Nem, nem olyan, mint egy kirándulás. Pedig az jó lenne. Beszállsz, felszállsz, elindulsz. Nézel, hallgatsz, engeded, unod, élvezed. Mutatod, mondod, szégyelled, titkolod, leleplezed, elfelejted. Kibontod az ajándékokat – téged is kicsomagolnak, akinek amikor amennyire hagyod. Aztán búcsú. Bepakolod a kedvest, a fontost, a többit lopva eldobod. Csokrot kötsz magadra, hátha így tetszel, kedves, fontos leszel, és elvisz, kiválaszt, akit kiválasztottál. Van, hogy utánadkapnak. Van, hogy nem: nem kellesz, ha akarnád sem. Van, hogy elrohansz.  Van, hogy nem: mert te is akarod. Együtt vagy egyedül, de búcsú. Elindulsz, és megérkezel valahová, hogy új útra indulj.

Nem ilyen. Nem kirándulás a háromszázhatvanöt nap. Úgy teszünk az elején, mintha indulnánk. Integetünk a tizenkét letűnt hónapnak, s kacsintgatunk a következők felé, tervezgetünk, mintha megérkezhetnénk. Pedig nem kirándulás. Nem tudod magadra zárni az újév kocsiajtaját, és a gázra taposva magad mögött hagyni a múltat. Beszivárog akkor is, ha csöppet sem hiányzik. Ám lehet, hogy nagyon fog, és kiszállni is nehéz lesz belőle.

S vajon ott leszel-e te, és te és te és te? Te, aki az ópiumom voltál: mikor agyongyötörtem magam, mikor nem tudtam dönteni, s széjjelpüföltek az érvek, te meggyőztél róla, nem kell fájnia, nem béníthat meg a kín, túl kell és lehet is látnom rajta. Te, aki az alkohol voltál: melletted kisírhattam magam, felszabadultam, felejtettem, nevettem. S te, aki a nikotin voltál? Tudtam, hogy nem szeretlek, mégis időről időre kipróbáltalak, hogy kicsit megszédülhessek, elbóduljak tőled... Te az amfetamin voltál, ébren tartottál éjjeleken át. Te voltál az extasy-bogyóm, sosem-elég-élmény, feldobódtam veled.

Te jó voltál hozzám, csak én... nem tudtam mit kezdeni vele. Viszonozni nem tudtam. Jéghegyek szurkálták a szívem, rajtuk hullámvasút. Azon ültem, fáztam, és hányingerem volt. Talán elvártad, hogy napsugár legyek és gyógyszer, de én szorultam erre, nem lehettem az, aminek hiányától szűköltem. Azt akartam, hogy te légy az, de beláttam, nem lehetsz, így csak kábítottam magam veled. Amikor hagytad.

Köszönöm, hogy abbahagytad. Te visszahúztál mindig a földre, ha túl messze jártam már, de mindig felemelted a fejem: tudjam, merre nézzek, és tudjam, honnan néznek. Köszönöm, hogy nem akartál megmenteni: tudtad, az más dolga. Mégis te mentettél meg, te: a jóbarátom, a szerelmem, a lovagom, a bohócom, a közösségem, a munkám. Addig hajszoltatok, addig birkóztam veletek, fáradtságtól, félelemtől, szégyentől, bűnbánattól, ezerszer újrapróbálástól verejtékezve, míg fel nem adtam az önmegváltás hitét.

A tűzijáték fényében, petárdarobbanások között arra gondolok, vége a darabnak, elhúzták a függönyt, ki akarnak kergetni, ki akarnak csábítani, de én nem mehetek még: le kell vonnom a tanulságot. Valamit magammal kell vinnem, különben nem ér semmit az egész.

A csomagtartóban még ott zörögnek a régi kacatok. De hiába van díszes kuka a határvonalnál, csak útközben rázható le a múlt szemete. Jóféle benzin kéne, optimális gyorsaság és megfelelő irány.