Közel kétszáz éves hagyomány tartja magát még mindig az Arad megyei Nagylakon. Az evangélikus templom tornyában minden negyedórában megfújják a kürtöt, a hagyományos módon jelezve a pontos időt. Néhány évtizednyi szünet vezették be ismét ezt a szokást, és az emberek büszkék rá, hogy egyedülálló módon jelzik náluk az időmúlását.

Hajdanán a toronyban szolgálatot teljesítőnek jeleznie kellett, ha ellenség érkezett, vagy ha tűz ütött ki. Az 1848-as forradalom előtti években kezdték el az időt is jelezni. Ezt a szokást vezeték be ismét több mint egy évtizede, és baj esetén ma is félreverik a harangokat.„Kitűzzük a fekete zászlót abba az irányba, amerre tűz van. Például, ha a négyes körzetben ütött ki a tűz, mert a város körzetekre van osztva, akkor négyszer megkondítjuk a nagy harangot, majd négyszer a kisebbeket, és ezt megismételjük három-négy alkalommal. Természetesen, csak miután értesítettük a tűzoltókat a 112-es számon” – mesélte a szolgálatos „őrszem”, Stefan Cervenak.

Hárman dolgoznak napi 12 vagy 24 órás váltásban. Hajnali négykor kezdenek, és éjfélkor fújnak takarodót. Persze, temetéskor vagy nagymisekor a harang jelzi az időt, és helyi szokás szerint délelőtt tíz órakor sem kell fújni, mert akkor a harangozónak van dolga… A magaslati munkahelyre 169 lépcsőfokot megmászva, a harangok közt átbújva jutnak fel a kürtös emberek. Bizony, kétszer is meggondolják, nem felejtenek-e lenn valamit, mielőtt „műszakba” indulnának, mert a szűk fa- és vaslépcsőkön nem gyerekjáték le s fel „szaladgálni”. Cervenak úr amúgy családi hagyományt folytat, hiszen az egyik nagybátyja is kürtösként állt alkalmazásban az evangélikus egyházközségnél. Munkaeszközei azok a kürtök, amelyeket régen is használtak. „Egész órákban annyiszor fújunk minden irányban a nagy kürttel, ahány órát jelzünk. A kisebb kürt vékonyabb hangú, azt minden negyedórában egyszer, félórában kétszer, háromnegyed óránként háromszor fújjuk meg” – árulta el a szakmai titkokat.

Az sem sem mindegy, hogyan szólal meg a kürt: az első fújásnak hosszabbnak kell lennie, mint a közbeesőknek, az utolsót pedig az elsőnél is jobban elnyújtják. A román kommunista diktatúra végén szüntették meg a nagylakiak mindennapjaihoz tartozó szokást, és csak 2004-ben, a jelenlegi polgármester hivatalba lépésekor elevenítették fel. A helyhatósági fizeti az alkalmazottakat. „Még ha voltak is anyagi nehézségeink, de a szlovák evangélikus-lutheránus egyházközséggel közösen leküzdöttük ezeket, és megtartjuk ezt a szokást, ami egyedi Romániában, és talán egész Európában” – lelkendezett Vasile Ciceac nagylaki polgármester.

Több mint 200 évvel ezelőtt telepedtek le itt a szlovákok, és ma is a nagylaki számít a legnagyobb szlovák közösségnek Romániában (a 8000 lakosnak mintegy a fele szlovák). A híres nagylaki szalámi és a szlovák gőzgaluska mellett büszkék erre a szokásra is. „Nagyon szép dolog, hogy újra bevezették ezt. Hosszú évekig működött, emlékszem, amikor gyerek voltam, hajnali négykor erre ébredtek az emberek, amikor mentek a mezőre dolgozni” – idézte fel az egyik nagylaki szlovák lakos, bizonyos Karol Gros, akit a templom előtt állítottunk meg, hogy kikérjük a véleményét erről a szokásról.

A helybéliek nem érzik úgy, hogy a gyökerekhez való visszatérés miatt megállt volna az idő Nagylakon. Ellenkezőleg, a hagyományok ápolásában, a régi szokások felelevenítésében látják a közösség megmaradásának zálogát.