A magyar őstörténet roppant nehéz és szövevényes téma, számtalan kérdés merül fel ennek kapcsán, amelyekre nehéz választ találni. Sokszor nincs egyetértés a legalapvetőbb kérdésekben sem, hogy honnan jöttünk, a nyelvészeti eredmények miként egyeztethetők össze a régészek által feltárt leletanyagokkal, milyen hatásra indult meg az a vándorlás, amelynek eredménye a kárpát-medencei letelepedés?

Másfél évszázados kutatások

Az elmúlt öt évben a magyar őstörténet-kutatás új fázisába lépett, elsősorban annak köszönhetően, hogy a mai orosz területeken – legfőképp az Urál térségében – magyar részről is újraindult a kutatás, magyar szakembereknek olyan ásatásokon vehettek részt, melyek kifejezetten magyar vonatkozással rendelkeznek. Mindebben a legnagyobb szerepe a jelenleg harmadik állomásához ért Uráli Orosz-Magyar Régészeti Expedíciósorozatnak van.

A magyar őstörténet kutatása már a 19. század közepén megkezdődött. Olyan nagyszerű régészeket érdemes itt megemlíteni, mint Pósta Béla, Erdélyi István, Fettich Nándor vagy épp Fodor István, akik az elmúlt százötven év különböző időszakaiban nagyon komoly munkával járultak hozzá a témával kapcsolatos kutatáshoz. Ekkor zajlottak ugyanis utoljára magyar részről a térségben olyan átfogó kutatások, melyek jelentős eredményeket hoztak: az említett Fodor István volt az, aki rendszerbe foglalta a magyar történelem honfoglalás előtti szakaszát. Ehhez alapot a Tatárföldön feltárt temető (Bolsije Tyigai) adott, ahol az akkori kutatások szerinti legerősebb párhuzamokat mutatták ki a honfoglalás kori leletekkel.

Ez a helyszín azért is érdekes, mert itt egy tömbben találták meg a magyar vonatkozású tárgyakat; ugyanakkor pedig a későbbi vizsgálatok megmutatták: az itt feltárt temető a 895-96-os honfoglalás utáni, vagyis csak a helyben maradt magyarok lokalizálására alkalmas.

Elfekvő emlékek

A fordulatot, ahogy az általában lenni szokott, egy szerencsés véletlen hozta. 2009-ben, egy Sztokolosz nevű cseljabinszki orosz régész hagyatékából kerültek elő azok a szinyeglazovói leletek, melyek minden eddiginél határozottabb párhuzamot mutatnak a 9. századi magyar leletanyaggal. Ezek egy lószerszámkészlet különböző részei: aranyozott, ezüst és bronz lószerszámveretek palmettás, növényi díszítéssel, melyek egyértelműen rokoníthatók azokkal a tárgyakkal, amelyek a honfoglalás kori, kárpát-medencei magyar sírokban is megtalálhatók. Ehhez járul még hozzá, hogy a cseljabinszki egyetemen olyan személy kezébe kerültek aztán a leletek, mint Szergej Botalov, aki szakértője a magyar témának, több alkalommal járt Magyarországon, ásatásokon vett részt nálunk, így hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy milyen jelentőségűek a hagyatékban fennmaradt tárgyak.
Valóban filmbe illő jelenet lehetett, amikor a helyi régészeti csapat rádöbbent: a munkatársuk otthonában hevertek évtizedekig azok a leletek, melyek egy nép őstörténet-kutatásának irányát gyakorlatilag teljesen átalakíthatják.

Más térben és időben

2011, Kremencsuk, Ukrajna. Itt rendezték az 1. Magyar Nemzetközi Szimpóziumot, ahol olyan leletanyagok kaptak nyilvánosságot, melyek bizonyítottan uráli, volgai eredetűek, a 9. század második feléből származnak és nyilvánvaló párhuzamot mutatnak a honfoglalás kori magyar leletanyaggal. (A köztudatban ez az Etelköz területe, régészetileg Szubbotyici-horizontnak nevezik a névadó első lelőhelyről.)

A szimpóziumon bemutatott tárgyak összeköttetést és haladási irányt, útvonalat rajzolnak ki az Urál és a Kárpát-medencei tartózkodás között. Vagyis a szinyeglazovói leletek előkerülése után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Urál nyugati területéről a magyarok elődeinek elmozdulása egészen más időben és térben zajlott, mint ahogyan azt eddig feltételezték. A korábbi elmélet szerint a Volgán való átkelés helyszíne és időpontja is bizonytalan volt; Fodor István ezt a 8. század első felére helyezte. Az említett kremencsuki leletek, és azoknak vizsgálata azonban bizonyítottá teszi, hogy a 9. század első harmadánál korábban nincs a magyarok elődeinek megjelenésére utaló jel a térségben.

A legnagyobb nehézséget korábban mindig az Urál és a Kárpátok közötti térség összekötése jelentette. Az Urál térségében már korábban is körvonalaztak „magyar-gyanús” leleteket, korábban azonban nem találtak a régészek biztos összekötő kapcsot a két végpont között. Ráadásul a leletek az írásos emlékekkel is egyezést mutatnak.

Miért keltünk át a Volgán?

Az új felfedezések arra utalnak, hogy a Volgán való átkelés nagyjából száz évvel később, a 9. század első harmadában történhetett meg, s hogy az etelközi tartózkodás sokkal rövidebb ideig tartott, mint ahogy azt az eddigi vezető elmélet feltételezte. Vagyis akár előfordulhatott, hogy valaki a Volga mentén született, a 9. század elején, és a Kárpát-medencében hunyt el, már a honfoglalást követően. Lényeges még, hogy a térségben élő különféle népek 9–10. századi elhelyezkedése alapján a vándorlásra nem úgy kell tekintenünk tehát, mint egy időben és térben elnyúló szabad kószálásra, hanem olyan tudatos mozgásra, mely minden bizonnyal a kazár kapcsolatokkal, szövetséggel függ össze.

A legfontosabb kérdés a mai napig: vajon mi indíthatta el a Volgán való átkelés folyamatát. Mi késztetett vagy kényszerített egy népet arra, hogy ilyen komoly vándorlásba kezdjen? Az eddigi régészeti és történeti eredmények alapján politikai, katonai okokra gyanakodnak a régészek. Ezt az is igazolni látszik, hogy nagyjából hasonló típusú területre költöztek. Jelen pillanatban semmi sem igazol például olyan klímaváltozási folyamatokat, melyek ilyen horderejű mozgásra késztethették őket, de persze ez sem zárható ki teljesen.

A legújabb kutatások alapján a politikatörténeti okok egyértelműbbnek tűnnek. Mégpedig a besenyők dél-uráli megjelenése a 8. század legvégén. A kazárok számára a magyarok egy részének áttelepítése a Dnyeper vidékére kiváló védelmi vonalat jelenthetett a szláv törzsekkel szemben. Logikusnak tűnik tehát, hogy a magyarok egy része, kazár szövetségben, átköltözhetett a Volga túlsó, nyugati felére.

Szamara jelentősége

A volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából jelentősége van Szamara városának, amelynek tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak.

A régészeti csapat idén visszatért a volgai és uráli térségbe, hogy az eddigi eredményekre támaszkodva új területek régészeivel, szakértőivel vegye fel a kapcsolatot. Az idei expedíció – a korábbi ásatási helyszínek mellett – olyan területeket keresett fel (Szamara, Izsevszk, Baskíria), melyek jelentős, a magyar őstörténet kutatásához szükséges, tágabb kitekintést adó leletanyaggal rendelkeznek.

Szamarában és Izsevszkben a magyar csapat antropológusa a kora középkori embercsontok taxonómiai vizsgálata mellett archaeogenetikai kutatásokra alkalmas csontmintákat vett, amelyeket Magyarországon vizsgálnak majd és vetnek össze a honfoglalás kori hasonló leletekkel. Ezeknek a vizsgálatoknak kiemelt jelentősége lehet a későbbiekben. A Perm közeli ásatáson egy 10. században eltemetett fiatal nő sírjában halotti maszk és gazdag ékszermelléklet került elő, mely a késő lomovátovói kultúrához köthető, illetve az idei kutatás fő kuriózumaként az Ujelgi-tó mellett lehetősége nyílt a csapat archeozoológusának, Lichtenstein Lászlónak egy 9. századi, az egész Urál területén eddig egyedülálló, teljes vázas lótemetkezés csontmaradványait vizsgálni.