volna máshol letelepedni. Persze sokat járok külföldre, mert vannak közös munkáim a franciáknál, a németeknél, a törököknél, az alternatív gyógyászat már csak ilyen. A betegségek lelki hátterét kutattam, egyfajta holisztikus megközelítéssel gyógyítok – mikor mire van szükség. Húsz éve azt hangsúlyozom, hogy az egészség fontos, megtartására pedig megfelelő információkra van szükség.

Szíriában lassan hat éve háború dúl, de előtte sem a teljes stabilitás jellemezte az országot. Mit gondol arról, ami a szülőföldjén történik?

Annak idején azért nem tértem vissza, mert érződött, hogy nem mennek jól a dolgok. 1982-ben már fellángoltak az indulatok, de aztán mérséklődött a helyzet. Amikor aztán 2000-ben meghalt Háfez el-Aszad, és a helyét a fia, Bassár el-Aszad vette át (a mostani elnök – a szerk.), én is reménykedtem, hiszen mégiscsak egy orvos került az elnöki székbe. Csalódnom kellett, minden tönkrement, belépett a nemzetközi politika, a háború biztosan sokáig el fog húzódni. Már én sem tudom, hogy mi történik ott, és annyi a baj, hogy csak nevetni lehet rajta. Face haz de necaz – ahogy a román mondja. A belső békénk kell megtartanunk, és tudnunk, hogy mi a dolgunk az életben. Nagymamám ott van Szíriában, néha beszélgetünk telefonon. Kérdezte tőlem, hogy látjuk-e majd egymást, de ez a körülményektől függ, nem tőlünk.

Mit gondol arról, ahogyan Európa kezeli a menekültkérdést?

Európa kérte a migrációt, ha nem volna az öregedő kontinensnek szüksége az emberekre, nem engedte volna be őket. Hol van a román fiatalság, hol a román nép? Nyugaton dolgoznak. És mi a különbség egy román migráns és egy szíriai között? Csak románból ötmillió külföldön él, nem szólva más, volt kelet-európai országokról – szükség volt az olcsó munkaerőre, és most is szükség van. Ha nem volna így, visszaküldenének mindenkit. Sajnálom a menekülteket. Ott voltam, segítettem nekik, láttam, hogy sok az öreg, a beteg. Vajon hogyan fognak boldogulni szegények?