Orvosok – a kisebbség többsége (4.): Albert Schweitzer

Cseke Gábor olvasónaplója

1. Sarkatánság?

Azt mondják róla: az utolsó polihisztor. Olyan koponya, aki a tudományos igazságokat egy mindent egységbe fogó gyűjtőpontról volt képes megérteni és tovább gondolni. Egyetlen ember volt, de legkevesebb négy nagy alkotó szellem fonódott össze benne – egyetlen testben és egyetlen erkölcsben.

Legismertebb identitása: a dzsungelorvosé. Azé, aki feladja az európai ember kényelmét, elássa magát az afrikai őserdők mélyén, kórházat alapít leprások gyógyítására és minden pénzét, erejét, élete értelmét ebbe a reménytelennek tűnő vállalkozásba öli.

Pedig az orvosi mesterséget csak negyedsorban, alig 1912-től gyakorolja, amikor is már 37 hét esztendős volt. (Manapság ilyen korban már rég karriert csinálnak az emberek, vagy elkönyvelik magukról, hogy kisiklott az életük...)

Orvosi tanulmányokra is csak azért vállalkozik, mert erőteljes humanista elvrendszere szerint, gyakorló teológusként és filozófusként nem szorítkozhat az elmélet világára; s amikor egy evangélikus misszió önkéntes egészségügyi szakembereket keresett afrikai munkára, lelkesen jelentkezett. Közben mindvégig élt benne a művész: kitűnő orgonistává képezte ki magát, aki nem csak a zeneművek világában érezte magát otthonosan, hanem a hangszerépítést és -javítást is mesteri tökélyre vitte.

Aki csupán a Schweitzer doktor hírét hallotta, s nem győződött meg a saját szemével arról, hogy egyetlen ember is képes többféle szellemi irányban megosztani önmagát és elhivatottságát, az sarlatánságot gyanított a jelenség mögött. Érzésem szerint ebbe a hibába esett Erdély szülötte, dr. Sáska László is, aki pedig szintén Afrikában élte le élete nagy részét, bennszülöttek orvosaként, s akiről úgy tűnt, hogy maga is a schweitzer-i úton haladva kíván hasznára lenni az emberiségnek. A Nagyenyedről elszármazó dr. Sáska 82 éves korában hazalátogatott, A Hét munkatársának akkor sikerült vele szóba állnia. Az 1972-ben készült interjúban olvashatjuk:

„- Ami orvosi tevékenységemet illeti, általános praxisú orvos vagyok, nem pedig valamelyik külön alszakma specialistája. Ott nem sebészre vagy bakteriológusra volt szükség, ott orvosra volt szükség. Afrikában egy specialista nem tudna megélni. Ott mindenhez kell érteni. Hát az én voltam.

– Ebből a szempontból Ön Albert Schweitzerrel rokonítható. Találkozott vele Afrikában?

– Kétszer találkoztam vele. Láttam a kórházát is, Lambarénében. Jó dolog volt, de megalapítója élete vége felé már nem nagyon törődött vele. Más irányú érdeklődése miatt vagy...

– Meg is öregedett. Hiszen, amikor megkapta a Béke Nobel-díjat, már túl volt a hetvenötön.

– De hát kérem, ez nem lehetett indok arra, hogy a kórházat elhanyagolja! Ő írt, orgonán játszott. Meglehet, a kultúra misszionáriusa akart ott lenni. Nem tudom. Én gyógyítok. Gyógyítok és kutatok.”

A beszélgetéstöredék arról árulkodik, hogy dr. Sáska, bár amúgy illett a témában lennie, hiszen orvosi praxisa mellett a rákkutatásnak szentelte ideje egy részét, végső soron maga is csak felületesen ismerte béke Nobel-díjas kollégájának életét, tevékenységét és tetteinek indítékait. Különben nem engedi meg magának ezt a leszóló gesztust – annál is inkább, hiszen tudjuk, hogy a magyar orvos amúgy szenvedélyes vadász volt, tehát ő sem ült éjjel-nappal a rendelőjében, s amikor csak tehette, szívesen hódolt szenvedélyének.

2. „Ököllel akartak szívembe nyúlni.”

Dr. Albert Schweitzer a többnemzetiségű Felső-Elzászban született 1875-ben, s ott is nevelkedett. Édesapja elismert lelkész volt Günsbachban, s fia is a templom világában nőtt fel. Természetesnek tűnt, hogy teológusként kezdett utat törni magának az életben, amiként az is, hogy ilyen minőségében szenvedélyesen fölkarolta az egyházi zenét, a zenélést magát, majd a teológiai foglalatosságok egyenes úton vezették el a fiatalembert a filozófiai érdeklődéshez.

Mindemellett korán megnyilvánult a szülőhely kétnyelvűségéből adódó előny is a leendő tudós életében: rájött arra, hogy mindkét nyelven képes irodalmi szinten elfogadhatóan kommunikálni, ezért későbbi műveit nem egyszer mind németül, mind franciául önállóan megírja – a fordítást nem tartja célravezetőnek. Éppen a fiatal korában írt Bach-monográfiával járja meg, ami francia nyelven született meg először, majd lefordítása helyett célravezetőbbnek látta, ha az egészet újra írja – németül.

Műveltsége több kultúrából meríti erejét: zenei tanulmányaiban nagy hatással volt rá Charles-Marie Widor, ez az elzászi születésű, de magyar származású, Párizsban élő orgonaművész és zeneszerző. Kapcsolatukban a kölcsönösség nagy szerepet játszik: hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor a tanár lesz a tanítvány, s a bachi zeneszerzés titkaihoz a fiatal Albert elgondolásai jelentik a valódi kulcsot.

Nagy elhivatottság érzés dolgozik mindvégig dr. Schweitzerben. Fejébe veszi, hogy életét szakaszosan kell hasznosítania: 1896-ban úgy dönt, hogy élete első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét, krisztusi mintára, az emberiség szolgálatának szenteli.

Amikor az iskolában, ahol teológiát tanít, s ahol a rajongásig kedvelik tanítványai, bejelenti, hogy a Francia-Kongóban dúló járványokra való tekintettel sürgősen orvosokat keresnek, s mivel maga is elszegődik önkéntesnek, lemond állásáról, hogy diplomát szerezhessen, barátai, ismerősei értetlenül kitámadják; egyesek boldogtalan szerelmi kalandot gyanítanak a szokatlan döntés hátterében. Schweitzer szavai szerint: „ököllel akartak szívembe nyúlni.” Az újdonsült orvostanhallgató azonban nem hanyagolja el korábbi teendőit, robusztus fizikuma, jó idegrendszere segítenek elviselni a fokozott terhelést. Az orvostudományban épp a valósághoz kötődés biztonságát kedveli. Disszertációja Jézus alakját elemző pszichiátriai vonatkozású témával foglalkozott (később Jézusról népszerű könyvet is írt). Egy neves történészprofesszor lányát veszi feleségül, aki osztozik Albert terveiben és ápolónőnek tanul, hogy együttesen segíthessenek majd a dzsungel népén. Szent elhatározásuk, hogy ingyenes kórházat létesítenek Afrikában.

3. Orvosból lágerlakó lesz

Az orvosi tanulmányok befejeztével, némi gyűjtőakció után, 1913-ban hajóra szállnak Bordeaux-ban, majd Afrikában egy folyamon hajóznak föl Lambarénébe, választott otthonukba. Az első benyomásokról, a kórházi hétköznapokról így ír Jemnitz Sándor egy 1962-es recenziójában:

„A kórház munkáshiány következtében nem épült fel; ablaktalan, düledező tyúkól az első műtőterme, rendelője az egyik missziósház nap pörkölte udvara, gyógyszertára a saját lakószobája. Betegeinek száma rohamosan növekedik; rokonaik 150, sőt 300 kilométernyi távolságból eveznek velük hozzá, fürgén sikló kenuikon. Varázserejének híre gyorsan elterjedt, a babonás törzsek kuruzslóinak fanyar örömére; ők főleg a menthetetleneket küldik hozzá, mert némely fehérbőrű orvos módjára ők sem szeretik halálozási statisztikájukat elrontani. Leggyakoribb bajuk, a gyarmatosítók által behurcolt nemibetegségen kívül, a malária, lepra, alvókór, vérhas és elefántiázis, s előfordul minden egyéb, Schweitzer csodálkozására, csak éppen kettő sehol: a rák meg a vakbélgyulladás. Schweitzer minden egyes betegét személyazonossági táblácskával látja el, amely zsinórra fűzve a nyakon viselendő, és az illető nevét, baját, kezelési módját és kórházi sorszámát tünteti fel. Betegei fétisképp tisztelik e táblácskákat. Ennyi ember élelmezésének megkönnyítése végett Schweitzer kénytelen a gyógykezelésért tiszteletdíjat kérni, ha mégoly csekélyet is, néhány banánt, tojást, esetleg tyúkot. S tapasztalja, hogy a közösségérzést fejlesztő rendelkezésének nevelőhatása van: felépült betegei hálából munkát is vállalnak a kórház körül. Gyakori eset náluk a sérves bélkizáródás, ami azonnali beavatkozást követel. Ilyenkor Helene [felesége] adja az altató injekciót és ellenőrzi az altatás lefolyását, s Joseph, a betegből tolmáccsá, szakáccsá, majd műtősegéddé előlépett famulusa adogatja a műtőszereket. Legnagyobb hatást az altatás kelti a bennszülöttnél; szemükben Schweitzer „organga", varázsló, aki megöl, gyógyít, s végül feltámaszt.” (Nagyvilág, 1962 / 6. szám)

Sikeres tevékenységük kellős közepén éri őket a kegyetlen döntés: az első világháború idején, német állampolgárságukra való tekintettel az orvosházaspárt internálják a francia gyarmati hatóságok, de hamarosan szabadon engedik, mert kórházi jelenlétük elengedhetetlen. Közben Helene egyre betegebb – szervezete nem bírja az afrikai klímát.

1917-ben a politikai helyzet bonyolódása okán a nagy fehér doktort feleségével együtt, gyötrelmesen hosszú hajóúton hurcolják franciaországi internálótáborba, ahol hónapokig megalázó módon, szakmája gyakorlásától eltiltva, tehetetlenségre ítélve tartják fogva őket. Egy idő után a tábor parancsnoka felismeri: többet nyerhet azzal, ha szemet hunyva hagyja, hogy a fogoly Schweitzer kezelje a tábor betegeit – s így valamennyien jól járnak, a lágerlakókat is beleértve.

A háború végkimenetele folytán Elzász Franciaországhoz kerül, így az orvosból egycsapásra francia állampolgár lesz, s eleinte orgonistaként keresi a kenyerét Strassbourgban. Mindvégig az a szándéka, hogy folytatja a félbehagyott dzsungelkórházat, ezért nagyszabású gyűjtésbe kezd. Zenei fellépéseinek bevétele az alap... 1925-ben vérhasjárvány tör ki Lambaréné környékén, s a kórház mint teljes misszió gőzerővel dolgozik. 1927-ben megfordul Angliában és Csehországban, ez utóbbiban díszdoktorrá avatják. A németországi politikai fejlemények irtózattal töltik el, mindinkább angol és amerikai támogatók segítségére szorul, s teljesen megszakad minden kapcsolata Európával. Csak 1948-ban térhet vissza oda, ahol – akárcsak szerte a világon s az Egyesült Államokban – cselekvő humanistaként szenvedélyes előadásokat tart, tüntetéseken vesz részt, tiltakozik az atomenergia háborús célokra való felhasználása ellen. 1953-ban megkapja a Béke Nobel-díjat.

Mindenütt kitörő rajongással fogadják, hősként ünneplik, pedig ő tudja, hogy igazából nem tett egyebet, mint elveihez ragaszkodott és ezt nem rejtette véka alá. A dzsungelkórházat tovább fejleszti, az ott dolgozó szakképzett orvosok száma egyre gyarapodik, Schweitzernek nem kell már mindennel foglalkoznia, fő feladata a működéshez szükséges fenntartó támogatások megszerzése.

4. Afrika fogadott fia

Életének utolsó szakasza mindinkább a hanyatlás jeleit viseli magán. Rájön arra, hogy eszményeit egymaga, mások segítsége nélkül, képtelen megvalósítani, őtőle viszont mindenki csodát vár. Bár küldetés-elhivatottsága magas, rosszul érzi magát a nagy fehér varázsló szerepében. Elvbarátsága Albert Einsteinnal kiteszi őt és az általa képviselt ügyet a hidegháború célpontjának, az atomháború elleni kiállását kommunista befolyásnak bélyegzik meg. Titkosügynököket szabadítanak rá, hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtve ellehetetlenítsék fellépéseinek politikai súlyát. A háború utáni hatalmakat zavarja a jeles tudós Afrika-koncepciója is, aki elméleti munkáiban nyíltan hangoztatja: Afrika az afrikaiaké, ezért elidegeníthetetlen joguk van a kontinens földjére, kincseire, jövőjére, nemzeti szervezkedésre.

Mint minden nagy embert, úton-útfélen megpróbálták sztárolni. Ehhez sikeresen hozzájárult kitűnő zenei előadói tehetsége, illetve szónoki képessége. Meghívásra hosszú, fárasztó előadókörutakat tett. Azt remélte, az így befolyt összegeket a betegek hasznára fordíthatja. Közben egyre inkább eltávolodott a missziós munka gyakorlatától. Családi életében is mulasztások gyötörték, főként a gyermeke és az unokák irányában. Tudatában volt annak, hogy sokkal többet kellett volna jelentenie számukra a valóságban is. Kilencvenéves kort élt meg, de úgy érezte, hogy a számára legfontosabbal adósa maradt az emberiségnek. Túlélte feleségét, s Európától távol hunyt el. Halála után még kap egy megtisztelő titulust: Afrika fogadott fiának tekinti a nagy doktort, akinek erkölcsi mottója a maga fogalmazta gondolat, amihez mindvégig tartotta magát: „Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk."

Albert Schweitzer élete önmagát kínálta íróknak, filmeseknek, hogy kibonthassák egy sokoldalú ember sorsának tanulságait. Az egyik alapmunkát, egész estét betöltő dokumentumfilmet Erika Anderson filmrendező készítette a nagy doktorról 1957-ben, majd könyvet is írt a Schweitzerrel való kapcsolatának történetéről. A filmezés legelején, egy ebédnél  azt kérdezte hősétől, hány filmet látott életében. A válasz: „Azt hiszem, hatot... Azt hiszem, játékfilmek voltak. Mert mindegyik azzal végződött, hogy a hős és a hősnő egymásra talált. Ezeket a filmeket a hajón láttam, amikor elhajóztam Európából. És be kell vallanom, hogy az ég, a csillagok és a tenger nagyobb hatással volt rám. Ráadásul a vásznon minden olyan gyorsan ugrál, hogy az ember feje belefájdul.” De azért elvállalta, hogy ő írja meg a róla szóló film forgatókönyvét. Ehhez mindvégig keményen ragaszkodott: remélte, hogy így elkerülheti a róla szóló, feleslegesnek vélt magasztaló szólamokat. Idős korában egyre kevesebb nyilvános állásfoglalását jegyezhették, visszavonult afrikai kórházába. Újságírók szegezték neki a kérdést: miért nem foglal állást ebben vagy abban a kérdésben? Hiszen ő nem mindennapi ember, a szavaira mindenütt odafigyelnének.

– Éppen ezért félek attól, hogy valami feleslegeset mondjak – volt a rövid, határozott válasz.

5. „Egy hibát követett el...”

Az utolsó éveiben érte őt a legtöbb nemtelen támadás. Kikezdték praxisát, életmódját, tudományos módszereit, elméleteit. De a kor nagy személyiségei a védelmére siettek. Bertrand Russel így fogalmazott:

„Nem nagy felfedezés kijelenteni azt, hogy a modern orvostudomány eszközei háttérbe szoríthatják doktor Schweitzernek ama magányos próbálkozásait, hogy segítsen a betegségektől pusztított népen. Ámde az is nyilvánvaló, hogy a technikai haladás ára mindig az, hogy megjelenik a személytelen technika, amely nélkülözi azt az emberséget, amely egy önfeláldozó személyiség cselekedeteit és példáját áthatja... Ámde nem kellemes az, amikor egy nemes ügyet anélkül kezdenek szemlélni, hogy megérteni kívánnák, és még dicsekednek is a megértés e hiányával azok előtt, akik sohasem lennének hajlandók ilyesmire.”

Egy amerikai orvos pedig így foglalta össze Schweitzer „történelmi” vétkét: „Amennyire tudom, csak egy hibát követett el – kilencven évet élt; túlélte a legenda normális korát.”

A második világháború után különösen megszaporodtak a látogatók a dzsungelkórháznál. Jöttek a világ minden tájáról: amerikaiak, oroszországiak, angolok, franciák, mindenféle náció. A Schweitzer-féle gyógyítási mód idegenforgalmi látványosság (is) lett. A doktor tűrte a vásári zsibongást, mert ez is hozzájárult a támogatásra szánt összegek gyarapodásához. Borisz Noszik orosz író, aki 1971-ben életregényt írt a doktorról, s benne benyomások egész sorát jegyzi le Lambarénéba látogató turistákról, ekként írja le egy amerikai csoport látogatását:

„Az amerikaiak reggeltől kezdve ott ültek az ambuláns rendelésen, és fényképeztek, jegyeztek, átlapozták a betegek kartotékjait. Észrevették, hogy a betegek nem tudják, hány évesek. Bajukat nem írják le pontosan, de annál költőibben. Az egyik törzsfőnök ezt mondta az egyik süketnéma asszonyról: Ez az asszony a szemével beszél, de a szívével hall.”Valaki a következő francia szöveggel küldte feleségét a doktorhoz: Kérem kutassák át a feleségem testét felülről egészen leig.” Ám a betegek legtöbbször azt mondják, hogy befészkelte magát a féreg a testükbe...

...A doktor bebocsátja a mai első beteget. Neve? – N'Zambu. – Falu? – Medemgogoa. – Törzs? – Fang. – Mi a panasza? – Féreg van a mellemben. – Karton? – A páciens leakasztja nyakából a gyűrött kartont, s a doktor a naplóban megkeresi a nevét és a diagnózist.”

Igen, ez is a legenda egy apró szelete.

De igaz, akárcsak az egyik legnagyobb orvosi elme stílusos temetési szertartása: leprások ásták meg a sírját, gyalulatlan fakoporsóban helyezték a sírba, a lepratelep gyermekkórusának éneke kísérte utolsó útjára. Kórháza területén temették el, sírján egyszerű fakereszten ennyi áll: Albert Schweitzer.

És a legendák igazság-részéhez tartozik az az epizód is, amelyről ugyancsak Noszik könyvében olvashatunk:

„1948-ban történt valami, amit valószínűleg nem vettek észre Lambarénéban, és általában a világ sem figyelt fel rá, mindamellett arról tanúskodott, hogy a lambarénéi doktor eszméi terjedni kezdenek az orvosok között. Genfben a világ orvosai a Hippokrátészi eskünek új, módosított szövegét fogadták el, amely utalt azokra az új lehetőségekre, hogy a nácizmusban és a háborús esztelenség közepette hogyan torzulhat el az orvosi hivatás, és egyúttal visszatükrözte azt a szerepet, amelyet napjainkban az élet tiszteletének eszméje játszik. Íme egy részlet ennek a módosított eskünek a szövegéből: Az emberi életet a legnagyobb tiszteletben fogom tartani, a fogamzása pillanatától. Még a fenyegető veszély sem kényszeríthet arra, hogy tudásomat az emberiesség törvényeinek megszegésére használjam fel.

Mintha csak dr. Schweitzer szájából hallanánk vissza e szavakat. Az élet tisztelete az ő egyik makacs eszméje, amiért bármikor kész volt kiállni. Az újrafogalmazott orvosi eskü birtokában pedig egyre nehezebb orvosoknak azzal védekezniük, hogy embertelen cselekedetekben „parancsra” vettek részt, „mást nem tehettek”, „életük volt a tét...”. Ami nem jelenti azt, hogy ezután ne lennének olyan orvosok, akik átlépik a hivatás erkölcsi határát. De jó, hogy létezett egy orvos, aki több volt, mint gyógyító ember, aki egész életével bizonyította ennek az elvnek a hitelét s ezzel meghúzta azt a határvonalat, mely az emberséget az embertelenségtől örök időkre elválasztja.

Csíkszereda, 2015. április 22.

 

Erica Anderson filmje a youtube-on is megtekinthető, angol nyelvű szöveggel: https://www.youtube.com/watch?t=167&v=Gf4B9v0s0CY

Kimaradt?