Cseke Gábor olvasónaplója

Orvos az orvosról

Kicsike alak Fejér Dávid (1851-1916) az eddig bemutatott óriások között: kicsike utca viseli nevét, kicsike helyi szobor áll róla egy kórház előtt, kicsike – alig száz oldalas – irodalmi mű őrzi emlékét, továbbá néhány elszórt életrajzi közlemény, emléktárgyak a gyergyószentmiklósi múzeumban... No meg a szájhagyomány. Hogy ő volt a szegények doktora... De annak már idestova száz esztendeje...

Hagyatékának jelentőségét, múltba vesző személyiségét mindmáig a legtisztábban és a legpontosabban dr. Kercsó Attila (1939—2008) örökítette meg s tette elérhetővé térben és időben. Ő írta meg a baróti származású, de fiatalon Gyergyószentmiklóson megtelepedett és ott örök nyugovóra helyezett egykori körorvos regényesített életrajzát. Amely azt a roppant egyszerű címet viseli, hogy: Hagyaték...

Olyan ez a gesztus kissé, mint a színház a színházban, regény a regényben, fotó a fotóban káprázatos varázslata, amikor szemünk láttára lépnek munkába az addig elrejtett párhuzamosságok, a történelem ismétlődő refrénjei...

Orvos az orvosról...

Ki tudta volna jobban megragadni egy magányos, nem igazán megértett, inkább csak megtűrt, tág keblű emberségében amolyan csodabogárnak tartott orvossors értelmezését, mint az a kései pályatárs, aki más történelmi síkban, de jobbára hasonló indíttatásokból, ugyanabban a földrajzi közegben, ugyanannak a népcsoportnak a szolgálatában élte le életét? Ráadásul ezt az emlékállítást nem kényszerből, nem hivatalból leosztott feladatként vállalta magára, hanem mert úgy gondolta, hogy könyve megírásával talán egy kicsit önmagát, eszményeit és erkölcsi krédóját is átmenti a jövőnek.

El ne felejtsük azért: dr. Kercsó Attila mindamellett, hogy a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézetet elvégezve és pályáját gyergyóalfalusi körorvosként kezdve, főállásban jól képzett remek járványtani orvosként hosszú időn át szolgálta Gyergyószentmiklós és környéke lakosságát, maga is gyakorló irodalmár, több verseskönyv szerzője. Emellett két népszerű egészségügyi munkát is letett az olvasók asztalára: a Segíthetek? (Orvostudományi népszerűsítő cikkgyűjtemény. F&F Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2001) és a Népszerű járványtan (Orvosi népszerűsítő írás. Pallas-Akadémia kiadó, Csíkszereda, 2004) nem csak a szakma, de az olvasótábor elismerését is meghozták a szerző számára.

Ebben is kedvelt szellemi—szakmai elődjére, dr. Fejér Dávidra ütött, aki – szerintünk joggal - nem egyszerűen csak korholta pácienseit és egészségtelen életmódot folytató környezetét, nem csupán nevelte a gyergyói székelyeket a korszerű egészségügyi szabályokra, de eredeti felfedezéseiről (pl. a torokgyík gyógyítása), egészségügyi szabályokról szóló kérlelhetetlen közleményeivel élethozadékát is messze sugároztatta. S akinek volt füle és esze hozzá, az a felfedezéseket a maga során kamatoztatta is...

Dr. Kercsó Attilát ismerve, megkockáztatom a feltevést: az erkölcsi példaképnek választott előd életútja az ő számára – amellett, hogy lelki támaszt jelentsen a mindennapok nehézségeivel szemben, mindenben megfelelt annak, hogy a kisregényben akár saját sorsának summázatát is belefogalmazza. Hiszen maga is gyakorlati gyógyító emberként élte le életét a gyergyóiak között, előbb a járványos betegségek esküdt ellensége volt, később, nyugdíjas korában a hajlott korúakat és a rászorulókat istápolta önzetlenül: a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárához betérők nyavalyáira írt ingyenes recepteket. (Halála napján Gyergyószentmiklóson villámgyorsan elterjedt a szorongó kérdés: "Meghalt a doktor, mi lesz a nyugdíjasokkal?") Élete így – ritkán van írónak ekkora szerencséje - tökéletesen rímelt regényhősének sorsára.

A Hagyaték-ot már az az alapállásként jellemző szerénység is hitelessé teszi; a szerző ugyanis következetesen óvakodik túlzásokkal és egyéb mesterséges eszközökkel megnövelni dr. Fejér Dávid emberi-szakmai súlyát. A szerző pontosan tudja, hogy szövege távol áll a valódi regény műfaji kvalitásaitól – ő csak egyszerű, alázatos illusztrációt készített a rendelkezésére álló dokumentumok és emlékek alapján, a legcsekélyebb cifrázás és hozzátoldás nélkül. Nem szégyelli megnevezni az így létrejött elegyes műfajt: regényesített életrajz.

Nem több, de nem is kevesebb!

Ezért aztán bátran hagyakozhatunk rá, mint legfőbb forrásanyagra, amely takarékosan bánik a szavakkal, de bőséggel tálalja a tényeket és a gondolatokat. És olvasás közben mintha csak egy gyorsan pergő, okosan összevágott életrajzi filmet néznénk...

Idegenből jött orvos otthonteremtése 

Dr. Fejér Dávid Baróton született. Kérdés: mi vezethette Erdővidékről az északi, jóval zordabb Gyergyóba, amelyhez később is annyira hűséges maradt, hogy bár Nagyenyeden temették el – ott élő barátjához igyekezve, már gyönge egészségi állapotban, utazás közben hunyt el –, városa hazahozatta, a szentmiklósi temetőbe, ahol aztán – végrendelkezése értelmében – édesanyja sírjába helyezték? Kercsó Attila sejtése szerint szoros lelki kapocsról lehet szó, mely akkor keletkezett a táj és a még fiatal Fejér Dávid között, amikor Gyergyószárhegyen töltötte az érettségit követő iskolai szünetét, ottani nagybátyjánál, Császár József községi jegyzőnél, aki látva öccse rátermett szorgalmát és ismerve családi nehézségeit, vállalja a továbbtaníttatás nem kevés költségét. A céltudatos ifjú orvos akar lenni. Az is lesz, s hálából Gyergyóditróban kezdi praxisát, ott veszi fel az élete végéig szívósan folytatott harcát a tömeges felvilágosulatlansággal és az elmaradottsággal.Amiből akadt bőven mindenütt – nem csak Ditróban, hanem pár év múlva Gyergyószentmiklóson és környékén is –, amerre élete 64 éve alatt a sors elvezette dr. Fejér Dávid lépteit.

Nagy tervekkel, elszánásokkal látott munkához. A szinte-szinte kortársnak számító Semmelweis Ignác tragikus példája lebegett a szeme előtt, a gyermekágyi láz igazi okának a fölfedezése, s e fölfedezés makacs elutasítása, gáncsolása. Bécsben és Kolozsváron tanultában, kevéske pénzéből csinos szakkönyvtárat kuporgatott össze magának. Gyakori olvasmánya volt Kozma Ferenc Székelyföld közgazdasági és művelődési állapota. Benne pedig hiteles adatok sorjáztak: a székely népességet olyan súlyos járványok tizedelik, mint pl. a kolera. Odafentről, az alispáni hivataltól az ezernyolcszáz nyolcvanas években világos rendeletek érkeznek a járvány megszüntetése érdekében. De a betartásukért nincs aki feleljen...

"A körzetekben alig van orvos, a meglévők csak a legsúlyosabb betegekhez jutnak el, és ide is későn. A községi elöljárók nem mindig értik meg a megelőző rendszabályok fontosságát. Alacsony egészségügyi kultúra a mindennapiért küzdő lakosság soraiban... Gyergyóban még nincs megbetegedés. A marosfői átjárót erősen őrzik a katonák. Udvarhely felől nem engednek át senkit a Libánon, sem embert, sem állatot, de még élelmiszert sem..." – állapítja meg a Hagyaték-ban dr. Fejér Dávid (alias Kercsó Attila).

Ivóvíz, jó ivóvíz kellene... Annak hiánya újabb fertőzések forrása. Lám, bejelentették a kanyarójárvány megszűntét is. De ez tévedés, a valóság elfedése: Fejér Dávid konkrét esetekkel szembesülve tapasztalja, hogy a gyereknépet igenis tovább pusztítja a kór. És ráadásként megjelenik a tífusz is... Mindenfajta olyan népbetegség, amit a tudatlanság, a rosszultápláltság és az egészségtelen környezet hív elő. Nagyon szeretné összehangolni az elméletet a gyakorlattal. Tisztán látja, hogy mit kellene tenni, de egyedül nem sokra megy...

Vagy talán mégis? Amerre csak megfordul, súlyos szenvedők, gyermekek és felnőttek betegágyánál, a rossz, a visszahúzó hagyományok, téveszmék bilincsét tapasztalja. Egészségtelen, rosszul szellőztetett lakások, szegénység, alkoholizmus, bicskázásokká fajuló verekedések, fertőzött ivóvíz, a tisztaság hiánya, tudatlanság akadályozzák munkáját. Ha ezek nem volnának... Szeretne az egyszerű emberek fölvilágosítója lenni. Elképzeli: mi sem egyszerűbb ennél, mert ha a tömegek megértik valaminek a fontosságát, akkor a jó példa könnyen megfogan. Elkapja a népnevelő szenvedélye: népszerűsítő fonóesteket szervez egy-egy háznál, ahol asszonyok, felnőttek tucatjai hallgatják nagy figyelemmel, mintha igaz mesét mondana, magyarázatait a gyomorrontásról, a konyha tisztaságáról, az étel tartósításáról, a toxinokról, a friss levegő életbevágó szerepéről, a fűtés biztonságáról, a balesetek megelőzéséről, az anyaság és a szülés titkairól... Fonóestjeit élénk érdeklődés követi, de az eredmény várat magára.

Szellemi vérvonalak

A könyv prológusában Kercsó Attila pontosan fölvázolja hőse küzdelmének közegét és sajnálatos kudarcát:

"Nagyakarása sokszor tehetetlen vergődésbe, önkényesnek tűnő cselekedetekbe, önmarcangoló kitörésekbe kényszerült. A hanyagságával balesetet okozó hatalmi embert sétapálcájával fenyegette meg, és  kutyaszaros rendőrbiztosnak titulálta. Nevetségesnek tűnne, ha nem méltányolnánk emberfeletti erőfeszítéseit akkor, amikor a humánum csak a „gyengék hatalma" volt. Tervei, elképzelései utópiának hatottak, sokat közülük nem tudott életében keresztülvinni. Mit is akart a vézna testalkatú, hirtelen haragú orvos? A század eleji Gyergyószentmiklósnak vízvezetéket, parkosított főteret, egészséges lakásokat, kevesebb szeszivást, helyes táplálkozást, egészséges ifjúságot stb.

A köz érdekeit felismerő magamagára-hagyottsága kényszerítette arra, hogy rózsák árából biztosítsa a szegény betegek segélyezését. Küzdelme gyakorta egy ember harca volt, egy begyepesedett, sötétben tapogatózó vidékiesség ellen. Sokszor azok sem értették meg, akikért tenni akart."

Érdekes módon a vidéki orvos vergődéséből a megfelelő körülmények hiánya miatt, legtöbbször már-már nem remélt sikerek is, felfedezések születnek. Dr. Fejér Dávid rájön arra, hogy bármennyire is szerények az eredményei, az orvosi társadalom közkincsévé kell tennie, hátha másutt, jobb körülmények között, szerencsésebben megfogannak és szebb virágot nyitnak? Közleményeket fogalmaz például az Orvosi Hetilapnak vagy a Gyógyászatnak a torokgyík helyi kezelésében elért eredményeiről. Környezete nem tudja, hogy az addig gyermekgyilkos betegség kezelésében általa tapasztaltak korszakalkotóak – de a vidéki doktor egyenesen a saját munkáját érzi igazolva, amikor tudomására jut, hogy "Behring a diftéria antitoxin (ellenméreg) felfedezéséért a világ első orvosi Nobel-díjasa lesz."

Mondhatjuk azt is – nem kevés rosszindulattal és szkepszissel –, hogy dr. Fejér Dávid valahol a Kárpátok tövében, a Maros völgyében elemi igazságokat fedezett föl és alkalmazott – vele is megismétlődvén a spanyolviasz jól ismert története. Csakhogy ez így igazságtalanság lenne, nem csupán vele szemben, hanem mindazokkal az ellenséges környezetben küszködő, egymással szellemi vérvonalak révén rokonságban álló kutató—gyógyító emberekkel szemben is, mint amilyen Semmelweis Ignác vagy Louis Pasteur voltak...

Végül is mindenki az életnek ugyanazt az igazságát fedezi fel, többé-kevésbé örökérvényűen: minden mindennel összeér, összeillik és összeműködik.

A gyakorló orvos, amilyen dr. Fejér Dávid (alias Kercsó Attila) is volt, nem csak gyógyít, hanem teremt is: körülményeket, infrastruktúrát, befektetést vonz, gyógyszerek előállítását szorgalmazza, egészségügyi rendszert fejleszt. A maga körzetében mindezt megtette, vagy legalább is megpróbálta. Jellemző ama elképzelésének a kimódolása, mely az egészséges vízviszonyokat teremtenék meg a Székelyföldön:

"A vérhasról írt másfél oldalnyi röplapját újra elolvassa, vajon hányan fogják kézbevenni azok közül, akik a legelemibb ismeretekkel sem rendelkeznek? Mecsnikov mondását a Miképpen óvakodjunk a kolerától c. röplapjában idézte: „ ...a kolera olyan betegség, amit manapság csak az kap meg, aki éppen akarja." Kolera, vérhas, hastífusz az elmaradottság betegségei. A víz, ismét a jó ivóvíz szükségessége nyugtalanítja.  Ha nem lehet minden lakót kötelezni - és ugyan milyen módon -, hogy az egészségügyi szabályoknak teljesen megfelelő kutat építsen, akkor csak egy megoldás lehetséges: vízvezetéket kell építeni! Egy évvel ezelőtt, 1896-ban, felterjesztéssel fordult a községi képviselőtestülethez az ivóvíz kérdésében. A felterjesztés mellé, saját készítésű tervrajzot mutatott be, a legolcsóbb megoldással. Azóta is mély csend van. Nincs pénz.

A föld szennyezettségi foka a csatornázatlan község legrégebben lakott, felső részeiben a legnagyobb. Innen került ki az 1873. évi kolerajárvány legtöbb áldozata. A legrégebb lakott részek gyér kavicstalaja telítve van szerves hulladékkal, melynek bomlása az ilyen talajban igen könnyen végbemegy, s nagyon kedvez a tífuszbacilus maradásának. Szabályrendeletet szerkeszt a talaj szennyezésének megelőzésére:

1. A trágyagödröket agyaggal kell kiverni.

2. A trágyát és szemetet az udvarról gyakran, vendéglők és kocsmáknál hetente kell kihordani.

3. Minden udvaron  árnyékszéket  kell  készíteni, s azokat, főleg nyilvános helyeken, gyakran kell takarítani és fertőtleníteni.

4.  A folyó szennyezése (árnyékszékkel stb.} szigorúan tilos. Az ivóvíz eltartására kívül-belül  mázas,  tág nyílású cserépfazakat ajánl.

A község [Gyergyószentmiklós] egyre inkább igényelné egy kórház építését. A kórházi kezelésre rászoruló betegeket messze el kell szállítani. A legközelebb Csíkszereda, aztán Udvarhely lenne, de rosszak az utak és a vasút csak távoli álom. 1898. január 21-én meg is alakult a kórház ügyében működő bizottság, és megtartotta első ülését. Ferenczi Károly az elnöke, ő terjesztette elő a költségvetési javaslatot is. A terv szerinti költségek 50000 forintot tennének ki. A bizottságban még résztvett dr. Dobribán Antal, Csergő Gyula, Márton Lajos, Kopacz Lukács, Eránosz Bogdán, Simon Balázs és jómaga. Elhatározták, hogy a kórházat a külső piac egy alkalmas helyén építik föl. A gyűlés után napokig, mindenki az építendő kórházról beszélt, aztán lankadt a lelkesedés. A következő ülésen bejelentették, hogy csak 36000 forintot tud a község az építkezésre fordítani. Hova megy el a sok fa ára?.."

Nem nehéz a múltbeli és a mai párhuzamosságokat nem csak a személyes sorsban, de a sok tekintetben szűkös, mostoha helyzetekben is fölfedezni. Még egy érv amellett, hogy Kercsó Attila önmaga életregényét is belefogalmazta a jóhírű előd helyi léptékű történetébe.

Hagyatékok üzenete

Mind a száz éve halott dr. Fejér Dávid, mind az ő sorsát írott példabeszédbe illesztő, hagyatékát felvállaló utód, dr. Kercsó Attila mélységesen transzszilván gondolkodás és állásfoglalás képviselői. Szellemi—szakmai örökségük üzenete tökéletesen beleillik abba a sokat idézett Reményik Sándor-féle állásfoglalásba, melyet a kisebbségi ügyeknek elkötelezett költő az Erdélyt a két háború között váratlanul, sokkolóan elhagyó Makkai Sándor püspöknek üzent; ez utóbbi azzal indokolta 1936-os áttelepülését az anyaországba, hogy szerinte "nem lehet" tovább vállalni a kisebbségi létet, mert a kényszerűségek eltorzítják mind a szellemet, mind az erkölcsöt, és szárnyaló, szabad ember helyett alázatos, szolgáló ember meghunyászkodását segítik elő. Kettejük vitája természetesen jóval bonyolultabb és szerteágazóbb volt, de lényegét tekintve nyugodtan leredukálhatjuk a kétfajta ember-képlet közötti, kibékíthetetlennek tűnő ellentétre. Mivel a vita, 1987-ben és utána történt felelevenítése dacára – sajnos – ma sem dőlt el, a kérdésben való állásfoglalás, árnyalás és véleménykifejtés jelenre alkalmazása továbbra is időszerű és üdvözlendő.

Kercsó doktor és szellemi elődje párhuzamos életsorsából a ma embere számára az szűrhető ki, hogy mindketten mélyen átélték a dilemma sorsszerű kettősségét; távolról sem elvakultan, egyoldalúan hozták meg döntéseiket, hanem annak permanens tudatában: a gyógyító embernek nincs joga a „szabad szárnyalás” fejében cserben hagynia embertársait. Ha valaki olyan pályát, életcélt választott, amely őt szakmai—erkölcsi esküje szerint is állandó szolgálatra ítéli, akkor számára nem lehet kétséges, hogy a „lehet, mert kell” megoldását muszáj választania; még akkor is, ha belerokkan, felőrli egyéni életét, ha áldozattá válik.

Ezeket az erkölcsi dilemmákat dr. Kercsó Attila legmélyebben költői hagyatékában próbálta megfogalmazni, versei segítették őt túljutni a dilemma okozta válsághangulatokon, az utolsó években egészségi állapota által is fokozódó mély-depressziós állapotokon. Pár évvel a halála előtt, a gyergyószentmiklósi önképzőkör egyik vitája után elpanaszolta: alig-alig megy már az írás, súlyos beteg, nagy fájdalmai vannak, de mindenek fölött elvesztette az életkedvét... A hajdanán rendszerint oly életvidám, lelkes közösségi hangulatot teremtő ember ekkor már az elmúlással viaskodott. Ám költeményeinek hangvétele ekkor sem a kétségbeesést, hanem a tépelődő mérlegelést és az egyértelműen pozitív tanulság irányába való elmozdulást vagy annak sejtetését fejezi ki. Számomra ez azt sugallja, hogy a (nép)szolgálatra szegődött orvosok törvényszerűen és joggal feltettek maguknak időnként éles, önkínzó kérdéseket: érdemes-e egyedül, széllel szemben, körülmények rabjaként továbbra is vállalni a küzdelmet?  A vívódás érthető és jogos, a kétkedés is mélyen emberi – a rájuk adott válasz az, ami döntő súlyú. Dr. Kercsó Attila súlyos, gyógyíthatatlan betegként is, emberfeletti fájdalmakat vállalva, élete végéig folytatta praxisát, embertársai szolgálatában maradt. Nem véletlen, hogy 2013-tól róla nevezték el a gyergyószentmiklósi irodalmi kört. Elődje, dr. Fejér Dávid is a helytállás és a vidék népe melletti elkötelezettség legendás példájaként maradt meg a gyergyóiak emlékezetében.

Azt lehetne mondani, hogy ez a közösségi érzületű erkölcsi hitvallás nevetségesen anakronisztikusan hat mai világunkban, amelyben az emberek többsége elsősorban saját és szűkebb családja boldogulását helyezi előtérbe, könnyen lemondva a globális társadalom érdek- és értékszférájának szempontjairól. Valljuk be: ez mindenek előtt az elbukott közösségi—materialista világnézeti kísérlet keserű, önkéntelen utóhatása, a népszolgálat eszméjének csúfos lejáratása miatt történt így. És miközben az emberiség megelégelte a szociális demagógiát, az egyet mondok és mást gondolok tudathasadásos gyakorlatát, ezzel óhatatlanul a kóros individualizmus csapdájába esett, amely az egyes ember személyes sorsában lehet, hogy akár „szerencsés” megoldást is hozhat – elvégre ahol tömeges a vesztesek száma, ott olykor nyerteseknek is kell lenniük –, de társadalmi méretekben pótolhatatlan tömegveszteségeket termel.

Orvosok, egészségügyiek kiáramlása

Mind dr. Fejér Dávid, mind dr. Kercsó Attila orvosi karrierje olyan időszakokra esik, melyekben a nyilvánvaló társadalmi nehézségek és ellentmondások dacára egy bármennyire is lassú ütemű, de felívelő tendenciára volt kilátás. Mindkét gyógyító ember ugyanabban a szociális erkölcsi kötelezettségben igyekezett a maximumot adni, sőt valamivel többet – nem egy emberre szabott munkabírással pótolni a hiányokat, áthidalni a közösségi nehézségeket, akadályokat. Mindkettőjük esetében reménykedni lehetett abban, hogy nyomukban valami jobb, valami emberibb születik akár egy népcsoport számára is.

Kicsike alakok voltak ők mindennapi valójukban, de elkötelezettségük révén naggyá is tudtak válni. Mert kellett.

A mai közép-európai helyzet, a rendszerváltások után negyed évszázaddal, mintha a fenti fejlődésgörbe ellentétébe, hanyatlóba fordulna: valamiféle visszafejlődést célozva meg. Elég két adatra hivatkoznunk ahhoz, hogy valóságos drámára világítsunk rá.

Az egyik romániai vonatkozású és 2013-ból származik: eszerint a 2007 óta eltelt hat esztendőben (Románia EU-csatlakozásának éve) az egészségügyi rendszer mintegy 20 ezer romániai orvost veszített azáltal, hogy a sorsukkal elégedetlen gyógyító emberek nyugat(abb)ra mentek dolgozni. Mellettük még több középkáder is búcsút mondott az országnak, s ez alól nem vonták ki magukat a magyar nemzetiségű egészségügyiek sem. Becslések szerint kb. 100 falunak—községnek egyáltalán nincsen orvosa, a statisztika pedig azt mutatja, hogy alig 2 orvos jut 1000 lakosra, miközben az uniós átlag 3 orvos...

De Magyarország, ahol pedig nem kevés romániai egészségügyi próbált már szerencsét, ugyanabban a cipőben jár. a magyar orvosok szövetsége szerint - és ez már 2015 eleji adat – hat éve minden nap három orvos és két ápolónő fordított hátat az országnak. Nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, mit jelent ez abszolút mennyiségben.

Az adatok – adatok, a tények – tények. Ha pedig reálisak, vitatkozni nem igen van miért velük. Ha ez a tendencia, akkor tévedhetetlenül azt írják le nekünk. Nevezetesen, hogy az orvosi hivatás, legalábbis a kelet-európaiak elvándorlási hajlandóságait tekintve, mára mintegy menekülésszerűen mellékvágányra tolta a gyógyító ember közösségi morális felelősségét, a személyes érdekeket és szempontokat helyezve előtérbe. Az e fajta értelmezés szerint orvosnak lenni ma már nem annyira küldetés, mint inkább egyszerű mesterség, mint bármelyik más, amivel elsősorban egzisztenciát teremt és tart fenn az ember – hogy milyen közegben, milyen erkölcsi—közösségi kötődéssel, milyen fokú hivatástudattal, arról inkább már csak az irodalmi példák és az orvoslegendák beszélnek – rendszerint múlt időben.

 Egy Kercsó-vers holdudvara 

Kockázatos és illetlen dolog túlmagyarázni egy verset – bármely verset! –, hiszen egy irodalmi mű mindig csak annyit mond, amennyi eleve benne foglaltatik. Azt viszont nem vitathatjuk el senkitől, hogy ne helyezze magában bármikor sajátos összefüggésbe az olvasottakat, még akkor is, ha költészetről van szó. Az, hogy egy mű milyen érzéseket—gondolatokat ébreszt olvasójában, félig-meddig magánügy és nem föltétlenül írandó az illető mű számlájára. De az is bizonyos, hogy az alkotás katalizátorként játszott alkalmi szerepe nélkül gondolati holdudvar sem támad az olvasóban, aminek a végkövetkeztetése az alábbi, 2005-ben keletkezett Kercsó-versből átsugároz: semmilyen elhivatottan végzett küldetés nem képzelhető el magányos, elszigetelt tevékenységként.

KERCSÓ ATTILA

Az öröm

Ha örömödben nincs kivel osztoznod,

Üröm csepeg koccintó pohárba,

A mosoly hervad felderült arcodról

S reád omlik a négy fal zord magánya.

Az örömet csak más szemében látod,

Mint egy kóborló szikráját a létnek,

Mely kialszik, ha kiszikkadt taplódra

Szeges talpú, sáros csizmák lépnek.

Az öröm nem él eltitkolt fiókban,

Nem egyszemélyes, mint a gondolat,

Akkor derű, ha kezet fognak véle,

S az együttérzés ünneppé fakad.

Most sem mondhatok mást: nekem a Kercsó Attila Öröm-e (akárcsak Hagyaték-a) immár óhatatlanul azt sugallja, hogy opcióként a gyógyító társadalom örömére gondoljak. S talán nem is maradok ebben egyedül...

Csíkszereda, 2015. június 5-7.