A kilencvenes évekre másfél évtized távlatából lassan nosztalgiával tekinthetünk, és nem ok nélkül: megvannak ennek a kornak a maga zenéi, öltözetei, hajstílusai, és nem utolsó sorban tárgyai. Sorozatunkban ez utóbbiakat mutatjuk be. Miután korábban egy népszerű konzol kelet-európai mását, a másodikban a Turbo rágót elevenítettük fel, majd a kazettás walkmeneket mutattuk be, most a tamagocsikról kérdezősködtünk.

Szinte napra pontosan 18 évvel ezelőtt dobták piacra – hol máshol, mint Japánban – a világ első tamagocsiját. Ez a kis műanyag eszköz, amely még kulcstartónak is megfelelt, őrületbe kergette a fiatalokat, 2010-ig 76 milliót adtak el belőle. Világszerte érezhető a hatása, így például a magyarországi Dunaszekcsőn is található egy tamagocsi-temető. Elnevezése egyébként a tojás és a nézni, vagyis a japán tamago és uotchi szavakból áll. Ma már nem népszerű, de az alapötletét felújították, és számos formájában elérhető az okostelefonokon.

„Emlékszem rá, volt nekem is, de szégyelltem az osztálytársaim előtt, lányos dolognak tartottam” – meséli a kézdivásárhelyi Endre. „Mégis velem volt mindig, és úgy etettem-itattam, hogy senki ne vegye észre. Persze ez nem sikerült, de végül is mindenkinek volt ilyenje”. Elmondja, úgy egy évig játszott tamagocsival, aztán megunta, és mint mindenki más, feltette a polcra. „Az őrület nem tartott sokáig.”

Laci, szintén kézdivásárhelyi, a másik oldalról ismerteti a történetet: „ tökfej ötödikesként halálra cikiztük egy kislány osztálytársunkat, mert elsírta magát a román óra kellős közepén. Megdöglött a bináris állatkája”.

A kolozsvári Csilla arra emlékszik, hogy egy hónapig játszott tamagocsival, de roppant megunta, hogy folyamatos figyelmet igényel. A szülei vásárolták neki, azt remélték, hogy így megérti, mit jelent gondoskodni valakiről/valamiről, de nem jött be a tervük: „miután három nap elteltével elhunyt az állatkám, mert nem etettem, még próbálkoztam vele egy hónapig, de nem bírtam, hogy egyfolytában pötyögni kellene rajta. Végül elajándékoztam valakinek”.

A nagyváradi Tibinek is a szülei vásárolták meg a japán csodát, de nem igazán találták el az ízlését. „Állatot szerettem volna, valódi hús-vér állatot, legalább egy teknősbékát. Végül beállítottak ezzel a műanyag izével, én meg igazán próbáltam foglalkozni vele, de nem sikerült” – mesélte. Emlékei szerint sokan sikeresebb apák/anyák voltak nála az iskolában, még dicsekedtek is a tamagocsijukkal, akik éppen nem szégyellték, de neki nem jött be ez a találmány.