Maia Morgenstern, a román színjátszás nemzetközi hírnevű művésznője augusztus végétől a bukaresti Állami Zsidó Színház ideiglenes igazgatója. A maszol.ro-nak adott interjúban elmondta: az intézmény vezetését csak ugyanolyan profizmussal hajlandó vállalni, mint élete bármely más szerepét, ami világhírűvé tette.

Örvendek, hogy Maia Morgenstern került ennek a jó hírnevű intézménynek az élére. Az Állami Zsidó Színház nagyon-nagyon gazdag örökséget mondhat magáénak.

Értékes örökséget. Élő szervezet a színház, közönség nélkül nem létezhet. Most azokhoz fordulunk, és megpróbáljuk eljuttatni nekik üzenetünket, akik szeretnek minket, de azokhoz is, akik kevésbé szeretnek, vagy tán nem is szeretnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ismernek. Tehát meg szeretnénk ismertetni magunkat. Szélesre akarjuk tárni a lélek kapuit, a színház kapuit. Meghívunk mindenkit, hogy megmutassuk, mi az, amit örököltünk, s amiről tudvalevő, hogy rendkívül gazdag, rendkívül értékes, rendkívül kifinomult: a zsidó kultúra és a romániai kultúrák együttese...

... az egész európai kultúra összefonódása. Mert a zsidóság mindenütt jelen van Európában.

Nagyon fontos ez, mert folytatni szeretnénk a kultúrák összefonódását. Ez a hely, a színház, ahol összegyűltek az energiák, a szellemi gazdagság: édes teher és roppant nagy felelősség. Büszkék vagyunk rá. De ne ragadjunk le a múltban, ne változzunk viaszszobrok múzeumává... Tudatában annak, hogy milyen értékkel bír a mi kulturális örökségünk, tovább kell vinnünk, éltetnünk kell azt. Mondhatja, hogy nagy szavak ezek. Így van. De a kis szavakkal teli van a padlás. A kis és sunyi szavakkal...

És nem jutunk messzire velük.

A nagy szavakat, nyilván, tartós programba kell csomagolni, bátor és komoly elképzelések kifejezéseként. Ugyanakkor munkánkban jelen kell lennie az értékek iránti tiszteletnek, a hagyományok tiszteletének, a nyelv megbecsülésének; mindezek együttes jelenléte hozzásegít bennünket, hogy hidat építsünk a jövőhöz, időn átívelő hidat az új kereséséhez, az új formák megtalálásához.

Nem célunk a lamentálás

A színház egyfolytában alakul, mint mondtam: élő szervezet. Akárcsak a társadalom, mozgásban van: fejlődik vagy hanyatlik. Ez utóbbi is jól érzékelhető. Most viszont nem az a dolgunk, hogy lamentáljunk, hanem az, hogy tegyünk valamit, hogy létrehozzunk.

De a visszafejlődés, a hanyatlás, a kisszerűség uralma sem új dolog; láttunk már ilyent tájainkon. Ezért olyan fontos az Ön vezetésére bízott intézmény, mert bebizonyította, hogy ilyen körülmények között is képes értéket teremteni.

Ez az színház arra született, hogy a szellemiség és a túlélés szigete legyen.

És a túlélés, mint tapasztaltuk, érték.

Érték, mert a túlélés a kultúrának és a művészetnek köszönhető, többek között, nem pedig az üres beszédnek. Szomorú időket éltünk túl, és nem kívánjuk, hogy azok visszatérjenek, soha többé. Mondom ezt most, Jon Kippurkor, a zsidó újév alkalmából, hátha foganatja lesz. Hátha megérjük végre, hogy nem térnek vissza a gyászos idők: a xenofóbia uralma, a rasszizmus, a zsidóellenesség. Nem jönnek el újra azok a napok, amikor a zsidó művészeket kiteszik a színházakból, filharmonikus zenekarokból, megfosztják őket a megélhetésüktől, származásuk miatt. Mert ez történt akkor, a 40-es évek elején, amikor a Zsidó Színház megalakult.

Túlélés: egy darab kenyérhez egy darab szellemiség

A zsidó művészek azért hozták létre ezt a színházat, hogy talpon maradjanak, hogy egyáltalán létezzenek. Mert a túlélés nem jelent csupán egy darab kenyeret, kell hozzá egy darab szellemiség is, amit ez a színház kínált, és kínálni szeretne továbbra is. Szellemiséget, kultúrát, a létezés örömét; az energia, a tehetség kirobbanását, munkát; a művészi erő összpontosítását. Egységes, homogén társulat vagyunk, sokféle egyéniségek együttese; az érett és idős művészeké, akik behozzák a nézőt, gondolok itt többek között Rudy Rosenfeldre vagy Leonie Waldman-Eliadra, a hozzám hasonló korúak közül Nicolae Călugăriţára, és körülöttünk a rengeteg fiatal színészre, akik rendkívül tehetségesek és rendkívül munkakészek. Ez a társulat, ha csiszolódik, újra naggyá válhat.

Igazgatóként biztosítania kell számukra az érvényesülést. Mert jó, hogy összegyűlt itt sok tehetséges fiatal, de a főváros kulturális életében alig látszanak...

Az a dolgunk, hogy ablakot nyissunk nekik, hogy láthatóvá tegyük őket. És ezért mondtam, hogy el kell jutnunk mindenkihez: azokhoz, akik szeretnek, és azokhoz is, akik nem szeretnek, mert nem ismernek. Meg kell közelítenünk őket.

És hogyan közelíthetik meg őket, különösen az utóbbiakat?

Egyelőre ideiglenes igazgató vagyok, ezért csak általánosabb célkitűzésekről beszélhetek. Ezután fogom kidolgozni a színházvezetési programot, amivel jelentkezem a versenyvizsgára. Nyilvánvaló, hogy meg kell keresnünk a fiatal nézőt.

Most viszont, egy előzetes bemutató alkalmával, azt láttam, hogy megtöltötték a termet a fiatalok. Tehát jó úton járnak. És nemcsak beszélnek róla, hanem haladnak is ezen az úton.

Megragadunk minden eszközt ahhoz, hogy létrejöjjön a találkozás a fiatalokkal, és a nagyon fiatalokkal.

Temesváron láttam annakidején, amikor Demeter András volt az Állami Magyar Színház igazgatója, és megszervezték a Csepűrágó Fesztivált, vagyis kivitték a színházat az utcára, és ott játszottak. Volt a magyar színháznak egy előadása, A két Pierot, amelyet eredetileg az 50 férőhelyes Stúdió Teremben játszották, de már rég kifutott, nem volt reá néző. A Csepűrágó alkalmából viszont kivitték az előadást a Szavojai Jenő térre, és legalább 500-an nézték meg ott. Érdemes volt tehát kimenni vele az utcára. Ez lehetne az egyik első lépés...

Igen, előadást tartani nem konvencionális színházi térben. Mert azt szeretnénk, mindannyian, hogy minél többen nézzék meg az előadásainkat, hogy látottakká váljanak. A líceumokba is szeretnénk elmenni.

Klezmer zene és zsidó humor

Az ország egyik jelentős színészegyéniségeként mit hoz a zsidó színházba?

A klezmer zenét. Álom ez a zene. S aki álmodni tud, annak van mit alkotnia; aki nem álmodik, nem is alkot semmit.

Kiindulópontként figyelemre méltó.

Számomra legalábbis fontos. Bátran életre kelthetjük ezt a zenét, amelynek nagy hagyománya van. A klezmer zene kirobbanó energia és életkedv, derűlátás-infúzió. Aztán a szolid, klasszikus szövegeken alapuló előadások mellett korszerű előadásokat szeretnék. És felolvasó színházi előadásokról álmodom, hogy első lépésként mind a társulat, mind pedig a néző jelentős drámai alkotásokkal ismerkedjék. Amolyan első találkozásként, amit aztán színpadi alkotás létrehozása, illetve megtekintése követ. Vége annak az időnek, amikor jön az igazgató és azt mondja: eljátsszuk ezt és ezt. Kiíratja a szereposztást a próbatáblára, és azzal kész... eldöntötte. Ezen is változtatnuk kell. Aztán én is fontos szerepet szánnék a zsidó humort megjelenítő elóadásoknak.

Jó elgondolás. A zsidó humor nagyon népszerű, kelendő a zsidó közösségen kívül is.

Ám, ismétlem, a tervezés fázisában vagyunk. El kell készítenem a színházvezetési tervet, amellyel aztán pályázhatok. Mert csak abszolút törvényes, abszolút szabályszerű verseny eredményeként akarok igazgató lenni. Engem ne „kenjen fel" senki igazgatónak. Köszönöm, hogy megbíztak bennem, és átmenetileg az lehetek. Mindent megteszek, hogy megfeleljek e bizalomnak. De nagyon jól tudom, hogy a színház vezetése nem vicc, nem játék, nem egy cserebere... Nem lehet oda csak úgy beülni...

Említene néhány címet, jövendőbeli előadást ebből az évadból?

Beszélhetünk róla, mert egyelőre azt kell folytatnunk, amit elhunyt kollégám, Hary Eliad igazgató elkezdett, beindított. Tehát továbbra is játszani fogjuk a Zsidó Lear királyt, a Címert, az Ellenséges nőket, a továbbiakban pedig a Vándorló csillagokat. Ez utóbbit egy általunk nagyon szeretett, kiváló fiatal rendező, Andrei Munteanu állítja színpadra. Az előadás képeket villant fel a zsidó színjátszás történetének nagy pillanataiból.

És jön-e vendégségbe, Bukarestbe, más zsidó színház? Úgy mint egykor, amikor jiddis színházi találkozó színhelye volt a Baraşeum (a bukaresti Zsidó Színház épülete)?

Szeretnénk meghívni őket, bár már világviszonylatban is kevés zsidó színház van.

Hát azért Oroszországban, meg persze Izraelben...

... és Lengyelországban, igen, ott egy nagyon jó hírű zsidó színház van; és Londonban; s az Egyesült Államokban is... Felvesszük velük a kapcsolatot.

El kell mondanom, hogy kisebbségi lévén, romániai magyarként Bukarestbe kerülve, akkoriban csak itt, a Zsidó Színházban éreztem jól magam. És a jiddis színházi találkozó különösképpen jót tett, lelkileg megerősített.

Valóban hasznosítanunk kell mindent abból, amit a színház története során sikerült elérnünk, ami szép volt, tiszteletre méltó volt, erőt adott. Ez belefér a programba.

Nagyon megszerethettünk néhány színészt, gondolok itt Tricy Avramovicira, Bebe Bercovicira, Seidy Glückre ... és másokra, akik aztán külföldre kerültek. Viszontláthatnánk őket? Esetleg úgy is, hogy szerepet kapnak valamelyik előadásban?

Persze, hogy meghívjuk őket, mint ahogy eddig is tettük, egyéni számokat mutattak be, visszamlékező műsorokban. Hogy szerepet osszunk nekik, az már nehezebb dolog, sok egyeztetést kíván, de nem lehetetlen.

Visszatérve elődjére, Hary Eliadra. Évente nagyszabású külföldi turnékat szervezett, és a Zsidó Színház ennek köszönhetően jelen volt Amerikában, Nyugat-Európában, Izraelben, sőt még Magyarországon is szerepelt. Ennek lesz-e folytatása?

Folytatni fogjuk, de nem az image kedvéért, hanem a kapcsolatteremtés és a kommunikáció érdekében. Mert számomra ugyanolyan fontos jelen lenni Dorohoiban, mint az Egyesült Államokban vagy bárhol a világon, ahol szükség van reánk. Hogy az identitásunk megelevenedjék. Hogy örvendjünk a jelenlétnek – előadók, nézők egyaránt. S hogy egyáltalán megismerjenek bennünket mások is, azok is, akik jelenleg nem örvendenek nekünk, mert valójában nem tudják, kik vagyunk. És ezzel visszatértünk a beszélgetés elejére...