A marosvásárhelyi magyarok és románok 25 évvel ezelőtti március 20-i véres összecsapásának előzményeként, március 16-án kis híján megölték a helyi magyar napilap egyik munkatársát. Bakó Zoltán ütlegelőit máig nem vonták felelősségre. Interjú.

Huszonöt évvel ezelőtt először ünnepelhette nyíltan, hivatalosan március 15-ét az erdélyi magyarság. Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk emlékoszlopánál többezres tömeg gyűlt össze. Azt hitte mindenki, a magyar közösség ezentúl végre szabadon ünnepelhet, koszorúzhat, hangot adhat magyarságának, történelmére, hőseire, veszteségeire nem kell többet titokban, magába zárkózottan emlékeznie.

Azok márciusi 19-20-án vérontásig fajuló marosvásárhelyi események alig egy nappal a március 15-i megemlékezések után kezdődtek. A Tudor Vladimirescu lakónegyedben az egyik patika bejáratához/kirakatába megpróbálták magyarul is kiírni a román Farmacie mellé, hogy Gyógyszertár. A közelben kocsmák, bárok működtek, a környék tele volt tébláboló emberekkel, akik mintha vártak volna valamire, egy jelre, egy szikrára.

A magyar felirat volt a szikra, amely elindította a véres sorozatot, és amelynek sok társa mellett Bakó Zoltán újságíró, akkor a megyei napilap, a Népújság munkatársa is áldozata lett. Kicsin múlott, hogy „csupán” fizikai bántalmazás érte, és nem kellett életével fizetnie azért, mert éppen akkor fogyott el a hagyma a kamrában, és lépett le a közeli zöldségeshez.

Mi is történt azon a napon?

Március 16. után ez a tiltakozás jelent meg a helyi lapban: „Marosvásárhely közvéleménye már tudomást szerezhetett arról, hogy a március 16-i, pénteki, hivatalosan be nem jegyzett tüntetésen számos törvénysértő megnyilvánulásra került sor a Tudor lakótelepen. Ennek egyik sajnálatos epizódja, hogy az indulatoktól felkorbácsolt tömeg rátámadt lapunk két munkatársára. Egy eddig nem azonosított személy rájuk mutatott, hogy „a Népújságtól vannak!” (Ăştia-s de la Népújság!), ami felhívásként hangzott a brutális, erőszakos cselekvésre, személyük és egyben lapunk mint intézmény ellen. Ütlegelni kezdték őket, súlyos testi sérüléseket okozva mindkettőjüknek. A hadsereg egy őrnagya mentette ki munkatársainkat a tömegből, amely még azt is megakadályozta, hogy gépkocsival elszállíthassák őket. Nyilvánosan is a leghatározottabban tiltakozunk minden erőszakos cselekmény ellen, amely a munkájukat végző szabad sajtó munkatársait akadályozza feladataik ellátásában. Egyöntetűen szolidaritást vállalunk azokkal a rádiós és televíziós kollégáinkkal, akik hasonló inzultusnak voltak kitéve az említett napon és más korábbi megnyilvánulások alkalmával is. […]”

Miért utalsz erre az újságcikkre? Talán nem az történt, amit itt megírtak a kollegáid?

Nos, ez a közlemény több sebből is vérzik. Nem volt ott semmiféle tüntetés. Egyszerűen egy részeg csürhe megtámadta a 28-as számú gyógyszertárat, amelynek ablakaira épp festették a magyar feliratot. Is. Nem azt kiáltotta az ismeretlen „szerző”, hogy a Népújságtól vannak, hanem azt, hogy „ez magyar újságíró!”. A hadsereg őrnagya (egyébként Vaneteának hívják) mellett egy százados is segített a menekülésben. Hogy miért a pontatlanságok? Nos, az akkori zavart, vagy zavarodott helyzetben nem volt lehetőség köztem és a szerkesztőség közötti kommunikációra, ezért aztán írták, ami jobban hangzott. S hogy a Népújság neve jobban hangzott, mint az, hogy magyar újságíró... hát engedtessék meg nekik ennyi önreklám.

Mi is történt akkor? Hogyan kerültél te az események középpontjába?

Március 16-án ünneplőben (abban a ruhában, amelyben egy nappal korábban a fehéregyházi koszorúzáson vettem részt – később ennek még lesz jelentősége) ballagtam hazafele a szerkesztőségből a tudorbeli Pandúrok útján levő lakásomra. Azt már tudtam, hogy a városban puskaporos a hangulat, de a 28-as gyógyszertárról nem hallottam. Hazaérve azzal fogadott az akkori – ugyancsak a lapnál dolgozó – feleségem, hogy nincs hagyma az ebédhez. Nos, ha nincs, akkor venni kell, ez ilyen egyszerű – válaszoltam, s kinéztem a folyosó ablakán a zöldségüzlet felé. Ez a zöldségüzlet a 28-as gyógyszertár tőszomszédságában volt. Akkor láttam meg az úttesten szétfolyt, hullámzó tömeget. A feleségem azonnal visszakozott, mert hallott valamit hazafelé menet arról, hogy zavargás van a gyógyszertár körül. Ha zavargás van, akkor oda megyek, hogy lássam, mi zavarog – döntöttem. És lementünk. Az úttestet akkorra már ellepte a csoportokba verődött tömeg. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kilencven százalékuk merevrészeg. A módszertan a következő volt: a tömeg egy része ivott a Pufoaica ruptă néven elhíresült Favorit nevű önkiszolgáló becsületsüllyesztőben. A másik része kinn hőbörgött az utcán. Amikor mindkét fél belefáradt a maga foglalatosságába, cseréltek. Akik benn ittak, kijöttek hőbörögni, és fordítva. Így sikerült elérni, hogy délutánra már egységesen részeg volt az egész horda. Ekkor kerültünk mi oda. Én akkor még nem tudtam, hogy az egyik toronyház hatodik emeleti teraszáról magyar szót, magyar iskolát követelő feliratú lepedőt lógattak ki iskolás lányok.

Miért nem fordultatok vissza és mentetek haza?

Miután láttuk, hogy merevrészeg az egész hőbörgő tömeg, döntöttem: megvásároljuk a hagymát, s megyünk haza. Ekkor lépett hozzánk az egyik szomszédasszonyunk azzal, hogy mennék fel a gyógyszertárral szembeni toronyház hatodik emeletére, s szóljak a férjének, Dannak, hogy jöjjön haza, mert várja a család. Mit sem sejtve felmentem, de ott a hatodikon már láttam, hogy valami nincs rendben. Tucatnyian lófráltak a folyosón, köztük a szomszédom, Dan is, akivel mindig magyarul beszélgettünk. Ő román, a felesége székely. Látva a helyzetet, románul szóltam hozzá: vino Dane, că te aşteaptă nevasta (gyere Dan, vár a feleséged). Mire ő önkéntelenül – vin Zoli (jövök Zoli). Nos, ez a zolizás szakította el a gátat. Meg az, hogy a fenti csoportból még egy személy felismert, tudta, hogy újságíró vagyok. Ő kiáltotta el magát: ăsta-i ziarist ungur! (ez magyar újságíró!) S akkor elszabadult a pokol. Később tudtam meg, hogy nem sokkal előtte magyarországi tévéseket már vertek a környéken. Ránk rontottak – időközben felért az emeletre a feleségem is – ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak. Ekkor került elő – ma sem tudom honnan – az őrnagy és a kapitány. Betuszkoltak a liftbe, lementünk a földszintig, ahol már legalább kétszázan tolongtak a lépcsőházban, arra várva, hogy mindenki üthessen-rúghasson rajtunk legalább egyet. A két katonatisztnek köszönhető, hogy élve kijutottunk a tömbházból. Ők velünk maradtak, kétfelől belénk karoltak s vittek a Koronkai úton a városközpont irányába. Közben körülöttünk egy körülbelül háromszáz fős tömeg azon fáradozott, hogy üssön, rúgjon, köpjön. Megjegyzem, a két tiszt legalább annyi ütést, rúgást kapott, mint mi. Egy adott pillanatban már azt kiabálták többen is: ne üssétek, öljétek meg őket (nu mai bateţi, omorâţi-îi)! A részeg tömeg nem tágított körülülünk, azt követelték, hogy térdeljünk le s énekeljük a román himnuszt. Részegségükben azt követelték, hogy a régi himnuszt énekeljük, megfeledkeztek arról, hogy pár napja már új himnusza volt az országnak. Több próbálkozás is volt, hogy kimentsenek a tisztek, de valahányszor próbálkoztak, őket fenyegették gyilkossággal, lakásfelgyújtással. Az őrnagy ugyanis egy közeli tömbházban lakott.

Már a Poklos-híd környékén lehettünk, körülöttünk a vérszomjas tömeggel, amikor a város felől gyalogosan érkezett egy katonai járőr. Az őrnagy megragadta az alkalmat, odaparancsolta a kiskatonákat, fegyverbe szólította őket (csak fegyverbe, mert töltényük nem volt, de kitartóan csattogtatták a závárzatot). Erre a tömeg néhány pillanatra visszahőkölt. Ezt használta ki az őrnagy, megállított egy Daciát, s felvitetett minket a Rigó utcai, akkor már katonaságivá vált szeku-épületbe. S jött ő is velünk. A százados közben valahol lemorzsolódott. Egész úton követett bennünket egy sárga Dacia, amelyben négy civil ült. A minket verő tömegből szakadtak ki azon részegen, s máig érthetetlen okból követtek. A kapuban őrt álló kiskatona meg akarta állítani őket, ám az őrnagy ráparancsolt, hogy engedje be. Amikor már benn voltak a zárt kapu mögött, elvette a személyazonossági igazolványaikat, felírta mindeniknek a nevét, címét, majd kikergette őket az udvarról. Egy sem volt közülük vásárhelyi, különböző falvakból jöttek – vagy hozták őket –, az egyik például a mezőségi Balából érkezett. Az őrnagy feltörette az egyik iroda ajtaját a katonákkal – érdekes módon nem került elő a kulcs – s oda vitt be bennünket. Majd mentőt hívott, s elvitetett a sürgősségi szolgálatra. Ránk fért, ugyanis tetőtől talpig véresek voltunk, s mint utóbb kiderült, a feleségemnek agyrázkódása is volt. Az ünneplő ruhámat apósoméknál vettem alaposabban szemügyre – amellett, hogy lucsogott a vértől, cafatokra volt szaggatva a zakó háta. Máig csodálom, miként maradtam benne viszonylag épen. Tíz napig apósoméknál húztuk meg magunkat teljes titokban a gyerekekkel együtt – akiket a szomszédok menekítettek apósomékhoz, amikor elterjedt a hír a városban, hogy minket meggyilkoltak, miközben mi a szeku épületében voltunk – a főszerkesztő-helyettesen kívül egész idő alatt senki nem tudott hollétünkről. Ez jellemző az akkori állapotokra – még a közvetlen kollégáink sem tudták, hol tartózkodunk. Igaz, még 16-án késő este dorongokkal, vasrudakkal felfegyverkezett részeg csoport jelent meg a tömbházunkban, s bennünket keresett. Szerencsére addig a szomszédok eltávolították a nevünket a postaládáról és a bejárati ajtóról, így a lakás megmenekült a feldúlástól.

Feljelentetted a bántalmazóidat? Próbáltál valamilyen jogorvoslást kérni?

Amikor annyira talpra álltunk, feljelentést tettem gyilkossági kísérlet miatt a rendőrségen mindkettőnk nevében, mellékeltem az igazságügyi orvosszakértői bizonyítványt a látleletekkel (ezek másolata és eredetije máig megvan). Egy év múlva hívattak, hogy megtaláltam-e a tetteseket? S mert nem, javasolták, hogy zárjuk le a vizsgálati dossziét azzal, hogy az ismeretlen tetteseket nem sikerült megtalálni, azaz úgynevezett AN (autor necunoscut – ismeretlen elkövető) a megoldás.