A Bonus Pastor Alapítvány rövidtávú terápiás programot szervez szenvedélybetegeknek és felnőtt hozzátartozóiknak 2015. május 4-15. között Szentkatolnán, Kézdivásárhely mellett. Azok jelentkezését várják április 30-ig, akik változtatni szeretnének alkohol-, drog-, nikotin-, játék- vagy társfüggőségükkel terhelt életmódjukon. A részletes tájékoztató elérhető itt, de néhány kérdést portálunk is feltett Szakács Előd programkoordinátornak, intézeti lelkipásztornak.

Országszerte a Bonus Pastor Alapítvány az egyetlen, amely magyar nyelven kínál fel rövid és hosszú távú (12 napos illetve 3-9 hónapos) terápiás programot szenvedélybetegeknek. Kik azok, akik jelentkeznek?

Színes a paletta. Volt olyan, aki teljesen kétségbeesetten érkezett, érezte, hogy tennie kell valamit, történnie kell valaminek, mert ha nem, akkor neki vége. Volt olyan, aki igazából nem akart jönni, de szép szóval, vagy így, vagy úgy rávettek. Van olyan, akit egyenesen a munkahelyéről küldenek. Vannak a támogatóink közt is – meg nem csak – olyan munkaadók, akik kifejezetten szurkolnak az alkalmazottaikért, hogy sikerüljön legyőzniük a függőséget. Van, akinek motivációja csak akkor lesz erre a lépésre, ha már mindent elveszített: családot, munkahelyet. Más szemszögből válaszolva pedig: hajléktalantól kezdve a skála másik végéig, tehát tehetős, elismert emberig többen megfordultak már terápián nálunk.

Elegendő ez a rövid idő arra, hogy tényleges gyógyulás következzen be?

Nem egy esetben tapasztaltuk, hogy mekkora átalakulások mehetnek végbe két hét alatt. Persze hangsúlyozzuk, hogy ez csak a kezdet. Mindenképp kell lennie folytatásnak, ezért javasoljuk a résztvevőknek, hogy a rövid terápia után kapcsolódjanak be a lakhelyükhöz legközelebb működő támogató csoportba. Mert ha valaki egyedül van, sokkal nehezebb ellenállnia a kísértéseknek, könnyebben visszaeshet. Ugyanakkor további fejlődési fázisokon kell átmennie, amit csak tapasztalt „veteránoktól”, a közösség többi tagjától tudhat meg. Bátorítást kaphat a nehezebb időszakokban, és olyan módszereket is megtanulhat, amelyekre kevés eséllyel jöhetne rá magától.

Kinek lehet igazán hatékony a program?

Legtöbb esetben azoknál következik be tartós pozitív változás, akiket nem külső kényszer, hanem mély belső motiváció hajt, és hajlandók aktívan részt venni a tevékenységeken. A központi kérdés az, hogy az illető vajon miért lett függő. Amikor ezt próbáljuk meg kivizsgálni, visszamegyünk egészen a gyerekkorig, és onnantól kezdve próbáljuk közösen felfedezni, hogy hol kezdődött el, mi a kiváltó ok, és hogy lehet kezelni.

Nagyon sok a tapasztalat, és olykor teljesen a fordítottja történik annak, amit elképzelünk. Van olyan, aki nagyon jól elindul ezen az úton, bevonódik a csoportba, hozza önmagát, látjuk rajta, hogy nem álarcot mutat, és mégis megtörténik az, hogy rövid időn belül visszaesik. És olyan eset is volt, hogy azt láttam az illetőn, nem érti, miről szól a terápia, hogy milyen lépéseket kéne megtennie, hogy szembenézzen a betegségével, hogy helyrehozza a kapcsolatait. Volt egy kis szövege, végig azt hajtogatta: ő azért jött, hogy most végre végleg megszabaduljon az italtól. Kétkedve néztem, hogy fog ez működni, ha nem veszi apránként. És: azóta is jól van, nem iszik.

Ha vannak sikertörténetek, miért félnek mégis sokan a terápiától?

Mert nem tudják, mit képzeljenek el, amikor ezt a szót hallják. Különböző zárt osztályok élnek a fejekben. Másrészt: amikor az ember tagadja a szenvedélybetegségét, akkor is megbélyegzik, lenézik, korholják azok, akik kívülről jól látják, hogy miben van. De ha még fel is vállalja azáltal, hogy eljön terápiára, attól tart, hogy ezzel szabad utat enged a beskatulyázásnak, azt az utolsó védekezési lehetőségét is elveszti, hogy legalább letagadhatja a függőségét.

Rövid távú terápiára nők is jelentkezhetnek. Gondolom, nekik kétszer annyi bátorságra van szükségük.

Jöhetnek, és egyre többen jönnek is. A nők körében is probléma az alkoholizmus, de nekik nehezebb ezt vállalni, mert a társadalom még kevésbé fogadja el. A férfiaknál elnézett dolog, főleg ha valaki nem az árok partján fetreng, „csak” konfliktus-ivó: így vezeti le a feszültséget. De a nőkkel nem ilyen megengedő a társadalom. Ezért magunkban egy kicsit még jobban megtapsoljuk a hölgyeket, akik veszik a bátorságot, hogy vállalják függőségüket és segítséget kérjenek.

Miben áll ez a segítség, milyen programok révén történik?

Az órarend mindennap ugyanaz. Reggeli után áhítat, aztán a délelőtt csoportfoglalkozással telik el: itt múltfeldolgozás, helyzetfelmérés, kapcsolati hálózatok felmérése történik, és igyekszünk minél többet feldolgozni a behozott történetekből. Ebéd után hosszabb szünet következik, amikor lehet sportolni, kirándulni, vagy egyszerűen csak lazítani. Ekkor zajlanak az egyéni, négyszemközti lelkigondozói beszélgetések is. Vacsoráig még belefér egy-egy előadás, ezek közt van kimondottan orvosi szeminárium a szervi szövődményekről, de igyekszünk minél több területet lefedni: a szenvedélybetegség folyamatai, következményei, visszaesés megelőzése, egészséges önértékelés. Végül a napot esti áhítat zárja.

Kereszténynek, istenhívőnek kell lennie annak, aki jelentkezik?

Csak nekünk kell annak lenni. Mi, munkatársak úgy gondoljuk, hogy Isten viszi véghez az igazi változásokat. Tudjuk, hogy jó pár embernek nem feltétlenül vonzó, hogy Isten is benne van az egész projektben, de nem végzünk agymosást, nem ismételgetünk axiómákat, bármit nyugodtan meg lehet kérdezni tőlünk, igyekszünk nem sematikusan válaszolni. Szoktam jelezni már az elején, hogy az áhítatok, vasárnapi istentiszteletek része a programnak, a programon részt venni pedig kötelező, hogyha valaki eljött – hinni viszont senkinek nem kötelező. Mindenkit egyenlő értékű embernek tekintünk, azt is, aki megmarad ateistának vagy más vallásúnak, akármilyennek. A terápia pedig így is, számára is hatásos lehet, adhat valamit.

Nem csak a szenvedélybetegeknek, hanem hozzátartozóiknak is szól a program. Ez csupán könnyítés a függőbetegnek, vagy a családtagnak is szüksége van rá?

Említettem, hogy két hét alatt óriási változásokon mehetnek át a résztvevők, ténylegesen megszabadulhatnak a függőségüktől, és sajnos volt már példa arra, hogy az otthon maradt társ nem tudott mit kezdeni egy ennyire megváltozott gondolkodású emberrel. Bármilyen meglepő is, gyakran hangzanak el olyan mondatok, hogy: „Jobb volt, míg ittál.” Az legalább ismerős helyzet volt.

Ennek a hátterében ott van az is, hogy a szenvedélybetegek családtagjai legtöbbször társfüggőkké válnak, vagyis nem a saját életüket élik, hanem a társukét, tőle függ a kedélyállapotuk, hogy hogy érzik magukat, hozzá igazítják a teendőiket, az elhanyagolt felelősségeket elvégzik helyettük, fedezik a társukat, kiszolgálják őt, és közben reménykednek, hogy hátha megváltozik, miközben minden erejüket abba fektetik, hogy kontrollálni próbálják párjukat. Elsődlegesen érintett általában a házastárs vagy a szülő, de másodlagosan a gyermek is – akivel a szenvedélybeteg együtt él, annak nagyon ajánljuk, hogy jöjjön el vele, a saját érdekében is.

Ha valaki már töpreng rajta, hogy jelentkezzen, de még bizonytalan, mivel bátorítanád?

Olyan helyre várjuk, ahol hozzá hasonló nehézségekkel küzdő emberekkel együtt keresheti meg annak a lehetőségét, hogy fájdalmain túltegye magát, és örömmel élhesse szabadon az életét. Olyan helyre várjuk, ahol a szenvedélye, függősége mögül előbújhat a valódi énje, az ember, aki újra felfedezhető önmaga és szerettei számára is.