Orvosok – a kisebbség többsége (6.): Anton Pavlovics Csehov

Cseke Gábor olvasónaplója

Szokatlan sorssal, mondhatnám unikummal, állunk szemben, ha Csehov életívét próbáljuk meghatározni.

A világirodalmi mércével is kimagaslónak ítélt orosz prózaíró ugyanis egyidőben volt hivatásos orvos és szenvedő páciens is – egyetlen testben megannyi lelket és szemléletet kellett összehangolnia. Ami már-már lehetetlennek tűnt, miközben környezetében legjobb barátai, szellemi társai – Garsin író, Levitan festő – a belső problémáikat nagy előszeretettel oldották fel a megadást jelentő önpusztítással, vagy annak kísérletével.

Csehovot szerencsére másfajta, hajlékonyabb fából faragták, nem adta fel egykönnyen eszményeit. Bármihez fogott, a szabadság kiteljesítésének lehetőségét kereste benne. Ezért váltogatta oly sűrűn kedvenc foglalatosságait, nem horgonyzott le egyetlen egy mellett sem. Bár talán az írói tevékenységgel valamelyes kivételt tett: ha kellett, képes volt akár kényszerítenie is magát, hogy egy-egy tervének valamiképpen a végére érjen.

De valami isteni szerencse folytán nem panaszkodhatott: befutott író korszakában az írás már könnyen ment, csak úgy siklott a tolla, szinte észre se vette. Úgy alakította témáit, hogy lehetőleg egyetlen nekifutással végezzen is velük. Ugyanakkor nem szerette javítgatni a már kész szövegeit. Írói látásmódját, a jelenségek megragadásának precízségét nagyban meghatározta orvosi látásmódja, a jó diagnoszta és sebész tisztánlátása, aki képes elválasztani a lényegest a lényegtelentől.

Egy korai példakép – a jó doktor bácsi

A gyermek Csehov családi életét zűrzavar jellemezte: sokan voltak testvérek, különös módon viselkedő, zsarnoki apjuk egy szép nap megszökött tőlük, a család valósággal egyik napról a másikra tengődött. (Apja egyszer ugyan még felbukkant a láthatáron, de annyira elidegenedett övéitől, hogy jobbnak látta továbbállni...)

Anton Csehov egyik nyáron egy szomszédos birtokon vendégeskedett, ám hazaúton összeesett egy vendégfogadó közelében, majd heteken át élet-halál között lebegett. A gimnázium Strempf nevű orvosa kezelte, gyógyszerelte, s már-már úgy nézett ki, hogy a fiú elpatkol, amikor végül győzött a fiatalság életereje. Az orvos dicséretére legyen mondva, szakmai tehetetlenségét türelemmel, amolyan doktor bácsis együttérzéssel pótolta: hosszasan elüldögélt a betegágy mellett, s ahogy Alekszandr Roszkin, egy népszerű Csehov-életrajz szerzője írja: „Vörös dohányból cigarettát sodort magának, borostyánkő szipkába dugta, majd ráérősen mesélni kezdett saját magáról, mesélt fiatalságáról, arról, hogyan tanult a derpti egyetemen és hogyan lett belőle orvos. Anton ekkor elhatározta, hogy ő is Derptbe megy, és orvos lesz... Amikor lábadozni kezdett, Strempf doktort tartotta a világ legnagyszerűbb emberének.”

És bár diákkorában még sok más iránt is nagy érdeklődést mutatott – erősen vonzódott a kalandos utazásokhoz, rendkívül izgatta a történelem –, kitűzött életcélja elérésére lábadozásakor még várnia kellett. A megélhetéshez éveken át házitanítóskodásból szerzett pénzt, amit rendszeresen megosztott Moszkvában élő anyjával és testvéreivel – ő maga továbbra is a szülővárosban, Taganrogban sínylődött.

16 éves gimnazista, amikor bátyja felviszi Moszkvába. A város lenyűgözi, egyben zavarba is hozza. Szédül a nyüzsgéstől, elbűvöli a színház világa. Megerősödik szándéka: a gimnázium után orvosira felvételizik.

A moszkvai orvosi egyetem nyomasztó környezetben működött, de Csehov nagy elszántsággal vetette bele magát az orvostudományokba, különösen a boncterem vonzotta. A hullaszag ellen cigarettázással védekezett, az éjjeliszekrényére pedig – örök mementóul – egy emberi koponyát állított. Ekkor kezdte beküldeni egy hetente megjelenő élclapnak  első írásait. Biztatták is, meg nem is...

Minden egyszerre kezdődött?

Kiss László orvostörténész érdekes tanulmányban (Hármas szereposztásban: Csehov az író, az orvos és a beteg. Vámbéry Antológia 2004) elemzi az író, az orvos és a páciens Csehov tudati összefonódásának látható jeleit. Megállapítja, és a számmisztika tartományába illőnek tartja azt a tényt, hogy Csehov életében az 1884-es év háromszorosan is sorsválasztó szerepet tölt be: ekkor „szerezte meg orvosi diplomáját, ez évben jelent meg első kötete (Melpoméné meséi), és ugyancsak ez évben történt vele valami, amelynek igazi jelentőségét jómaga is csak később volt hajlandó felismerni: ekkor köhögött fel először vért. Pedig az újdonsült orvosdoktor jól tudhatta: a vérköpés leggyakoribb oka a tüdővész, és a sors e laikusokat halálra ijesztő tünettel jelezte, hogy a két főszerep mellé, a 24 éves Csehovra ráosztotta a tüdőbeteg szerepét is."

E különös és ritka "hármasság" nem is hagyja el élete végéig: akár leltárszerűen is felbecsülhető, hogy miként nyilvánult meg Csehov egyik vagy másik szerepében.

Hivatalos szakmája, az orvoslás, soha sem kötötte le hivatásszerűen. Nem tekintette megélhetési forrásnak, viszont kötelességének érezte, hogy ha csak tehette, segítsen embertársain. Míg az orvosi pályára készült az egyetemen, próbálta maga elé idézni majdani fehér köpenyes életét. Szeretett volna híres orvos lenni (ki nem?). Ugyanakkor inkább vonzotta a gyermekorvosi szakma – könnyebbnek találta a gyerekekkel való foglalkozást. De szerette a laboratóriumi kutatómunkát is. Kedvére volt a könyvtárak áhítatos csendje. Később rákapott az orvostörténetre is, elhatározta, hogy mindenáron megírja A gyógyítás története Oroszországban című traktáját, amihez lelkesen hozzá is fogott, figyelemre méltó eredményeket ért el vele, ám a nagyszabású munka végül befejezetlen maradt.

Alekszandr Roszkin már említett Csehov-életrajzában említést tesz a fiatal egyetemi hallgató egyik eredeti felfedezésére is. Csehov ugyanis „nagy figyelemmel tanulmányozta a Dimitrij Uglicki cárevics halálának állami okmányokból és egykori feljegyzésekből összeállított története című régi dokumentumgyűjteményt. Részletesen bejegyzett füzetébe néhány tanúvallomást a kis cárevics epilepsziás betegségéről. És amit a történészek nem vettek észre, Csehov figyelmét nem kerülte el. Éppen ezekben a tanúvallomásokban látta a zavaros történelmi titok nyitját. Hiszen az epilepszia - gyógyíthatatlan betegség. Ha a kis Dimitrijnek epilepsziája volt, akkor felnőtt korában is szenvednie kellett volna tőle. De az a férfi, aki Dimitrij néven elfoglalta az orosz cári trónt, nem szenvedett epilepsziában. És ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az ál-Dimitrij valójában trónbitorló volt."

A diplomázás utáni első napok felhajtóereje gyorsan elmúlt. A Doktor A. P. Csehov feliratú réztábla fénye a kapu alatt idővel megfakult. Ott tartott, hogy elköveti az első orvosi műhibát is: receptírás közben vesszőt tett oda, ahová igazából pont kellett volna; vesszővel írva a gyógyító vegyület helyett erős méreg keverésére adott utasítást. Csehov csak akkor jött rá a baklövésre, amikor hazaért: usgyi vissza a beteghez! Szerencséjére, a baj még nem következett be – a háziak még nem váltották ki az „orvosságot"!...

Egyáltalán: nem volt ínyére az orvosi hivatás „röghöz kötöttsége". Nem csinálhatta azt, amit szeretett volna...

Voszkreszenszk nevű vidéki városkában telepedik meg, ismerkedvén a helyiek életével. Mindenekelőtt írni akar. Témát keres az utcán, a törvényszéken. Mindenütt, ahol emberek fordulnak meg. Előszeretettel üldögél a falusi kórházban, amelyet egy híres orvos vezet. Összebarátkoznak, Csehov rendszeresen beül a rendelőbe, egy sarokba, s onnan nézi végig a mester működését. (Méghozzá haszonnal: számos irodalmi alkotásának primér élménye származott ebből a rendelőből...)

Erre az időszakra esik betörése a komoly irodalom területére. Lassan szakít az élclapokkal, amelyek felületes fércmunkát várnak a szerzőiktől és visszatért gyermekkora színhelyeire. Bebarangolja a sztyeppet, s első komoly irodalmi sikerét éppen a Sztyepp című kisregénye hozza meg számára. Elismert író lesz, s ez a tény egy időre elfordítja a konkrét orvoslástól.

Mit ír az író, ha orvos?

Orvosi praxisát még-még füstre akaszthatja, ám írósága egyetlen percre sem lehet meg kialakult orvosi szemlélete nélkül. Igaz, hogy kimondott orvosi környezetben játszódó irodalmi művei száma viszonylag csekély – ide szokták sorolni például a Sebészet, az Ellenségek, a Léha asszony (vagy Kikapós feleség), Egy orvosi eset című karcolatokat, továbbá a nevezetes 6-os számú kórterem című remek elbeszélést, amely a szerzőt egyenesen világirodalmi rangra emeli. Ez utóbbi azonban valószínűleg sosem született volna meg, ha a kezdődő betegségének fittyet hányó Csehov el nem szánja magát sokat vitatott szahalini utazására, s az annak nyomán született igen komoly írói szociográfia (Szahalin) megírására.

A szahalini kalandot azért érdemes részleteiben is megismernünk, mert ez jelentett igazán gyökeres fordulópontot Csehov életében és munkásságában..

1890 tavaszán kerül sor az expedícióra, annak ellenére, hogy az orvos-író ekkor már tudva tudja: ismétlődő vért köpése a biztos tuberkulózis jele. Ennek ellenére megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy egy távoli, egzotikus utazás reményében felkeresse a korabeli Oroszország rettegett fegyenctelepét, és íróként, felelős értelmiségiként, s nem utolsó sorban orvosként feltérképezze annak társadalmi-közegészségügyi-humanitárius körülményeit. Elégedetlen addigi „könnyű” életével, sikereivel, fizikai és szakmai próbatételre vágyik – bár alapvetően, ha tehette, óvakodott a hosszútávú erőfeszítésektől –, egyfajta vezeklésnek szánja küldetését a távoli északon.

Március elején írja egyik levelében: „Azzal a mélységes meggyőződéssel indulok, hogy utazásom nem hoz semmi újabb értéket sem az irodalomnak, sem a tudománynak: ehhez nincs elég tudásom, sem időm, sem igényem... Megelégszem azzal is, ha megírok száz-kétszáz oldalt, és ezzel némiképp leróvom adósságomat az orvostudománynak, amellyel...disznó módon viselkedtem. Az is meglehet, hogy semmit sem tudok majd írni, de az utazás mégsem veszti el számomra a varázsát: sok mindent megtudok és megtanulok olvasás közben, meg azzal, hogy szétnézek és jól kinyitom a fülem... Még el sem utaztam, de hála azoknak a könyveknek, amelyeket szükségképpen elolvastam, sok olyasmit tudtam meg, amit  negyven botütés terhe mellett mindenkinek illik tudni, s amit korábban műveletlenségből nem tudtam... Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene elzarándokolnunk, mint ahogy a törökök Mekkába szoktak...”

Dallos György prózaíró a 2001-ben megjelent Szahalin – Csehov szigete című riportkönyvében amellett, hogy leírja a nagy orosz író nyomában tett kései, közel száz év múltán megismételt utazása élményeit, megpróbál arra is választ adni, vajon mi vezethette Csehovot arra, hogy vállalja ezt az emberfeletti erőpróbát. Az elsődleges magyarázat: menekülni akart a színtelen, egyhangú élettől. (Aminthogy Dallos is ugyanerre vágyott az akkori magyar viszonyok közül.)

...Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte: “Orvosnak lenni nem jó dolog – panaszkodott [kiadójának,] Szuvorinnak. – Rettenetes, unalmas, visszataszító. Egy fiatal gyáros megnősült, néhány héttel később hívatott, hogy okvetlenül és azonnal jöjjek. (…) Meg kell mondjam Önnek, undorító dolog: fiatal lány, a fülében férgek, hasmenés, hányás, szifilisz – fúj! Édes dallam, poézis – hol vagytok?” És jóllehet komolyan vette esküjét, semmiféle elégedettséget nem érzett: “Az ember nem lehet önmagáé, folyton a hasmenésre gondol, éjszakánként minden kutyaugatásra, kopogásra felriad… Undorítóan rossz gebéken rója az ismeretlen utakat, csak a koleráról értekezik, a kolerára vár, és ugyanakkor teljesen közömbössé válik a betegséggel és az emberekkel szemben, akiket szolgál – nem, uram, ez nem tesz jót sem a testtel, sem a lélekkel.”

Csehov utazása – ténylegesen is utazás. Nincs se kényelem, se gyorsaság, se szenzáció: csak hideg van, éhség, gyötrődés, elcsigázottság. És egyre nagyobb fáradtság. Hiszen a transzszibériai vasút akkor még csak a jövő zenéje. Csehov fő közlekedési eszköze, több mint 2000 kilométeren, a tajgában: a közönséges szekér. Oázisai: a vendégfogadók. De hajtja a remény, hogy Szahalinra érve valóban megmerítkezhet majd az élmények sűrűjében.

Tulajdonképpen ezen az útján válik igazán orvossá – anélkül, hogy tudná. Mindvégig az orvosi felelősségtudatból és szemléletből táplálkozó elszántsággal járja végig a fegyenctelepet, bekopogtatva minden egyes ajtón, az ott töltött három hosszú hónap alatt felmérve minden egyes emberi sorsot.

„Minden nap reggel ötkor keltem, későn feküdtem, s minden napom erős feszültségben telt el attól, hogy még milyen sok végeznivalóm van... Volt türelmem ahhoz, hogy összeírjam Szahalin egész lakosságát. Minden települést bejártam, minden házba bementem, mindenkivel beszéltem: kartotékrendszert használtam az összeíráshoz s körülbelül tízezer fegyencet és száműzöttet, vagyis telepest írtam össze. Más szóval, Szahalinon nincs egyetlen fegyenc vagy száműzött sem, aki ne beszélt volna velem. Különösen a gyermekek összeírása sikerült, amihez sok reményt fűzök.” – írja haza levelében.

Hosszú, déltengeri útvonalon történő hazatérése után az az érzése, hogy „mintha mindent láttam volna, csak éppen az elefántot nem vettem észre." Sokat töpreng ezen a paradoxonon: „Mindent láttam; így hát a kérdés most már nem az, hogy mit láttam, hanem az, hogy hogyan láttam." És ez vérbeli orvosra emlékeztető válasz: a helyes, pontos diagnózist keresőé. Azé az emberé, aki a részletekből ki tudja választani a lényegest; megkülönböztetni a tiszta búzát az ocsútól.

Több kritikusa is hangsúlyozza: a 6-os számú kórterem világának mikro- és makro-társadalomrajza valósággal hű párlata a szahalini tapasztalatoknak. Jelzős szerkezetek, helyrajzok, emberi állapotok ismétlődnek, kerülnek kiemelt megvilágításba, s élményeit átlényegítve tudja Csehov meggyőzően azt sugallni, hogy a 6-os kórterem felér az emberiség börtönével, amelybe az az emberiséget a saját ostobasága,  tehetetlensége és gonoszsága zárja, válogatás nélkül.

A beteg kálváriája

Szahalini kalandja óhatatlanul súlyosbította Csehov tüdőbaját: ráadásul úgy viselkedett végig, mint egy tipikus beteg, aki csak akkor fordul orvoshoz, ha már nagyon nagy a baj – bár orvosként tudnia kellett volna, mennyire beteg –, a vészcsengőt csak hazatérte után volt hajlandó meghallani. A tengeri visszaúton kétszer súlyosan meg is hűl, amitől állapota tovább romlik. Ám Csehov egyúttal szörnyen makacs beteg: „...Nem fogom gyógyíttatni magam. A gyógyvizeket és a kinint beveszem, de megvizsgálni nem hagyom magam” – írja leveleiben.

Annyit azonban megtesz, hogy Moszkvából vidéki „friss levegőre" utazik. Melihovóban házat és birtokot vásárol, odaköltözik, s hamarosan elterjed a híre, hogy az új földesúr tulajdonképpen – orvos. Elindul hozzá a helybeli panaszosok áradata, ő pedig akaratlanul is a vidék körorvosa lesz. Huszonöt falu tartozik a körzetéhez, négy gyár és egy kolostor. Reggel fogadja a betegeket, délelőtt kijár hozzájuk. Kiss László már idézett tanulmánya szerint „sikeresen küzd a kolera ellen, részt vesz a népszámlálásban. A fárasztó munka tovább őrli testi egészségét, lelkierejét viszont a Sirály látványos szentpétervári bukása ássa alá 1896 októberében. A következő év márciusában újra tüdővérzése van, amely moszkvai útja során megismétlődik. Végre – tizenkét évnyi ismételt vérköpések után – kórházba kerül, a kiváló belgyógyász A. A. Osztroumov (1845–1908) klinikájára, ahol alaposan megvizsgálják. Köpetéből Koch-bacilust mutatnak ki, a fizikális vizsgálat (hallgatódzás, kopogtatás) mindkét tüdő érintettségére utal, a sok vérveszteség miatt vérszegény. Megpróbálja betartani orvosai utasításait: beszünteti orvosi gyakorlatát Melihovóban, nyolc hónapot tölt el a Riviérán, majd 1898 őszén az „orosz Riviérán”, Jaltában telepedik le. Élete utolsó hat évét itt élte le."

Jellemző az a levélbeli panaszkodása, melyet 1897-ben a műveit kiadó Szuvorinhoz intéz, s amelyben megrendült egészségéről számol be: „Az orvosok megállapították, hogy a tüdőcsúcsomban van egy folyamat, és rám parancsoltak, hogy változtassak az életmódomon. Az elsőt még megértem, de a második érthetetlen, mivel ez szinte lehetetlen. Előírták, hogy falun éljek, de hát az állandó falusi élettel együtt jár a parasztokkal, állatokkal, különböző elemi csapásokkal való állandó küszködés, és a faluban éppoly nehéz megóvni magát az embernek a gondoktól meg a bajoktól, mint a pokolban a tűztől. De azért majd igyekszem a lehetőségek szerint megváltoztatni az életemet...”

Ugye, mennyire ismeretes ez a fajta kimagyarázkodás a saját lelkiismeretünk előtt, ha valami baj, betegség zúdul ránk, s az orvosok fölszólítanak, hogy éljünk mérsékeltebben, nyugalmasabban? (Ugyanígy méltatlankodunk, lázadozunk sokszor a sors ellen, pedig tudjuk, hogy nem is az orvosunk, hanem egyszerűen az Élet igazságáról van szó...)

Betegségét Csehov nem egy darabjában is „szerepelteti", s ezzel kapcsolatban a magyar származású Thomas Dormandy véleménye – amelyet Kiss László idéz – akár mérvadó is lehet: „Csehov utolsó darabjai „...egyedülálló, belső vizsgálódások a tuberkulotikus végzetről anélkül, hogy egyszer is említenék a betegséget”. A betegség néven nevezése – Dormandy szerint – egyrészt megfosztotta volna a cselekményeket belső feszültségüktől, másrészt „a valódi világban egy tuberkulotikus – köztük Csehov is – a kívülállóknak (azaz az egészségeseknek) ritkán utalt betegségére, és gyakorlatilag sohasem nevezte nevén.”

*

Végül teljesen bezárult a kör: a késlekedés, a megfelelő terápia elmaradása lassú haldoklásra ítéli nem csak Csehovot – a beteget, hanem az írót és az orvost is egy személyben. Mintegy azt bizonyítva, hogy ritkán előforduló, egy időben többminőségű alkalmassága ellenére is az ember mégis csak egy és oszthatatlan lény, és ki van téve a törvényszerű elmúlásnak. Írói teljesítménye viszont – amelyhez orvosi és páciensi minőségei elengedhetetlenek voltak –, úgy tűnik, töretlen.

És talán halhatatlan is?!

Csíkszereda, 2015. június 11.

 

Kimaradt?