Még a fukusimai szerencsétlenség után is a legnagyobb nukleáris katasztrófának mondják a csernobili atomerőmű négy reaktorának egyikében történt robbanást. Az 1986. május 26-án bekövetkezett tragédia az első három hónapban 31 ember halálát követelte, de a radioaktív sugárzás több ezer embert ölt meg Ukrajnában, Oroszországban és Fehéroroszországban, állítólag 4-5 ezer ember halt meg a sugárzást követő rákban, de a sugárfertőzés által érintett emberek számát a legderűlátóbb becslések is 600 ezerre teszik.

A katasztrófa szinte egész Európát érintette, ideértve Romániát is. A robbanás kétszázszor nagyobb radioaktív sugárzást bocsátott ki, mint a hirosimai és nagaszaki két atombomba együttvéve. Az atomerőműtől alig 4 kilométernyire fekvő Pripjaty város több tízezer lakóját kimenekítették, otthonukba több soha nem térhettek vissza.

A robbanást emberi hiba és a már akkor is túlhaladott technológia okozta. A szovjet hatóságok igyekeztek eltitkolni a történteket, a katasztrófáról az első jelentés csak március 28-án látott napvilágot – de akkor sem hivatalos szovjet forrásból származott, a radioaktivitás szokatlan növekedését a svéd hatóságok jelezték. A Szovjetunió csak május 14-én ismerte el a robbanás tényét. Nyomban a baleset elismerését követően 2600 négyzetkilométeres tiltózónát létesítettek az erőmű körül, ahova senki sem léphetett be.

Az atomerőműhöz közel eső ukrajnai, belorusz és oroszországi területek lakói is érintette a katasztrófa. Az Egészségügyi Világszervezet ugyan négyezerre becsüli a katasztrófához köthető halálesetek számát, mások, főként a környezetvédő csoportok és a zöldpártok szakértői sokkal nagyobb számokat mondanak. Az Európai Parlament zöldpártjai hatvanezer áldozatot is elképzelhetőnek tartanak. Szerintük a sugárzás következményeképp ennyien – nemcsak a három érintett volt szovjet köztársaságban, de Európa más országaiban – is meghalhattak. A Greenpeace már százezer halottat valószínűsít.

Eközben azonban az Egészségügyi Világszervezet szerint a Szovjetunión kívülre olyan csekély mértékű sugárzás jutott, hogy elhanyagolható az egészségi ártalom, főként a halálesetek valószínűsége. Az egymásra licitáló becslésekben talán már több a politika, mint a tudomány, éppen ezért konszenzus jó eséllyel soha nem lesz a kérdésben.

Pozitív hozadék

A katasztrófának annyi pozitív hozadéka volt, hogy ezt követően a nemzetközi közösség az addiginál is nagyobb figyelmet fordított az atomerőművek biztonságára. Csernobilnak köze van hozzá, hogy 1989-ben létrejött a Nukleáris Erőművek Kezelőinek Világszövetsége, amely a világ 430 atomerőművét ellenőrzi.

A csernobili atomerőmű még ma is komoly gondokat okoz. A radioaktív anyagok fölé annak idején szarkofágot építettek, amely öt hónap alatt készült el, feladata az volt, hogy megakadályozza a radioaktív szennyeződés légkörbe kerülését. A szarkofágot 30 évre tervezték, de időközben megrongálódott. Az új szarkofág most készül, azt majd síneken tolják a régi fölé. Alatta robotok bontják szét mind a régi szarkofágot, mind magát az erőművet, a radioaktív hulladékot egy közeli raktárba szállítják. A műveletnek 2017-ben kellene elkezdődnie.

Az atomerőmű munkásai és családtagjaik számára épült, 1970-ben felavatott Pripjaty várost ma már csak a turisták látogatják, akik potom 100 dollárért megtekinthetik a katasztrófa helyszínét. Igaz, a házához ragaszkodó néhány család visszatért a városba. Vannak, akik szívesen látogatnak el a tiltott zónába, a csend, és – most már igen: – a békesség kedvéért.

30 év elteltével a sugárveszély már elmúlt. A katasztrófát követő években azonban aggasztóan megnőtt a pajzsmirigy megbetegedésben szenvedők száma, elérte az évi 70 ezret. Orvosok szerint Romániában sokat használtak a robbanást követően héten szétosztogatott jódtabletták.

A katasztrófát követően a légkörbe cézium 134-es és 137-es izotóp került, ezek tüdő- és vérrákot valamint génmutációkat okozhatnak. A levegőbe került 131-es jódizotóp a pajzsmirigyrákért felelős, a stroncium 89-es és 90-es izotóp pedig rosszindulatú daganatokat és vérrákot okozhat.

Másodlagos hatás

A tragédiának minden bizonnyal volt és van másodlagos, közvetett hatása, amely – noha nincs fizikai kapcsolatban a sugárzással –, mégis köthető a balesethez. A legsúlyosabb sugárzásnak kitett likvidátorok például – akik saját készítésű és legföljebb négy percig hatásos ólomköpenyben a sugárzó grafitdarabokat távolították el az erőműből – és a kitelepítettek egész életükön keresztül kénytelenek magukon viselni Csernobil stigmáját.

Sok tudatlan ember a „sugárfertőzés” kifejezésből azt szűri le, hogy ez valamiféle fertőző betegség, esetleg az érintettek maguk is sugároznak, terjesztik a kórt. Emiatt rengetegen szenvedtek el mentális és emocionális sérülést.

A megnövekedett stressz, amelyet a kitaszítottság, a teljes egzisztenciájuk elveszítése, illetve a rák állandó fenyegető közelsége miatt éreznek sok százezren-millióan, kétségtelenül okozhat akár halálos betegséget, infarktust, agyvérzést is. Minthogy azonban a baleset csak néhány évvel előzte meg a szocialista államrend és a Szovjetunió bukását, e betegségek ugyanannyira tulajdoníthatók a Csernobiltól független gazdasági összeomlásnak is, így csak gyaníthatjuk, hogy a reaktorrobbanás is szerepet játszhatott kialakulásukban.