Naponta tucatszor ütjük be a különféle PIN-kódjainkat, és a világ legtermészetesebb dolgaként fogadjuk el, hogy a PIN, az márpedig négy számjegy. Na de miért nem öt? Vagy hat? Vagy tizenhárom? A kérdés megválaszolásához közel fél évszázadot kell visszatekernünk az időben, egészen odáig, amikor az ATM-et feltalálták - állítja az Index cikkírója.

1967-ben a skót John Shepherd-Barron azzal az ötlettel kereste meg a Barclays bankot, hogy építene egy gépet, ami olyan, mint a csokiautomata, csak éppen készpénzt ad csekkért cserébe. Na de hogyan azonosítja a csekket a gép? Az első tervek szerint a csekk papírja radioaktív C14-es szénizotóppal lett volna átitatva, az ebbe kódolt információt hasonlította össze a gép a felhasználó által megadott azonosítószámmal. Szerencsére később feltalálták a mágnescsíkos műanyagkártyát.

Shepherd-Barron eredetileg hatjegyűt szeretett volna, mivel hat számjegyű volt annak idején a hadseregben is az azonosítószáma, és azt könnyen meg tudta jegyezni. Úgy gondolta, az egymillió variáció pont elég ahhoz, hogy ne lehessen sima találgatással feltörni a kódot. Tesztcsoportként a feleségét kérdezte meg, hogy szerinte hány számjegy az, ami még könnyen megjegyezhető azonosítószámot ad. Mrs. Shepherd-Barron azt mondta, ő négynél többet tuti nem jegyez meg. Nem volt mit tenni, a terveket még időben megváltoztatták, így lett 4 számjegy az első ATM - és onnantól az összes - PIN-kódja, és ezt vette át később minden hasonló, numerikus kódos azonosítást használó biztonsági megoldás.