KISEBBSÉGBEN: Identitáskeresés a múltban és a határon túl

I. Bevezetés

2016-ban Európának számos problémával kell megküzdenie: menekült-kérdés, globalizáció, inflációk, technikai fejlődés. Mindezek által az évek során újból és újból várólistára kerül a rendszerváltás utáni kaotikus állapot helyrehozása a politika, a média és a magánélet szintjén egyaránt. Nem sikerül egyfajta rendet felállítani. Közép-Kelet-Európán belül pedig, a Nagy-Magyarország mai területeinek meg kell küzdeniük a kisebbségi kérdéssel is.

1920-ban megkötik a trianoni békeszerződést, amivel egy hosszú nem annyira békés időszak következik, s ha nem is vesszük számba a háborúkat (amit elég nehéz), identitások keresésének évszázada kezdődött meg. Aki akkor magyar volt, idősként, egy teljesen másik országban lelhetett végső nyugalomra, a harmincasok az új helyre szülték meg gyermekeiket, a gyermekek már egy új ország állampolgáraként jöttek világra. Olyan dolgok váltak elérhetetlenné, illetve nehezebben elérhetővé, ami addig egyszerűnek és hétköznapinak tűnt, mint például eljutni Budapestre, vagy eljutni Nagyváradról Szabadkára. Kialakult egy olyan állapot, mintha a saját lakásunkban azt mondanák, már nem mehetünk be csak úgy a nappaliba (de mi van, ha a nappali csak egy átjáró a háló és a fürdő között). Egyetemi központok helyeződtek át, a falvak nagy része a határon túlra került, az ország a lakosság 70%-át elveszítette. Az akkor szétcsatolt területre került magyaroknak új helyzettel kellett megismerkedniük: új kultúrával és néppel, egy új nemzettel, legyen szó szerbről, románról, ukránról… Rokonok és szerelmesek kerültek egymástól távol. De mindenki ideiglenesnek érezte az elcsatolást, s egyfajta életcéllá vált a helyzet megoldása. A nemzetközi egyezmények miatt állami szinten lehetetlen volt a beavatkozás, így először a diktátum aláírása után a civil kezdeményezések voltak elsődlegesek.[1] A szülőkben és ezáltal gyermekeikben kialakult egyfajta küldetéstudat: az irredentizmus. „Vissza kell szereznünk a területeteket!” Ahogy Szerencsés Károly történész is hangsúlyozza, az irredentizmus ma negatív jelzőként használatos, míg a húszas években a közös akaratot jelentette, s ez éltette a népet. S, ha az ember tudta is legbelül, hogy nem tud változtatni, megnyugvást jelenthetett számára, hogy nem tűri tétlenül az igazságtalanságot.

Bernáth Zoltán 1920-ban volt 4 éves. Mondhatjuk talán, hogy a huszadik század legrosszabb időszakába született bele, illetve élte át azt.[2] Pár éve készítettek vele interjút, s abban a fentiekben leírtakról emlékszik meg. Arról, hogy nagymamája mesélt a történelmi Magyarországról, utána pedig következtek az irredentista versek. Anyja később rendezett egy irredentista színdarabot, amiben Zoltán is szerepelt. Vagyis a gyerekek is abban a tudatban nőttek fel, hogy ez az állapot így a normális, nem örök és okvetlenül változtatni kell rajta.

„Nagyanyám kisgyerekként állandóan arra tanított, hogy ha felnövök, az elszakadt területeket vissza kell foglalni.”[3]

Meg is fogadta a tanácsot, és katonának állt, majd 1940-ben először léphette át a trianoni határt. Az, hogy ’38 és ’41 között voltak visszacsatolási kezdeményezések és törekvések, az emberekben reményt keltett.

„Amikor beértünk Nagykárolyra, az a csodálatos felvonulás, tele az utca, három-négy sorban az emberek egymás után, és egymás hegyén, hátán próbált mindenki az első sorba kerülni. Egymás után azok a szavak, amiket hozzánk intéztek: Drága jó magyarok, végre megjöttetek!” – folytatja Zoli bácsi és el is érzékenyül. Eszébe jut, hogy az öröm nem tartott sokáig.

A trianoni békeszerződés azóta is meghatározza a magyarországi és a határon túli magyarok életét. Az anyaországi politika az elmúlt években sok lépést tett a határon túliak pénzelésére, kapcsolatának javítására. A kishatárokkal gyorsabbá vált az átkelés, az emberek többet járnak Magyarországra, és így egyre több alkalom mutatkozik arra, hogy bármiféle interakcióba is kerüljön magyar és például vajdasági magyar.

Hipotézisként állítanám fel azt a tételt ezek alapján, miszerint a vajdasági magyarokban[4] az egyre gyakoribb átjárással és egyre több ott tartózkodással megindult a nemzeti öntudatra ébredés, az a folyamat, amelyik a többi már kialakult nemzetnél megtörtént a 18. században. Ez olyan, mint hogy az ember nem tudja magáról, hogy másképp néz ki, amíg nem találkozik valaki mással, így tehát a határon túli magyarság sokáig nem találkozott szemtől szemben azzal a ténnyel, hogy ő tényleg más, mint az anyaországi magyar.[5]

Módszeremül a társadalomtudományokban széles körben ismert és elismert technikát, az interjút választottam. Azt vizsgáltam, hogyan és mint alakul a vajdasági magyar fiatalok identitás- és hazaképe, mennyire éreznek hazaszeretet, s tulajdonképpen nem is az a fő kérdés, hogy éreznek-e, hanem hogy mi felé érzik azt.

Az idősebb korosztály számára Jugoszlávia felbomlása után gyors alkalmazkodás történt, és a jugoszláv identitást felváltotta a vajdasági identitás. Nem a szerb és főként nem a magyar.[6] Ám felmerül a kérdés, hogy azok a fiatalok, akik már az új rendszerbe születtek bele ’89-90 után, vajon hova tartozónak és minek is érzik magukat. Ők is, ahogy szüleik és nagyszüleik egy kettős, illetve hadd pontosítsak, egy multikulturális társadalomba születtek bele. A jugoszlávság egy egalitárius eszmét követő és diktáló valami volt, aminek kohéziós ereje volt, az emberek egynek érezték magukat, és a vajdasági magyarság valami hasonlót jelent a mai fiatalok számára. Sokaktól hallottam már, hogy a vajdasági magyarság körében „nemzeti öntudatlanságról” beszélnek, és a pozitív nacionalizmus hiányáról. Jogosan, fel is merülhet a kérdés, hogy ki tud-e alakulni nemzettudat egy olyan közösségben, ahol az ország hivatalos nyelve szerb, ahol laknak horvátok és bosnyákok, románok és még sorolhatnám, és ahol a lakosok születésüktől fogva kettős közösségbe, egy erősen heterogenizált közösségbe tartoznak.

A nemzeti kérdés a 18. században merült fel leginkább, akkor kapott nagy szerepet az emberek életében, a nemzeti háborúk és a nemzetállamok megalakulásának korszaka volt ez. Az emberek ráébredtek, hogy vannak kulturális örökségeik és saját kultúrájuk, közös tulajdonságaik, ez volt az a bizonyos kulturális öntudatra ébredés, amikor is felváltja a közös nemzethez való tartozás az egyházhoz való tartozást, illetve a fontossági sorrend megváltozik. 2007-es évi kutatás alapján a Vajdaságban élő magyarok többsége vagy vajdaságinak, vagy vajdasági magyarnak mondta magát.[7] A kutatás[8] azt is kimutatatta, hogy a többség szülőföldjének a Vajdaságot, vagy Szerbiát tartja, míg a történelmi, vagy akár a mai Magyarországot senki nem érezte szívéhez ennyire közel. Ám a haza-kérdéskörnél már valamennyivel több, mint 5% hazájának mondta Magyarországot, de ettől függetlenül a többség ebben az esetben is a Vajdaságot, majd Szerbiát említi meg. A kutatás a regionális kötődést is vizsgálta, ahol szintén a legerősebb a Vajdasághoz való kötődés.

„A kutatás szerint a vajdasági magyarok viszonylag erős regionális tudattal rendelkeznek. Az itt élő ember elsősorban vajdaságinak érzi magát, majd ahhoz a kisrégióhoz ragaszkodik, ahol él, végül ahhoz a településhez, ahol született” – írja Gábrity Molnár Irén, majd zárásul elmondja, a magyarok körében erősebbé vált a kultúrnemzeti összetartozás-tudat.

Habár a kutatás az újonnan kialakuló identitásról szól, nem tudni meg belőle, mekkora az ereje ennek az öntudatnak. Badis Róbert[9] már megemlíti azt a tényt, miszerint a nacionalizmus, a jóslatokkal ellentétben újjáéledésének korát éli, a globalizáció és a multikulturalizmus idejében.[10]

Trianon után sokan nem tudtak integrálódni az új országokban, így ki/hazavándoroltak az anyaországba. Ezeknek a generációknak, akik valamilyen szinten megélték Trianont, ugyanazokon a problémákon osztoztak: világválság, II. világháború, rendszerváltások. Ám mindenki másképp és más helyen, más körülmények között élte meg ezeket. Az anyaországon kívüli területeknek, amellett, hogy meg kellett küzdeniük az egész Európát sújtó problémákkal, az új ország ügyes-bajos dolgait is megkapták grátiszban a színes kultúra és esetleges nemzeti finomságok mellé. Azaz az integrációhoz hozzátartozott az is, hogy az embereknek fel kellett venniük a ritmust úgy a gazdaságban, mint a kultúrában. S ehhez csapódott még hozzá a számos társadalmi konfliktus és ideológia, illetve ideológiai különbségek.

A Vajdaság Trianon után a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság részévé vált, ami először ’29-ben váltott nevet, s lett így Jugoszláv Királyság, majd többek között Demokratikus Föderatív Jugoszlávia, Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság…

„Az emlékeimben kutatva azt találom, hogy akkor nagy rétegnek volt szociális biztonsága. Mindenkinek volt munkája, a tanulás nagyon fontos volt a fiatalok számára, mert az előre jutást jelentett...” „Tanulj, még igazgató is lehet belőled!” jelszóval buzdított anyukám” – meséli ’T’, aki Trianon után negyvenkét évvel született a Vajdaságban, a nagy Jugoszlávia egy kicsiny részében. Azt meséli még, gyermekkorában nem látta rossznak a helyzetet. Habár, szegények voltak, a számlákat ki tudták fizetni. (Ez ma sok helyen nem reális állapot). Ezt nevezi ő szociális biztonságnak. Falun nőtt fel, s így kinyílt számára a világ, amikor Zentán kapott állást. Volt elég pénze, utazhatott. A JSZSZK az egyenlőségre törekedett, arra, hogy mindenki egyformán részesüljön, s vegye ki a dolgát maga is mindenből.

„Amikor nyílt a világ, és többet jártunk Magyarországra, a húgommal mindig arról álmodoztunk, hogy egyszer ott fogunk lakni, ahol mindenki magyar, ott ahol a termékeken a felirat magyar lesz (még a cukros papíron is magyarul írja, hogy savanyú cukorka). Azután másképp alakult a világ…” – Az a bizonyos húg Szlovéniába költözött, férjhez ment és családot alapított, a nővér maradt Zentán. Akkor még egy országban éltek, a nagy Jugoszláviában. Szabadon mehettek egymáshoz, hiszen otthon voltak.

„Egyik évben, még Jugoszlávia idejében, találkoztunk a húgommal és a férjével, beszélgettünk az akkori helyzetről, arról, hogy Tito meghalt, és hogy milyen jövő várhat utána az országra, mire a sógorom tett egy megjegyzést: csak nehogy egyszer útlevéllel kelljen átjönnötök” – majd jött a krach. – „ Először évekig garancialevéllel kellett járkálgatnunk, ami azt igazolta, hogy kihez megyünk és van-e pénzünk, és hogy nem kint az utcán fogunk-e lakni. Majd a vízum, amiért meg Pestre kellett menni minden alkalommal. Nem volt könnyű munka eljutni a testvéremhez”.

Jugoszlávia szétesett 1992-ben, s az új ország, ami Jugoszláv Szövetségi Köztársaság néven futott, már csak Szerbiát, Crna Gorát és Boszniát foglalta magába.

„Jugoszlávia nekem a szülőföld volt és a haza, a generációm többsége valóban így is gondolta. Büszkék voltunk, hogy egy olyan országban élhettünk, amely bizonyos nemzetközi elismerésnek, megbecsülésnek örvend. Arra is, hogy az ország széthullása előtt az unió kapujában voltunk… Mivel a magyarságunkat sok tekintetben szabadon élhettük, ezért én is meghatározóan JUGOSZLÁVIAI MAGYAR identitású voltam, bár ténylegesen akkor is inkább csak vajdasági magyar, mert Jugoszlávia más részein élő magyarokhoz sem igen éreztünk nagyobb kötődést, mint az anyaországiak iránt, a vajdasági kötődés sokkal erősebb volt. Amikor Jugoszlávia széthullott, illetve lassan fogyni kezdett, úgy éreztem, elveszítettem valamit, így utólag tulajdonképpen a szülőhazámat veszítettem el, ezt szokták leegyszerűsítve jugó-nosztalgiának hívni, de ez nekünk sokkal több annál: a régi identitás elvesztése és (még mindig) az új keresése” – mondja ’A’, aki szintén a Vajdaságban, Zentán született.

Jugoszlávia széthullásával megkezdődött a nagy identitáskeresés. A Trianonkor kiszakadt magyaroknak nem volt kérdés, ők „színtiszta” magyarok voltak. A következő generáció is, de az azt követő már jókora identitás-válságba keveredett. S vajon minek számít a negyvenpár évvel utána következő generáció?

„Még mindig tart az új identitás keresése” – mondja ’A’ – „Megtalálásában sem az utódszülőföld (Szerbia), sem az anyaország nincs őszintén a segítségünkre”.

Ő úgy éli minden napjait, mint vajdasági magyar. Talán. Bár erről ő sem tud pontos választ adni.

Mi van azzal, aki elveszíti identitását? Mi van, ha kihull a lábad alól a talaj, ha szétesik a hazád? Ez az az Európában már oly ismerős jelenség, ami Trianonkor megrázta a népet és felrázta álmából az alvó oroszlánt. Csak a már egy „anyaországtól” elszakadt vajdasági magyar nem éli meg jól az ilyen helyzeteket. (Ki élné?)

’A’ nem találta az identitását, ’T’ pedig azóta is a magyar nemzet része akar lenni.

„Amikor Tito beteg lett, mindenki jósolta, hogy az ország szétesik, mert csak ő tartotta egyben. Nagyon szomorú voltam, amikor meghalt. Valóban minden kezdett más lenni, a szlovénok haragudtak a szerbekre, a szerbek a horvátokra, a bosnyákokat lenézték. Mindenki mindenkire ferde szemmel nézett. Itt voltunk mi, egy maroknyi magyar a kusza szlávok között. Nem éreztem hazámnak többé, nem volt biztonság (1990-ben Egyiptomban büszkén mondtuk, hogy Jugoszláviából jöttünk, és elismerést láttunk mások szemében). Ezt egy csapásra elvesztettük, amikor darabokra hullott az ország. Harcoltak a szlávok, és a magyarokat (is) küldték a harcba, ahol egymással szemben álltak a horvátországi magyarok és a szerbiai magyarok” – meséli ’T’, aki elmondása szerint nagyon csalódott, amikor a 2004-es népszavazással nem érték el a kettős állampolgárság bevezetését.

Ma, 2016-ban ’T’ ötvennégy éves és nem akar Magyarországra költözni. Kiskorában akart (a magyar feliratok miatt), de már nem. Bár elmondta: „Természetes volt, hogy mindenki tud szerbül. Sok film, újság szerb nyelven volt elérhető, magyar könyvek és újságok nem nagyon voltak. De akkor ez természetesnek számított, hiszen Szerbiában élünk. Az egyetlen, ami zavart, hogy az iskolában nem tanultunk, csak szerb történelmet. A tanárok meg úgy mesélték nekünk, hogy ’és mi szlávok’… Én meg rögtön azt éreztem belül, hogy dehogy vagyok szláv…” – Nem előnyt akar kovácsolni a magyar állampolgárságból, no meg nem is hasznot húzni. Ő csak érezni akarja magát VALAMINEK.

 „A magyar állampolgárság sem segít – kezdi ’A’ –, csupán a közérzetemet javítja kicsit, meg némi biztonságérzetet ad.

Én két evezővel szoktam.
Kettővel? Iszen eggyel sem bír!
– idéz a Tüskevárból, majd hasonlítja hozzá a helyzetet. – „Jugoszlávia két kézzel tartott: Szerbia csak eggyel, ami nem volt elég, kellett a másik is, Magyarországé… De úgy érzem, bármikor elengedhet az egyik, vagy kérdés, ha nekem kellene választani a kettő közül, melyik után kapnék...”

Az elmondottak is mutatják, hogy az öntudat akkor is kialakul, ha nincs egy homogén nemzet. A Jugoszláviában felcseperedőkben a „nemzeti öntudat” a jugoszlávság köré összpontosult. Büszkeséget jelentett számukra jugoszlávnak lenni, valami többnek érezték magukat. Aztán elvesztették ezt a fajta „nemzetüket” és maradt egyszerűen mindenki vajdasági, és azóta is minden generáció ’csak’ vajdaságiként mutatkozik be.

Habár a generációk között különbség van, magyarságukkal kapcsolatban azért mégis csak hasonlóan vélekednek. A nyolcvanas évek közepén született vajdasági, topolyai költőnő, Terék Anna versben (ami több mint interjú és vallomás) mondja el azt, amit sok ezren éreznek, sokszor és sokan állandóan.

Terék Anna:

Külföld

A Puskinban sírtam először

Pesten,

valami buta filmre ültem be,

nevetséges vígjátékra,

másra nem volt már jegy,

másra nem volt már pénzem,

és nevetett a moziban ülő másik hat ember.

Hosszú könnyeim

lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig

egészen a dekoltázsomba.

már sírva kértem a jegyet,

a kasszánál a nő nem nézett a

szemembe,

s ennek először végre örültem,

mert akkor még kerestem a tekinteteket

Pesten.

Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,

hogy mégis mi fáj?

Vagy ha legalább néznek rám.

nekem évek kellettek, hogy

rájöjjek

itt még csak vendég sem vagyok,

hanem csak társadalmi probléma

vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.

S egy problémának jobb ha

nincsenek könnyei, szemei.

Tűrni kell. (?)

A villamoson,

ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,

itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak,

nem érintik a vállukat,

nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.

Pesten nem nézik a férfiak a nőket

pont úgy lesnek ránk,

mintha szégyellni kéne magukat,

mintha a nők nem tudnák,

mintha a nőket nem is kéne nézni,

s csak a munkások füttyentenek

kötelességből

a nők után. Pesten

furcsák a férfiak és furcsák a nők.

Aztán sírtam én szinte

mindenütt Pesten:

a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben

a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren,

hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,

hogy az épületek nem is olyan magasak,

engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt. a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán,

az Astoriánál esőben,

a Városligetben napsütésben.

A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.

ebben a városban nincsenek tekintetek,

ebből a városból nem lehet kitekinteni.

Menekülni kéne,

de látni sem lehet innét a kiutakat.

Aztán lassan a hosszú könnyek

egészen rövidek lettek,

ma már úgy nézek szemekbe, hogy

nem keresek válaszul

tekinteteket,

már nem nevetek ki

„leszerbezéseket”,

megelőzendő:

nem mondom honnan jöttem,

mert nem tudom hová tartsak

és hogy kihez tartozzak.

Ők szeretnek folyton választani,

lehet, én mégsem vagyok

magyar?

Nekem már nincs szép

középzárt e betűm,

kezd eltűnni az akcentusom,

csak pár beékelt

szerb szó és káromkodás

jelzi, hogy nem vagyok

„teljesen magyar”,

rajtam már nem látszik,

hogy „szakadt júgó” vagyok,

rólam nem tudja senki, hogy

nem tudok vízum nélkül utazni,

s hogy az országhatáron

az összehajtogatott

alsóneműmet

is darabonként átnézik.

Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.

a lábnyomaimat a sár is visszadobja,

már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,

már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás,

már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér

egy liter tej,

itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek

és félek ha férfiak egymást verik az utcán.

Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor

bárhol sós perecet venni,

 

Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,

és csak kevert kultúrám van.

itthon már idegen vagyok,

odaát mindig szerb maradok.

Nekem már mindegy milyen nyelven

kérem a kenyeret a boltban,

s hogy a szeretőm magyarul mondja-e

hogy kellenék neki.

Nekem már mindegy, hogy decemberben

van-e karácsony,

s hogy hanyadikára esik újév.

nekem már mindegy,

nemzetileg hova sorolnak.

Pedig jó lenne végre valahol

valóban külföldinek lenni.

 

 

Ez a bizonyos generáció is átélt egy, s mást. Ők is éltek A Jugoszláviában, meg A Szerbia és Montenegróban is, többek között. Na meg átéltek egy Délszláv Háborút. No, de abból már a következő generációk is kaptak egy kicsit.

 

  • Legelőször nem értettük miért nem járhatunk iskolába (7 évesek voltunk), csak a szirénára emlékszem. Meg anyuék rémült arcára minden egyes nap. Az első félévet nyugodtan békében jártuk elsőben, a tavaszi félévet viszont teljesen lezárták. Emlékszem egy délutáni bombariadóra. Épp játszottunk kint az utcán, mikor megszólalt a sziréna. Igazából mi nem féltünk, szerintem nem is értettük mit jelent, mármint azt igen, hogy lebombázhatnak, de nagyon valószerűtlennek tűnt gyerekként. Viszont mikor megszólalt a sziréna és mi kint labdáztunk az utcán, egyszer csak mindkét irányból rohantak a szülők: anyu felkapott, meg a barátnőmet is az övé és mindenki be lett terelve. Na, akkor megijedtem – meséli a most 25 éves lány.  Elmondása szerint sosem érezte magát „magyar magyarnak”, hanem vajdasági magyarnak. S inkább mondja magát világpolgárnak, mint bármelyik ország állampolgárának.

Zentai születésű ő is. Ott nem bombáztak, de mindenki félt, mert senki sem látta előre, mi fog történni.

  • Meg a bunkerre emlékszem. – folytatja – Hogy nem mertem bemenni abba, ami a parkban van. Mert voltak ilyen ,,nyílt napok", hogy mindenki tudja, hogy kell normálisan lemenni oda.

A következő generáció még fiatalabbként élte meg a háborús időszakot. Elkerülhetetlen szubjektivitással saját emlékezetemből is idéznék.

„Zenta, 1999 nyara. Az óvodák legtöbbje zárva volt, így az is, ahova én jártam. De voltak ügyelő óvodák, ahová a szülők be tudták adni a gyerekeket. Én is egy ilyenben voltam. Aminek még plusz előnye is volt, mert bunker volt az épület mögött. A szüleim, utólagos elmondásuk szerint, féltek ott hagyni, mert nem tudták, mi lesz. Három éves voltam. Azt mondják, az embernek három éves kora után születnek az első emlékei. Nos, nekem az első emlékem arról a nyárról van.

Amikor a bunkeres óvodában azzal próbálkozom, hogy bele tudjak mászni a gyerekágyba, s az óvónő pedig ezt a folyamatot meg akarja állítani, mondva, hogy már nagy vagyok hozzá, s emlékszem, megszólalt a sziréna.

Első emléknek nem rossz.”

1. Mit jelent számodra „magyarnak lenni”?

A kérdezettek többsége kultúrához kötötte a magyarsághoz való tartozást, vagy az együtt gondolkodást tartotta alappillérnek. De voltak meglepő válaszok is, mint például: „világban szétszórt ember lehet az a magyar”, vagy „Az a magyar, aki annak vallja magát” pedig egyszerű és tiszta, hiszen egy definíció ezt is foglalja magában. És ha tautológiának is tűnik: a nemzet azokból áll, akik egy nemzet tagjának tartják magukat, s akiknek közös a nemzeti identitásuk. A megkérdezettek többségének válaszai igazolják a 2007-es kutatás eredményeit, azaz a többségnek maga a magyar lét nem jelent túl sokat, annál inkább a vajdasági, vajdasági magyarság.

„Azt mondják, összetartóbbnak tartanak minket és jellemző ránk az általános szerb viselkedés.”

Ami még általános szokott lenni, az a leszerbezés, mondják sokan, amit jogosan mindenki ki is kér magának.

A magyarországiak azt mondják, nyitottak és kitartóak a vajdaságiak. Erre reflektál a 20 éves lány:

- Kettős, heterogén közösségben élünk. Ez rákényszerített arra, hogy könnyedébben és szívesebben kommunikáljunk és alkalmazkodjunk.

Mégis ez az alkalmazkodás nem erőltetett, és pont az ellenkezője, egy természetes alkalmazkodás a szituációkhoz. A szerbek is hasonlóan kettős közösségben nőnek fel, s így már nekik is más identitásuk alakul ki, mint a délieknek. Könnyebben érthetnek tehát szót a vajdasági magyarok egy vajdasági szerbbel, mint egy magyarországival. Ugyanis nekik közös a múltjuk. Ha bombázást említünk, ugyanazt érezhetik, ha Miloševićet, akkor is hasonló érzés kelti őket hatalmukba.

Általános érvényű, hogy nincs külön magyar és szerb szórakozóhely (természetesen kialakulnak ’magyar’ helyek, de nem kizárólagosak), ezért a magyar és szerb fiatalok egy térben mozognak. Mindketten hallgatják a másik nép zenéjét. S így születhet meg az a gyönyörű – ha használhatom ezt a szót – helyzet, hogy egy végzős banketten a szerbek éneklik a Republic, a magyarok meg a Plavi Orkestra dalait.

„Nem számít, ki vagyok, ők hazavárnak, mert itt az otthonom”

„Hogyan viszonyulnak hozzám? Idegennek tartanak:

hol Magyarországon, hol Szerbiában. Mindig én vagyok a más:

a hülye szerb, a hülye magyar.”

A kialakult helyzettel (magyarok itt is és ott is) mindenki próbál magában megbirkózni. De mi történik, ha egymásról kell véleményt mondaniuk. A szegedi Maszk Egyesület és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház szerb és magyar színészekkel hozott létre egy közös előadást. A Pass-Port címen futó darab a szerb—magyar—vajdasági magyar kapcsolatot próbálja feltárni és bemutatni. Az előadás mellé szociológiai felmérés is készült. A kutatást az SZTE BTK Szociológia Tanszékének munkatársa, Lencsés Gyula egyetemi adjunktus vezette. A felmérésből az derül ki, hogy míg a magyarországi magyarok a vajdaságiakat inkább pozitív, a vajdaságiak anyaországi nemzettársaikat negatív jelzőkkel illették. Az én általam megkérdezett fiatalok is hasonlóan jellemzik a magyarországi magyarokat.

Elmondásuk szerint a magyarországiak pesszimisták és sokat panaszkodnak, kétszínűek, felszínesek, de egy kicsit pozitívabb hangnemet is meg tudnak ütni, és azt mondják: a magyarországiakban megvan a nemzeti összetartozás ereje, ami róluk viszont nem mondható el.

Vajon mit jelent, ha egy kisebbség negatív jelzőkkel illet egy olyan nemzetet, ami annyira közel áll hozzá, ami szinte megegyezik saját identitásával? Egyáltalán megegyezhet-e a kettő identitása? A rövid válasz: nem. A kisebbség mindig integrálódik és mindig szegregálódik is kicsit. Én- és csoportvédő mechanizmus, hogy a sajátunkat jobbnak és erősebbnek állítjuk be. Ez történik a népekkel is, ha annak valamely része veszélyben van, a nacionalizmus erősödhet a védelem érdekében.

Az elmúlt egy évtizedben megnőtt azok száma, akik Magyarországon óhajtanak továbbtanulni, így mindnyájan szembesülnek a különbségekkel, és megindul a nemzeti öntudatra ébredés, felszínre kerülnek a nagy különbségek, mint a nyelv és a temperamentum. Legtöbbek elmondása szerint nagyon nehéz úgy beilleszkedni, hogy egy nyelvet beszélnek, mégsem értenek meg minden szót. A viselkedésbeli különbségek pedig a nyelvhez hasonlóan gyorsan nyilvánvalóvá válnak. A vajdaságiakra ható balkáni „hangosság”, nyitottság, közvetlenség, szabadszájúság rögtön észrevehető. Amikor a tizenéves elmegy Vajdaságból és egy olyan közegbe kerül, ahol többségben vagy kizárólag magyarországiak vannak, erős énvédő mechanizmus indul be…

A vajdaságiak és egyáltalán a határon túliak magyar politikába való beavatkozása az egyik legnehezebb téma. Egy olyan topik, amit a vajdasági és a magyarországi politika sem tud hogyan kezelni. A kettős állampolgárságról való döntés is sokáig húzódott, s miután nagy nehezen lebonyolultak a honosítások, illetve annak nagy hulláma, most azt kell számba vennie a magyar politikának, hogy milyen kötelezettségekkel és jogokkal járjon az állampolgársági viszony. A vajdasági magyarnak pedig el kellene döntenie, hogy be tudja-e vállalni ezeket a kötelezettségeket, amellett egyébként, hogy saját országában, első és fő állampolgárságához sem hű, hiszen nem megy el szavazni (a többség). Pedig, s ezt hangsúlyozni kell, a döntéseket arról, hogy mennyibe fog kerülni a tej, az olaj, a kenyér, vagy a sör a boltban, nem a Fidesz, vagy a Jobbik fogja eldönteni, hanem a belgrádi országgyűlés. Mégis vannak persze határon túliakat érintő problémák, amibe igenis betekintést kellene nyernie az érintetteknek is.

A fiatalok véleménye a témában a következő. Sokan gondolják úgy, hogy az kellene: szavazzon, aki Magyarország területén él, vagy adójával támogatja a magyar kormányt.     De egy másik álláspont szerint, ha szavazhat a nem Magyarországon élő, akkor ne csak a környező országokban tehesse meg ezt, hanem annál messzebbről is, például Floridából, vagy Londonból.

2010-ben elfogadták a kettős állampolgárságról szóló könnyítési javaslatot. Ezzel megindult a honosítási nagyhullám, ami azóta is, kisebb intenzitással ugyan, de folyamatban van. A határon túli magyaroknak pedig meg kell ismerkednie a kettős állampolgársággal és a kettős identitással, vagy a másik véglettel, az identitás hiányával netán? A felnőtt generációknak a magyar állampolgárság megnyugtató érzést kölcsönözhet, s azt a tudatot, hogy bizony, ő akkor is magyar, ha már bizonyára soha nem fog Magyarországra költözni. A huszonéves korosztály a munkalehetőségek kibővülése miatt tartja pozitívnak a magyar állampolgárságot, míg van, akinek tulajdonképpen ’papíron’ kívül semmit sem jelent. Kérdés, hogy ha a magyart nem érzi magáénak, hisz még csak egy-két éve állampolgára az országnak, akkor vajon hazája, például Szerbia állampolgársága mennyire áll hozzá közel. Van, aki mind a két állampolgárságot magáénak érzi, van, aki semelyiket sem.

„Az állampolgárság részemről egy visszacsapás a sok leszerbezésre”.

„Azt hittem, hogy többet fogok kapni, valami megváltozik. Ekkor jöttem rá, hogy az állampolgárság semmit nem jelent (hivatalos ügyeken kívül persze). Nem vallom magam se magyarnak, sem szerbnek. Vajdasági vagyok!”

Legtöbb vajdasági magyar ennek, azaz vajdasági magyarnak vallja magát. Se szerbnek, se magyarnak. Előbbinek miért érezné magát, hisz nem az. Nem tudja a szerb himnuszt. Bár igaz, a magyart se.

S így alakul ki az a helyzet, hogy a vajdasági magyar de jure kettős állampolgár, de facto pedig egy új vegyes imaginárius nemzethez tartozik, s teszi ezt egyébként is már vagy száz éve.

II. Összegzés

A „világban szétszórt ember lehet az a magyar”…

Én itt, te egy kicsit távolabb, én az ukránt motyogom, te talán a szerbet a magyar mellett. Te Ceaușescu-t, én egy kicsit Miloševićet utálom. Te nem mered felvenni Szlovákiában a telefont magyarul, én csak szimplán nem magyarkodom az utcán indokolatlanul, és ha nem kell. De én szeretem, hogy tudom, mit jelent az, hogy ’trénerka’, meg egyszerűen az, hogy Dobardan. Az sem negatívan él már bennem, hogy „Kék, fehér, piros, dögöljön meg Milos”. Csak három éves voltam, és anyukám biciklijén ültem és aludtam, miközben mindenki ordibált. Nekem az csak ennyit jelentett.

Az, hogy mit jelent vajdasági magyarnak lenni, egy teljesen új és szélesebb körű kutatást igényelne. Az bizonyos, hogy Trianon után új „nemzetek” alakultak ki, pontosabban „félnemzetek”, vegyes nemzetek, vagy kereshetném még a terminológiát, de még nem nagyon találhatnánk rá megfelelőt. Ezek a vegyes nemzetek mindig is ilyenek voltak, amilyenek most. A magyarországi magyarok pedig megint csak másmilyenek.

A kultúránk, nyelvünk gyökerei azonosak. A történelmünk azonos egy darabig. Aztán valahol új szárnyat nyit és ukrán, szlovák vagy szlovén is lesz egy kicsit.

Azzal a ténnyel kell megbirkózni, és azt kell megérteni, ha meg lehet, hogy egy nemzethez tartozni nem mindig jelent azonosulást, vagy nem teljes azonosulást jelent. A magyarság olyan hátrányos, vagy különleges helyzetben van, hogy az ország széthullásával a nemzet is szétesett és széttöredezett. De ezt nem tudjuk összeragasztani. Ha a területeket vissza is csatolnánk, a széttördelt identitástudatot lehetetlen lenne egyesíteni.  S azért van különleges helyzetben, mert ha a puzzle darabjai már nem is illeszkednek, tudjuk, hogy a kép, amit mutat, az valahogy mégis ugyanaz, mint volt. Ha nem is egészben, darabjaiban.

Az, hogy a kisebbségről döntő politika, legyen szó az anyaországról vagy a befogadó országról, hogyan vélekedik a jövőben és mikor fogja elfogadni a helyzetet, és mikor talál jó megoldást, ha lehet, nem tudni… Ám az bizonyos, hogy mindenkinek megvannak a problémái. Nekünk a Délszláv háború, az idősebb generációnak Jugoszlávia bajai, a környező országoknak, mint Románia, vagy Szlovákia pedig teljesen más ügyei. Most, 2016-ban mégsem a mi identitásunk kellene, hogy a kérdés legyen, hanem a menekült-kérdés, a globalizációs és technikai fejlődési hatások… Már több éve… Trianon meg, lássuk be, már lassan száz éve volt.

 

Források:

http://www.mrtt.hu/vandorgyulesek/2011/2/balint.pdf

http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/1183.pdf

Bennünk élő múltjainkPapp RichárdSzarka László (szerk.) Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008 (307-318; 319-327. oldalak).

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába (2006).

 


[1]mondja Szerencsés Károly az MNO-nak adott interjújában.http://mno.hu/belfold/minden-harmadik-magyart-el-akartak-tuntetni-1080419(2016.06.08.)

[2]beleszületett az első világháborúba, megélt egy világválságot, jött egy második világháború, na meg egy 56-os forradalom…

[3] idézi a szerző Zoli bácsit az MNO-nak adott interjúban. http://mno.hu/riport/az-ember-aki-hallotta-a-trianoni-harangokat-video-1080727(2016.06.08.)

[4] A többi határon túli vidékről nem kívánnék szólni, dolgozatomban csupán a vajdasági magyarok nemzeti tudatát kutattam, ezért gondolom úgy, hogy nem áll módomban a többi terület álláspontjairól szólni.

[5] Nem csupán a Vajdaságban áll így a helyzet. A globalizmus és a multikulturalizmus korában elkerülhetetlenül szembetalálkozik az ember annak gondolatával, hogy egymás mellett meg kell férnie két népnek (minimum két népnek). Így tehát, a „keverék” nemzetek kialakulása már a világ minden pontján jelen van. Amerikában ez már egészen hétköznapi jelenség, és többé-kevésbé jól működik a multikulturális társadalom, kivéve egyes esetekben. Az Egyesült Államokban a kínaiak és a latin-amerikaiak úgy, ahogy de beilleszkedtek. Míg a feketék elég reménytelen helyzetbe kerültek. A különbség kisebbség és kisebbség között, hogy nem egyformán kerültek az említett helyzetbe.

[6] A jugoszláv identitás valami nemzeti egyveleg (volt), amit hogyan tudott volna felváltani valami egységes, valami „egy”, mint a szerb vagy a magyar. Előbbi tulajdonképpen csak állampolgárság, identitásául senki sem választja, hiszen, ahogy többen is felháborodva szokták mondani: „De én nem vagyok szerb”. És igaz. A vajdasági magyar sosem volt és nem is lesz szerb. Vagy magyar, vagy valami keverék.

[7] Gábrity Molnár Irén – Bennünk élő múltjaink. Papp RichárdSzarka László (szerk.) Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008, (308. old.)

[8] A kutatás a Vajdaságban élő felnőtt magyar lakosságra vonatkozott

[9] Bennünk élő múltjaink, Papp RichárdSzarka László (szerk.) Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008, (319. old)

[10] Azok, akik a nacionalizmust letűnt korok ideológiájának gondolták, arra alapozták feltételezésüket, hogy a globalizálódó gazdaság, a nemzetközivé váló politika, az oktatás, az elektronikus média hatására egy univerzális kultúra fog kialakulni, ami a nacionalizmus gyengülését eredményezi (Badis R. – Bennünk élő múltjaink – 319. old.)

Kimaradt?