Átölelsz, s ez jó nagyon, de nem jelenti a mindent. Tudom, hogy elengedsz, ha szorít a játék, s ez biztonságot ad. Tudom, hogy eltolhatlak magamtól, és nem fog neked fájni. Tudod, hogy jobban hallak, mint mást, tudom, hogy jobban hallasz, mint más, de figyelnünk nem kötelesség, ha elmulasztjuk, nem sértés. Tudod, hogy létezem, tudom, hogy létezel, de megnyugtat, hogy nem kell mindig észre vennünk egymást. Hagyod, hogy szárnyaljak, nem csalsz kalitkába, én sem akarlak idomítani.

Nem vagy a világom kellős közepe, gondolatbolygóim nem forognak sugaraid körül, de ha fényed talpalattnyi földemre hull, kivirágzik, zöldbe szökken rajta az élet. Nem mondhatnám, hogy téged látlak már mindenütt, de ahol látlak, ott örülök neked. Ha külön vagyunk, nem hiányzol, de ha közel vagy, és mégis mással, várom, hogy mellém lépj.

Titok vagy, kedves homály, csalogató sziget. Érdekelsz, felfedeznélek: előbb csak a partot, világod peremét. Ha félni fogok, vagy te fogsz félni, beljebb nem megyek. Hogy szeretnék-e ott élni a te csillagteredben, azt még nem tudom.

Szeretem az illatod, a színeid, hangjaid, jó veled. Bár nélküled sem elviselhetetlen. Még nem az. Integetsz felém, hívogatsz, de csak csendben, alig suttogva, hisz a döntés az enyém. És te sem tudod még, mit akarsz. Közeledni, távolodni, így maradni? Most mindegy.