Erdélyi magyar áttelepült értelmiségiek identitásválságának elemzése

II.a. A felnőtt áttelepültek interjúanyagából

A válogatás szempontjai azonosak a mélyinterjú módszertani szempontrendszerével.

Az emberi sorsok, a megélt élmények úgy válhattak a tanulmány tárgyává, hogy az interjúalanyok tudatosan vállalták azt a szerepet, hogy sorstörténetük kórtörténet legyen. Értelmiségiként kötelességüknek érezték az őszinteséget, a mérlegelést és a komoly válaszadást, ezzel mintegy igazolva feltételezésemet, hogy a jelenségről beszélni kell, elemezni kell, mert a kényszerítő körülmények nem szűntek meg, a folyamat nem zárult le. Jelen tanulmány lehet intő példa a kivándorolni szándékozók részére, és ha a befogadó országról van szó: felkérés a párbeszédre.

1. A döntéshozatalt meghatározó tényezők

Az áttelepedési döntéshozatalt meghatározó okmegjelölések az interjúalanyok vallomásaiban világosan, érthető módon megfogalmazást nyernek.

A Babes-Bolyai Egyetem nyugalmazott professzorának vallomása:

„Ahhoz ragaszkodtam, hogy ameddig taníthatok, tanítsak is. Azt a tárgyat, amit én tanítottam, tudtam hogy nem fogja tudni tanítani más, mert arról gondoskodtak, hogy ne legyen utánpótlás. Ismeri az egyetem ilyen vonatkozású történetét? Jobbnál jobb évfolyamok jöttek ki onnan, kiváló emberek, akiket bent akartunk tartani tanársegédnek, Tamás Gáspár Miklóstól Molnár Gusztávig. Soha nem fogadták el a mi általunk javasolt embert, nem kapott kinevezést. Aztán néha kaptunk, ilyen "ejtőernyősöket". Hirtelen ott termett valaki, akit a kutya se kért, ki lett nevezve, ezekkel aztán nem sokra lehetett menni. Ez volt az ottani  magyar nyelvű oktatásnak a kerete. Az nyilvánvaló volt, hogy az én tárgyamat nem fogják magyarul tanítani, ezért akartam ott maradni, ameddig taníthatok. 1985-ben nyugdíjaztak, 1986-ban adtuk be az “áttelepedési kérelmünket". Itt kezdődik az én mesém, nem tudom, hogy meséltem-e már magának, hogy nekem eszem ágában sem volt ide átkerülni, én itt nem vagyok otthon, nekem ott lenne a helyem, még akkor is, ha tudom nagyon jól, hogy sokkal rosszabb ma a helyzet, nem ez számít.

Na, de mi ennek az eleje? Ennek az eleje az, hogy a fiam Bukarestben a matematika—fizikát végzi, és jó fej. Már középiskolás korában olimpiákon* nyert, bent akarták tartani az egyetemen, de már jelentkeztek a problémák: a fiam harmadéves, negyedéves, ötödéves, az egyik profja maga mellett akarja tartani, de menetközben, hogy mégse, és én tudom azt, hogy ez a gyerek itt el fog kallódni, csak kikészítik, vagy pedig végső soron valami középiskola katedráján lesz helye. Ilyen körülmények között, mikor jelentkezik - és most már nem is keresem, hogyan jelentkezett - a mai liaison, ez a mai feleség, nos ha egy kicsikét nem tetszett volna, változtathattam volna a dolgokon, de szinte tetszett. Tetszett azért, mert láttam azt, hogy innen az a régi katolikus tapasztalat, hogy az embert a cölibátus mennyiben függetlenebbé teszi a cselekvésben. A család az korrumpál, megköt, megalkuvásokat sugall. Hát egy ilyen megalkuvás volt ez, hogy én azt még szívesen is fogadtam, hogy a fiam kikerült onnan, és a pálya kinyílt előtte, mert a felesége az magyar állampolgár. Na most már három év múlva, sokkal kétségbeejtőbb helyzetbe került a lányom, aki már öt év óta kint volt Szilágyságban, mint orvos. Aztán jött a moldovai kihelyezés, és rá akarták venni arra, hogy a személyazonosságiját cserélje ki, közben neki Kolozsváron a nagyszüleitől örökölt lakása volt, és akkor azt is elvesztette volna. Ismeri a törvényeket, ugye? Ha a személyazonosságit kicserélik, akkor már oda a lakása is, akkor már vesztett. De hát akkor már kint volt a fiú, kérem itt kezdődik a dolog, a bűnbeesés, itt kezdődik számomra".

A 30 év körüli orvos házaspár története a döntéshozatalról:

„1989-ben végeztem. Urziceni-be, Jalomita megyébe helyeztek ki, és ingáztam  Sepsiszentgyörgyről. Ez elég rossz volt, de akkor jött a nagy dicsőséges forradalom és a nagy optimizmus persze, és akkor visszamentem Szentgyörgyre és a szentgyörgyi kórházban dolgoztam. Aztán majd Árapatakon. Egy év múlva a feleségem is végzett, szintén orvosin, ő is odakerült. Ez ment egészen 1991 tavaszáig, amikor ismét új kihelyezések voltak. Akkor engem elhelyeztek Szilágy megyébe. Hát az úgy volt, hogy gyakorlatilag elmentem, elfoglaltam a helyemet, de az összes létező előző és visszamenő szabadságomat kivettem, egy hetet ellébecoltam, és aztán szépen kirúgattam magam. És akkor megszületett a gyermekünk májusban, és még abban az évben, illetve a rá következő év tavaszán a feleségemet is kihelyezték, őt meg Bacău megyébe, hogy jobb legyen. Ezt ő se fogadta el. Akkor, azon a nyáron jöttünk ki ide, Magyarországra, 1992 nyarán. Azzal jöttünk, hogy kitapogatózzuk a lehetőségeinket. Közben én még otthon mindent megpróbáltam, csináltam egy Kft-t, amelyik úgy ahogy még működött. Próbáltam otthon magánrendelőt nyitni, mert lehetett engedélyt kérni az egészségügyi minisztériumtól, de azzal sem mentem sokra. Szóval csődöt mondott az egész. Egyszerűen nem ment otthon, egyszerűen nem tudtunk normális egzisztenciát teremteni magunknak, és akkor 1992 nyarán jöttünk ide azzal, hogy körülnézünk, nincs más, mit csináljunk. Én mindenből csináltam pénzt, dehát rendes munka az nem volt. A feleségemmel egy helyen, magyar vidéken nem tudtunk elhelyezkedni. Ő menjen el egy féléves gyerekkel egyedül Bacău megyébe, én meg Szilágyságba? Azt mondtam, azt már nem. Én megmondom őszintén, én ezeket a dolgokat mindig úgy csináltam, hogy egy kicsit két síkon mozogva, hogy hátha otthon még valami bejön, de aztán 1992-ben, ősszel már egészen világos volt, hogy otthon már semmi lehetőség nem lesz, és akkor elhatároztam, hogy eljövünk”.

A 46 éves zenetanárnő:

„Én nagyon jól éreztem magam Szentgyörgyön. Nekem nagyon nehezen ment ezt a döntést meghozni, de valahogy úgy éreztem, hogy kötelességem a gyerekek miatt, mert olyan kétségbeejtőnek láttuk a jövőt. Nem vártam, hogy megkapjuk az útlevelet, annyira reszkettem az egésztől, de úgy éreztem, hogy ez a kötelességem. Én pontosan felmértem, hogy mi ott a helyzet, hogy én voltam ott az egyetlen csellista a megyében, tehát nélkülem a kamarazenekar se tudott tovább működni. Volt egy pár koncertünk Ruha Istvánnál, és az fantasztikus élmény volt. Tudtam, hogy ilyen soha többé nem lesz az életben, mert sehol a világon egy komoly, hírneves hegedűművész nem áll le egy amatőr kamarazenekarral játszani. Ez csak Erdélyben történhetett meg. Rengeteget gyakoroltunk, rengeteget muzsikáltunk, és jó kedvvel tanítottam a szentgyörgyi zeneiskolában. Amikor eljöttünk, iszonyú... borzalmas volt a számomra. Olyan volt mint egy rossz álom. Úgy éreztem, hogy nem is hiszem el, hogy ez az egész velem történik. Borzalmas volt... nagyon nehéz... nagyon rossz volt."

A magyar nyelv használatának korlátozásáról is szó esik az életútinterjúkban.

A 48 éves tanár:

„Az első nagy sokk az volt számunkra, amikor el kellett menjek Szilágysomlyóra. Én ott kaptam az első pofont. Azzal  kezdődött, hogy nem volt szabad magyarul beszélni a tanáriban. Mert, hogy "ő" nem érti, és biztos róla beszélünk. Ott engem igyekeztek megtanítani arra, hogy nagyon ügyes legyek és viselkedjek becsületesen, jó román módra, mert ha nem, akkor baj lesz. Sehogy sem találtam meg ott a helyemet. Nem taníthattam  magyarul, csak románul. Logopédus vagyok és én tudok jól románul, de az nekem nem az anyanyelvem. És nem éreztem magam jól a román közösségben, mert persze igyekeztek is megmutatni, hogy ők az urak. A lényeg  az, hogy  Szilágysomlyót ott kellett hagynom, és akkor nem vettek fel fizikai munkára senkit, akinek egyetemi végzettsége volt, mert létezett erre vonatkozóan egy törvényerejű rendelet. Ez 1973-ban volt. Én 1973-ban otthagytam  a tanügyet és tengődtem, ahogy tudtam. Olyan mindenféle néger munkám volt Kolozsváron, a gyertya öntéstől, a műanyag fröccsöntésig, mindent csináltam. Persze nem jól fizettek, de nem az a lényeg, hanem az, hogy - igaz, kemény munkával -, de valahogy megéltem. Aztán 1975-ben megnősültem, és Telegdre kerültem, ahol végül is a kijövetelemig dolgoztam. Ott is vegyes iskola volt, román és magyar gyerekek is voltak, ott is románul  kellett, hogy tanítsak. Nagyon érdekes az én történetem. Nagyon szeretem a logopédiát, és nagyon szerettem volna magyarul tanítani, de sehogy sem sikerült egy olyan helyre bekerülni, ahol magyarul taníthattam volna".

A Securitate indokolatlan zaklatásait, a házkutatásokat, beidézéseket, kihallgatásokat, szabadságvesztéssel való fenyegetéseket idézi a 47 éves, magyar szakos tanárnő:

„1985 november elsején hivatali ügyre hivatkozva, a férjemet behívatták a megyei rendőrségre. Nyilván saját kocsinkkal szállítottam be a tisztet is, aki utána jött. Többet nem engedték el. Tizennyolc nap múlva tudtam meg, hogy mivel vádolják, és át is helyezték a megyei börtönbe, a rendőrségi fogdából... Természetes, hogy amikor megtudtam, azonnal odasiettem, és egy szerencsés véletlen folytán a kapuban találkoztam a börtönparancsnokkal, aki hajlandó volt fogadni. Megmondta, hogy mivel vádolják a férjem. Ugyan jogtalannak tartotta ezeket a koholt vádakat, de "nincs mit tenni", azt mondta. Ötvenhat nap után szabadon engedték, de ez közel sem jelentette azt, hogy az ügy lezárult. Május végén most már érvényes ítélet alapján újra bezárták. Időközben a börtönparancsnokot lecserélték, és más beosztásba került, és ugyancsak véletlenül találkoztam vele, és egy kávé mellett elbeszélgettünk. Örömmel újságolta, hogy most már közeledik az a nap, amikor szabadulnia kell a férjemnek. Igen megdöbbentett, amikor azt mondta, hogy ne örvendjek annak, hogy szabadlábra helyezik, mert ha nem értem meg azt, hogy magyarlakta vidékről azonnal el kell költöznünk, akkor ez a sors vár a férjemre a továbbiakban is. Ekkor született meg bennem az a döntés, hogy el innen! El kell menjünk?! Mélységesen megdöbbentem és ugyanakkor meg is kérdeztem, hogy ugyan hova menjünk? Nekem ez a szülőföldem. Azt válaszolta, hogy menjünk Moldvába, Olteniába, vagy bárhova a nagyvilágba, csak itt ne maradjunk, ha azt nem akarom, hogy a férjem újra börtönbe kerüljön. Az az ellenállás, ami addig élt bennem, összeomlott, úgy éreztem, hogy feladom. Mert addig is sokan bíztattak, az anyósom is itt él, de nem akartunk eljönni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogyha a férjem egészségét, a családom egységét meg akarom tartani, akkor ezt vállalnom kell. A kitelepedést természetesen nem Moldovába, nem Munteniába, hanem Magyarországra."

Hogy miért történt mindez?

„A férjem édesapja magyar tiszt volt. 1947-ben kivégezték. A férjemet a nagyapja nevelte fel, de ő is szálka volt a román állam szemében, mert túl sokat tudott, túl nagy magyarnak tartották. A Duna-csatornától kezdve, nem tudom, hogy milyen börtönben nem volt. Rengeteget hurcolták, rengetegszer hurcolták el, és hogy most már a férjemet kezdték el bebörtönözni, koholt vádak alapján, rettenetes félelem fogott el. Azt éreztem, hogy el kell jönni".

Egy 50 éves orvosnő és családja, akiknek a döntéshozatala rövid idő alatt született, az életveszélyes fenyegetettség érzését élték meg. A temesvári harcok idején - a lakásuk a harcok szinterén volt - hat napig ki sem mertek mozdulni a házból, mert az is előfordult, hogy belőttek a lakásokba. Beszegezték az ajtókat, ablakokat és sötétedés után a földön feküdtek, hogy védjék magukat a becsapódó lövések elől.

„Aztán Tőkés Lászlót valóban biztonságos helyre menekítették, akkor már voltak olyan napok, hogy Temesvár szabad volt, tehát, hogy úgy éreztük, hogy valahogy elmúlt, és hogy szabad, és csak mitőlünk függ, hogy hogyan tovább. Ez az eufória egy napig tartott, és jött a figyelmeztetés telefonon keresztül, hogy Elena Cauşescu kiadta a parancsot a hadügyminiszternek, hogy bombázza szét Temesvárt, és vigyázzunk, mert elindultak a helikopterek és a repülők Temesvár felé, és valószínű az éjjel bombázni fognak. Menjünk le a pincébe. Akkor én összeszedtem mindenfélét, amit tudtam, olyant, hogy gyertya, kés, kenyér, hálózsák, meleg ruha, és aztán figyeltünk, kémleltük az eget, behúzott ablakredőnyök rései közül, és valóban a négy égtáj felől szálltak a helikopterek, és ejtőernyős katonákat dobáltak le, valószínű, hogy valami katonai erősítés volt. Egész éjszaka az ablakredőnyökön keresztül figyeltük a helyzetet, hogy most kell-e lemenni a pincébe, vagy nem. Szörnyű volt. A kollégáim is mind azt mondták, hogy miért nem mész el? Menjél el! Aztán ami a döntést meghatározta, az volt, hogy készült egy lista Tőkés László egyházának tagjairól és még egy másik lista is 6000  magyarról, akiket meg kell semmisíteni. Mind a két fiam neve szerepelt ezen a listán, a kicsi akkor 18 éves, a nagyobb 22 éves volt. Ez 1990 januárjában történt, rögtön a forradalom után, és akkor elhatároztuk, hogy onnan el kell jönni. Hiszen nem lehet azt hagyni, hogy valaki 18 évesen tudja, hogy a neve szerepel a megsemmisítendők listáján. Akkor ez egy olyan tragikus, olyan nagyon megrázó élmény volt a számunkra, hogy én azt mondtam, ezt még egyszer nem szabad, hogy megéljék, és láttam, hogy ott erre nincsen garancia, és attól féltem, hogy a gyermekeimnek egyáltalán semmiféle jövőjük nincs ottan. Én hiszek a sorsban és a gondviselésben is, mert én többször jártam azelőtt is Magyarországon, és mindig úgy tűnt nekem, hogy én soha nem fogok idekerülni. Tehát számomra teljesen elképzelhetetlen volt korábban, hogy én Magyarországon fogok élni, és ez még így volt 1986-ban is. Akkor voltam utoljára látogatóban itt, akkor a bátrabbak már itt maradtak, és mondták is nekem, hogy te őrült, hát maradj itt, lenne állás meg minden, mégis elmentem haza, pedig itt voltam a gyerekeimmel. Volt egy olyan is, hogy eljutottam a szárnyashajóig a Dunán, és csak fel kellett volna szállni Ausztria felé, és abban a pillanatban megtorpantam. A gyerekeim ezt később nagyon sokszor a szememre vetették. Szóval addig soha nem gondoltam arra, hogy Magyarországra jöjjek. Tulajdonképpen én vagyok a harmadik generáció a családból, aki Temesváron él. Innen Magyarországról került a családom Temesvárra. A nagyapám itt született Csanádapácán, Makó mellett, és innen került a családom oda, és nem gondoltunk soha arra, hogy onnan eljöjjünk, tehát ott megmaradt a család.  A család megmaradt magyarnak ottan. Azonkívül mindenféle barátaink voltak. Azelőtt tizenegy nemzet élt Temesváron, mi mindenkinek az ünnepét tiszteletben tartottuk, és ők is a mieinket. De így már nem lehet élni."

Fiatal, 26 éves orvosnő, döntésének közvetlen kiváltó okai az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események voltak.

„1990-es tavaszi, marosvásárhelyi események számomra elsősorban egy nagy keserűség. Egy nagy csalódottság. Másrészt ott a helyszínen iszonyú félelem és szorongás, mert én akkor életemben először éreztem azt, hogy az életem veszélyben van. Féltettem az életemet. Én egy hétig ültem a lakásban, ahol laktam, a központban, sajnos, és vártam  a felmentő sereget, és akkor végül egy hét múlva jöttek meg a szüleim. Kimenni az utcára addig nem mertem. Elég nagy volt a zűrzavar, a várost elhagyni nem lehetett, már a vonatokon is verekedtek, és lehet, hogy a rémhírek azok még rémisztőbbé tettek mindent, mint volt. Én már összepakolva vártam őket, és mondtam, hogy én itt egy napot sem tovább, és hogy menjünk el innen. Én elmegyek. Arra emlékszem, hogy végig bőgtem az utat az autóban, amikor elhagytuk Marosvásárhelyt. A szüleim ugyan nem voltak biztosak abban, hogy a döntésem végleges, de én mondtam nekik, hogy én most úgy érzem, hogy hosszú ideig nem fogom látni ezt a várost."

Egy hét múlva egy utazótáskával átjött Magyarországra, beiratkozott a SOTE-ra másodévre. 1990 őszén áttelepedett az egész családja, még a nagyszülei is.

A 38 éves orvosnő hirtelen, gyors döntéshozatalát a romániai "soviniszta uszítás" elviselhetetlenségével indokolva az alábbiakban tárja elénk:

„A szüleimnek ez a döntésem óriási csalódás volt, sokként élték meg. Csalódtak bennem, azt mondták, hogy egy percig sem gondolták volna, hogy ilyesmi megfordul a fejemben. Szomorúak, nagyon szomorúak voltak, amikor ez bekövetkezett. De hát felnőttek voltunk, úgyhogy nem szólhattak bele. Feltétlenül úgy éreztem addig, hogy a helytállás Erdélyben az életem célja. Változnak az idők, változik az ember véleménye is. Én nagyon becsülöm azt, aki helytáll a mai napig is ott. De megértek mindenkit, aki azt mondja, hogy ebből most már elég volt. Ez egy hosszú folyamat. Amikor az emberek elkezdtek kijönni, aztán kiözönleni, ilyen-olyan úton Erdélyből, akkor az elején még én is elítéltem az embereket, amikor elmentek, és én is árulónak tartottam őket, és egyáltalán nem tudtam megérteni, de később már megértettem. Most már nem ítélem el őket. Azt mondtam, hogy egy életük van, azt csinálnak vele amit akarnak, de én nem fogom a példájukat követni, és akkor jött egy ilyen, hogy nem szabad azt mondani: hogy soha. Nem tartom magam árulónak, mert azért úgy érzem, hogy a fél életemet ott leéltem, az aktív életemnek a felét, és tulajdonképpen itt is az embereket szolgálom. 1989-ben, a forradalom után minden csak rosszabb és kaotikusabb lett. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nagyon rossz érzéseket keltettek bennem. A levegőben valahogy benne volt a gyűlölet, lásd a főnököm, aki tulajdonképpen a székely emberekből gazdagodott meg, úgy hogy még a bőre alatt is pénz volt, és akkor elkezdett ellenük szervezkedni, csak azért, mert egy ilyen lehetőség volt, és ő lett a VATRA vezére. Akkor kezdett elegem lenni ebből az egészből, és én éreztem, hogy nem kívánok többet ezzel az emberrel együtt dolgozni. Az a mérhetetlen soviniszta uszítás, ami ott folyik Romániában, ez volt, amit én nem tudtam elviselni, de természetesen befolyásolta a döntésemet, hogy itt Magyarországon állást és lakást ajánlottak fel nekem".

Az eset egyrészt a politikai okokból történő ellehetetlenülést, a helytállási szándék kényszerű feladását, másrészt a kecsegtető magyar lehetőségek vonzó hatását mutatja be döntő távozási okként.

2. Az áttelepülés megszervezése, kivitelezése

Csupán egy példát említek arra vonatkozóan, hogy a családegyesítés címén való áttelepülés sem jelent minden esetben örömteli, zavartalan találkozást. Erre példa a 46 éves zenetanárnő esete, akinél az áttelepülés mint az otthonvesztés traumája az előre "kipárnázottság" a rendelkezésre álló lakás, az optimális körülmények biztosítottsága ellenére is súlyos tárgyvesztesként élt meg.

„És végül is a szüleimhez érkeztünk meg és várt minket egy berendezett lakás, nem egy menhelyre kerültünk, tehát végül is puhára estem, de mégis nagyon nehéz volt, énnekem is, és a gyerekek számára is. Én azt hittem, hogy ez egy szubjektív dolog. Hogy én ezt azért éreztem úgy, hogy a robbanás nagyon közel van, mert, hogy én elmegyek. De én ezt így éreztem mielőtt eljöttem, és az az egy hónap borzasztó hosszú volt, nagyon megviselt, amíg kitört a forradalom. Amikor a forradalom kitört, napokon, éjszakákon át telefonáltam Szentgyörgyre és azt mondtam - a sógorom is azt mondta -, hogyha megváltoznak a dolgok, megyünk haza, és ez teljesen egyértelmű volt számomra. A sógorom már több mint tíz éve él Nyugat-Németországban. Viszont megérkezett az élettársam január végén és kijózanított a romantikus elragadtatásomból".

A 31 éves orvos a saját és a családja áttelepülésére vonatkozóan azt a magyarázatot adja, hogy ez egyszerűen csak átköltözés.

„Végülis ha van egy kis szabadidőm, akkor megyünk haza. Végülis mindenünk otthon van: bútor, könyv, minden. A kétlaki életre rendezkedtünk be. Szép lassan, józan ésszel megfontolva rájöttem arra, hogy nem fog engem az az iszonyatos nagy honvágy emészteni ezért, hogy most itt vagyok, és otthon mi is történik. Úgyhogy, ez az érzés eltűnt az életemből. Szerencsére megvan az a biztonságtudatom, hogy bármikor mehetek haza, s otthon a lakásom kinyitom, s mindent ugyanúgy találok, ahogy hagytam. Ha meg otthon égetném fel az egészet, akkor meg az idegesítene. Aztán nyilván hogy van ebben egy határozatlanság, de én ezt így jobban szeretem, ez így valamelyest biztonságot ad. Van egy olyan,  hogy az ember hazamegy. Mégis van egy olyan, hogy haza, aztán az már rég nem az a haza, ami volt, de megmaradt. Megmaradt  mint érzés. A haza, az otthon illúziója, de nemcsak az illúziója, mert hogy hazamegyek, és azon a mit tudom én hány négyzetméteren otthon vagyok."

Az a két személy, aki az 1990-es márciusi események után jött el, jól informált volt arra vonatkozóan, hogy miként fogadja őket Magyarország.

A 26 éves orvosnő, akkor még orvostanhallgató:

„Ez úgy zajlott, hogy 1988-tól gyakorlatilag áttelepülni kívánt családom. Ez a bürokrácia és egyéb szervezési nehézségek miatt húzódott. 1989 végén átjöhettünk volna együtt, az egész család. De akkor a forradalom miatt elbizonytalanodott mindenki, és reménykedni kezdtek, hogy hátha itt nagy változások lesznek. Végérvényesen nem döntöttünk sem amellett, hogy eljövünk, sem amellett, hogy maradunk, nyitva hagytuk ezt a kérdést. És akkor én az 1990-es márciusi események után úgy döntöttem, hogy eljövök. És akkor tavasszal saját magam, egyedül átjöttem. Az igaz, hogy tudtam arról, hogy az ide menekültként érkező fiatalokat a SOTE minden további nélkül átveszi. Én akkor ott harmadéves voltam, és itt a SOTE felvett másodévre. A szüleim pedig még az év, 1990 őszén telepedtek át. Azóta is többször gondolkoztam már ezen. Van egy olyan gyanúm, hogyha én nem erőltetem, vagyis ha én akkor nem jövök át, végülis akkor nem biztos, hogy a szüleim is átjönnek".

Jól látható, miként kapcsolódik össze egy családon belül a személyek egymásrahatása folytán az áttelepülésről hozott döntés.

3. A beilleszkedés sajátosságai

Az áttelepültek többsége elfogadható, átlagosnak minősíthető egzisztenciális feltételeket teremtett saját maga és a családja számára. A legtöbben saját lakást vásároltak és ezen felül szakmai előrehaladásukon is dolgoztak, szakvizsgáztak vagy elvégeztek valamilyen  továbbképzést. Vélekedésük a beilleszkedésükről, a megküzdés nehézségeiről igen különböző.

A 49 éves jogász, tudatosan azonosul a profitorientált nyugati kereskedelmi vállalkozó szerepével. Saját, jól jövedelmező magyar—román kereskedelmi cég tulajdonosa.

„Újra azt mondom, hogy átalakulnak az emberek, és ha Rómában szeretnél élni, akkor válj rómaivá. Ezt nem én találtam ki, hanem a rómaiak, több mint 2000 éve. Én most budapesti szeretnék lenni, még nem vagyok római. Tehát ez a szépasszony, aki számomra Budapest, ez még nem feküdt le. Talán lépésről lépésre közelítjük a drágát... Milyen leszek, ha rómaivá válok? Talán még mindig erdélyi maradok a gondolkodásmódomban. Meggyőződésem, hogy nem válhatok teljesen rómaivá. Nem felejthetjük el, hogy belénk ivódott egy értékrendszer, saját felfogásunk van az erkölcsről, a jogról, meg elég sok egyébről. És én ma is úgy szeretem a szülővárosomat, Budapestet, hogy visszavágyom Erdélybe."

A 42 éves közgazdásznő, egy külkereskedelmi banknál osztályvezető, és előreléptetésre van kilátása ugyanitt. Beilleszkedési problémáit érintő kérdését és erre a választ is ő maga fogalmazza meg.

„A másságnak az el nem fogadása mindenhol a világon létezik, és ezzel meg kell tanulni együtt élni. Egy olyan azért még mindig van bennem, hogy odaát magyar voltam, itt román vagyok. Ha nagyon mélyen elemzem ezt a problémát, akkor fölteszem magamnak a kérdést, hogy én hol vagyok igazán otthon? Én próbálom elfogadni az itteni baráti körömet, meg azoknak a véleményét, gondolkodásmódját, mert tudom azt, hogyha itt élek, akkor úgy kell gondolkozzak mint ők, mert ezt én választottam".

Sikeres beilleszkedése, tudatos erőfeszítésének eredménye aktív megküzdést jelent.

A 35 éves hegedűművészt szakmai sikerei örömmel töltik el, és reméli, hogy az anyagi siker sem marad el.

„A MALÉV kamarazenekaránál játszom. Bejártam Európát. Szeretnek, megbecsülnek. Jól érzem magam. Most épp saját lemezkiadáson dolgozom. Jövőre egy Japántól Ausztráliáig utunk ígérkezik a zenekarral. Nagyon örvendek. Én ezt otthon semmiféleképpen nem értem volna el. Én nem találkoztam semmilyen negatív megítéléssel, lehet, hogy ennek az a magyarázata, hogy a népi kultúrát, a népzenét ismerő emberek között dolgozom, és hogy köreikben ez élő tapasztalat. Ez a közös élményanyag összekötő értékként működhet. Remélem, hogy egy pár év alatt összemuzsikálok egy kis házra valót. A barátaim is ezt csinálták".

Egy 40 éves orvos beilleszkedése is sikeresnek minősíthető, három év alatt sikeresen szakvizsgázott, lakást vásárolt. A megküzdés nehéz volt. Különösebb nehézségei nem voltak, ami a szakmát illeti, de meg kellett tanulnia a szakkifejezéseket, gyógyszerneveket, mert ő tíz évet román vidéken dolgozott, ahol nem is beszélt magyarul.

A 40 éves orvos:

„De nem is tudok mit mondani. Nem lehet úgy kiragadni valamit. Hát nehéz volt, úgy az egész. Az, hogy újból semmi nélkül kellett kezdeni. Szóval egy táskával. Otthon más volt, ha megszorultál, volt aki segítsen, volt akihez fordulj egy adott esetben, egy  adott pillanatban. Ebben a korban, közel negyven évesen már nagyon nehéz újrakezdeni. Szóval 1990-ben kijöttem mint menekült, hát ez egy nagyon kemény időszak volt. Azt hiszem, életemben először voltam így komolyan depressziós, és ez főleg az első évre vonatkozik".

A fiatal orvos házaspár úgy nyilatkozik, hogy beilleszkedésük az első pillanattól zökkenőmentes. Mintegy csodálkoznak azon, hogy egyesek mennyit "sírnak". Képzettségüknek megfelelő állásuk van, szeretik a munkahelyüket. Van szolgálati lakásuk, kocsijuk. A férj az idén szakvizsgázik. Lényegében jól érzik magukat. Az igaz, hogy minden szabadságukat otthon töltik Erdélyben.

„Tehát nekünk végül is teljesen mindegy, hogy honnan látogatunk haza Szentgyörgyre. Mert az ugyan igaz, hogy Marosvásárhelyen szerettem volna letelepedni és dolgozni. Dehát Istenem, most Mosonmagyaróvárról utazunk haza Szentgyörgyre és nem Marosvásárhelyről. Nagy dolog!"

Ők a kilépés gyakorlatát választották, melyre a kétlakiság és a kettős állampolgárság jellemző.

A 40 éves pszichológusnő beilleszkedését sikeresnek minősíti. Szakmailag jelentős előrejutás jellemzi, amelyért céltudatosan, kitartóan megdolgozott:

„Mert azt is be kell vallani, hogy ennyit nem dolgoztam életemben. Ez kezdetben nehéz, nagyon kimerítő volt. Estére már nagyon elfáradtam, most már nem. Én otthon még életemben 12 órát nem dolgoztam, most meg igen, és ezt mások is mondják, akik jöttek, hogy nem volt egy nyugodt öt percük sem, és ezt én magam is tapasztaltam. Mi magunk is váltottunk. Egy állandó feszültségben élünk, mint aki nem éri utól önmagát, és így nehezebben is engedi el magát az ember; meg valahogy egy kicsit nagyobb a felelőssége is. Otthon könnyebben engedhettem meg magamnak, hogy átéljem a pillanatot, most már otthon sem tehetik meg ezt, nagyobb a konkurencia és másrészt pedig a betokosodás veszélye fenyeget".

Saját lakása van, Magyarországon szerzett szakképzettségének megfelelő munkahelyen dolgozik. Még egy szakképesítés megszerzését tűzte ki célul, már el is kezdte kiképzését, évek óta dolgozik ezen. Ő mondta el, hogy a beilleszkedés folyamatát, mennyiben nehezítette a háttérinformációk  hiánya.

„Szóval, hogy hogyan működnek a dolgok, azokat mintha az ABC-től kellett volna megtanulni. Olyan egyszerű dolgoktól, hogy kell telefonálni, a stílust el kellett sajátítani. Nem tudtam olyan könnyedén megírni egy hivatalos kérvényt, vagy mindig mindenre rá kellett kérdeznem. Itt is az volt a tapasztalat, hogy a hivatalos információ végül is nem segít, tehát a háttér-információ számít, s ha azokat ismerem, akkor már tudok tájékozódni. Ehhez rengeteg idő kellett. A beilleszkedést megnehezítette a helyismeret hiánya, ha valaki mondta is nekem, hogy ő hová valósi, nekem nem ugrott be a kép. Nekem az nem mondott semmit, lehetett az akár egy város. Míg otthon, ha valaki említett egy helységet, tájegységet, annak felelevenedett az egész struktúrája, társadalmi szerkezete. Otthon nem volt egy talpalatnyi hely egész Erdélyben és egész Romániában, amit ne ismernék, de úgy egymás után a falvak nevét is. Itt meg nem. Itt két igen gyakran előforduló attitűdöt tapasztaltam a magyarországi magyarok részéről az erdélyiek felé: az egyik a bűntudatról tanúskodik, és ilyen megfogalmazásokban találkoztam vele mint pl. "Mi Trianon óta felkaroljuk az erdélyi magyarokat." A másik pedig, fájdalmas, de egy hamis kép kialakulásáról szól, ami szerint mi erdélyiek műveletlen, kulturálatlan, elmaradott személyek vagyunk. És akkor vannak ilyen megnyilvánulások, hogy "Jé, milyen meglepő! Hogy van műveltség, és nem a dzsungelből szabadultak ide!” Most már kialakult bennem az, hogy ilyenekről már nem beszélek, legfeljebb kuriózumként. A magyarországi magyarság viszonyulása az erdélyi magyarsághoz szerintem a hosszú különélésből fakad, mint a németeknél is. Pedig ők is egy nemzet, és mégis működnek a sztereotípiák, hogy ők lusták, stb. Édesanyám most kint él Németországban és mesélt arról, hogy a másság elfogadása ott is gond. Azt hiszem, hogy ebben mind a két fél részt vesz, nemcsak a magyarországiak határolják el magukat, hanem mi is, nem tudatosan, akarva-akaratlanul. Részben elhatároljuk magunkat, részben szeretnénk is hasonulni valahogy. Ez olyan nehezen megy, és valahogy ahogy ott volt a kettősség, hogy román és magyar, itt meg meg van az a kettősség, hogy magyar és ezen belül erdélyi magyar. Hát ez nem ugyanaz, de olyan értelemben mégis hasonlít, merthogy nekünk más tapasztalataink, más élményeink vannak, meg aztán beszéltünk másokkal is, és megfogalmaztuk, hogy rengeteg sablon működött úgy felénk, hogy voltak olyanok, akik meglovagolták az erdélyi státusukat és ezzel próbáltak úgymond előnyöket szerezni maguknak. Én úgy voltam ezzel, hogy ez előbb-utóbb kiderül, de nem ez volt az első, ha magamat valahol be kellett mutatni. Én inkább valahogy elodáztam, minthogy azt mondjam, hogy erdélyi, mert akkor az volt, hogy előkerültek ezek a régi sztereotípiák vagy sablonok, és akkor inkább nem mondtam, hogy erdélyi, mert van egy olyan vágyakozás bennem, hogy végre egyszer a saját értékeimért becsüljenek meg".

A 46 éves zenetanárnő a legkisebb gyermekével otthon van, ezért neki nincsen igazán intenzív kapcsolata a külvilággal, ő inkább a nagylányain keresztül beszél a beilleszkedésről. A lányok most 18 évesek, ikrek.

„Az első időben nagyon sokat jártak haza. Egy évet otthon töltöttek az édesapjuknál. Mi elváltunk. Aztán mégis visszajöttek Magyarországra tanulni. Nem bántam meg, hogy ebben a dologban nem hallgattam másokra és engedtem őket hazajárni. Mindenki azt mondta, hogy nem jó olyan sokat hazaengedni őket. Szokják meg azt, ami van. Lehet hogy nehezebb így alkalmazkodni és egy új életbe beleszokni, miközben tartom a régi otthoni kapcsolatokat, de el sem tudom képzelni, hogy lezárjam - ezt értelmetlennek találom. A lányaimat is inkább engedem hazajárni, mert ez az egyetlen járható út. Ők majd megtalálják a maguk helyét a világban".

A határok megnyitása, átjárhatósága teljesen új beilleszkedési, megküzdési lehetőségekre ad alkalmat.

Egy személynél a beilleszkedés rendkívül küzdelmes folyamat, a hely keresése a mai napig tart. A 48 éves tanár, aki az ötödik munkahelyén dolgozik és a nyolcadik lakásában lakik, amióta eljött, most már hat éve albérletet fizet, amire egyikük fizetése rámegy. Mind a ketten tanárok és két gyermekük van. Ott, ahol a szolgálati lakás biztosított volt, ott ő nem tudta megszokni. Nem tudott beilleszkedni, mert örök életében irtózott a kistelepülésektől. Ezek végigkísérték egész élete során. Mindig Kolozsvárra szeretett volna visszajutni, és örökké kistelepüléseken kellett dolgoznia. Képtelen volt  jó kapcsolatok kialakítására.

„Ezek a vidéki emberek úgy néztek rám mint a csóré csirkére. Élhetetlennek láttak, bizonyos értelemben az is voltam. Elkezdték nekem magyarázni, hogy hogyan kell krizantént nevelni, mert az milyen jó üzlet, és egy évben, abból ő 70 000.- Ft-ot is összeszed. Én mondtam neki, hogyha én ültetek krizantént, akkor az biztos, hogy befelé fog nőni a földbe, és akkor paff maradt, hogy gúnyolódok vele. Volt egy kollégám, aki megszerezte a doktori rangot, dehát a kedvenc olvasmánya az Utolsó mohikán volt, amit már többedszer olvas. El voltam képedve, szóval, hogy magyar, doktor és itt él Magyarországon, ahol minden lehetősége megvan a továbbfejlődésre. Nekem ez magas volt, nem bírtam ezt a környezetet és az italban kerestem menedéket".

A háttér-információk hiánya kiemeli a közös élménynek, az utalás szerepének a kommunikációban betöltött fontosságát.  Ezt igazolja a következő interjúrészlet:

„Mert ugye Magyarországon erről nem lehet beszélni. Azt sem tudja, hol fekszik Kolozsvár. Egy olyan nyelvet beszéltünk, hogy ugyanazon a nyelven beszéltünk, s mégsem értettük egymást. Az érdeklődési körünk teljesen más volt, ami engem érdekelt, az nem érdekelte őket. Én ugyan nem vágyom vissza, de a kötődésem az sajnos megvan. Itt lebegünk a levegőben és semmi nem biztos". [Mert t.i. nem tudtak lakás vásárolni]. “És én ezt a kettős életet élem most is. Nézd, hát itt vannak az összes erdélyi magyar újságok, és abszolút tudom, hogy mi történik otthon. Nincs olyan, hogy én távol élek tőlük. Amikor átjöttünk, azt mondtam, hogy ez egy kis halál, amikor az emberben valami teljesen megszakad. Na már most én ezt a szálat nem engedtem, hogy teljesen elszakadjon. Ez a kettősség megvan bennem, ez a szkizofrén életmód, hogy én reggel tanítok, délután romániai magyar újságokat olvasok”.

A Babes-Bolyai Egyetem nyugalmazott filozófia-professzora:

„Az én otthoni barátaim azzal indítottak útnak, de ha ott vagy, bennünket kell hogy képviseljél, és akkor te tudod, hogy mi a tennivalód. És amikor megérkezem ide, akkor kiderül, hogy itt rám nincs is szükség. Ugye ők meg vannak győződve arról, hogy én abban a kérdésben szakember vagyok, értem a dolgomat. Én is azt hiszem, hogy így van. Azzal jövök ide, hogy mindent megtenni az erdélyi magyarság sorsának a jobbításáért, amit csak tudok tenni, egyet nem, pártba való belépést azt nem. Mondják, hogy sok párt van. De én akkor is azt mondom, hogy sok pártba sem, semmiféle pártba sem lépek be. Na ha én itten fontos emberré akarok válni, ha szavamat akarom hallatni, akkor nem lehetek csak valamilyen pártban fontos ember? Sajnos ez megint egy csapda. Hát világos, itt minden pártnak megvan a kisebbségi szakértője, néhányan ezek közül meg is keresnek és kérdeznek is. Na de ha ez az ára annak, hogy én valamit csináljak, akkor csinálom inkább azt, amit a szobámban az íróasztalon meg tudok csinálni. Hát kérem, arról van szó, hogy 1989 nyarán rájövök arra, hogy a román rezsim bukás előtt áll, kezemben a tanulmány, melynek tárgya román írástudók felelőssége az elmúlt 40 év alatt: Raluca Lipan és Daicovici. Hogy is történik az, hogy ott a sztálinista állam a nemzeti önazonosságot, önállóságot serkenti, és hát akkor ugye ott van Lengyelországban a szovjet rendszerrel való szembefordulás, melynek az egyik tényezője a nemzeti tényező. Hogy is történik az, hogy Romániában a sztálinista állam a nemzeti tudatot a maga számára tudja felhasználni, nacionalizmusként. A Ceauşescu rendszert erősíti ez az egész. Na én ezt megírom. Ezt pedig nem a magyar sebek nyalogatására, hanem mert le kellene fordítani franciára és kijuttatni . És kész van az anyag, és megyek az én Joó Rudolf barátomhoz, aki éppen akkor kezdi az MDF-nél a tevékenységét, és mondom, hogy van ez, Rudi?  Azt mondja, hogy "ez kiváló" - na de most ő elutazik egy évre, valamilyen francia tanszéket foglal el, de ő megadja nekem Für Lajos  telefonszámát,  és ígéri , hogy  ő oda fogja adni neki ezt az anyagot, és akkor ezt meg kell csinálni, el kell küldeni. Én hívjam fel majd telefonon, és kaptam egy telefonszámot, azt hiszem abban az időben titkosíthatták, de azóta se lehetett felhívni. Akkor futottam az MSZP-be, akkor ott volt Bodor Pali - ott mondjuk a baloldali vonal volt... - hát nem részletezem a dolgokat... Kérem szépen, ez az ügy akkor a kutyának sem kellett. Mert ugye mindenki azt nézte, hogy a másik pártból hogy kéne kilőni nem tudom én kicsodát és bekerülni a helyére, és hát elsikkadt az egész, magyarul azóta sem jelent meg. Románul megjelent, és úgy jelent meg véletlenül, hogy itt van ez, éppen ma fogják bemondani a csődöt, ez a Katalizátor Iroda és Párizsban megjelent a Magyar Füzetek kiadásában, a Jelentés Erdélyből, nem tudom, látta-e, és így valahogy ezeknek a kezébe került - éppen itt járt egy ifjú román író, megtetszett neki, megkerestek, megkérdezte, hogy lefordíthatja-e? Én pedig azt mondtam, jó, rendben, hozzák le, számomra ez nagyon megtisztelő... És akkor megjelent román nyelven, Quo vadis Románia? címen. Úgyhogy románul megjelent, magyarul nem, még a mai napig sem. Dehát ez három év késéssel már nem is érdekes, hát végül is, ha civilként nem segíthetek, párttagként ezt nem vállalom. Hát bizonyos értelemben elvették a kedvem ezek a dolgok, bizonyos értelemben tisztázták előttem, hogy mik a lehetőségeim, és azokhoz alkalmazkodom. Én nem vagyok kibékülve magammal azok után, hogy eljöttem Magyarországra - eddig sem hagytam kétséget ez iránt. Mondtam, hogy nincs itt a helyem, engem a zsarolás hozott ide. Ezt tudomásul kell venni, ez már így van, történnek ilyen károsulások az életben, ki a szeme világát veszíti el, van aki a mozgásképességét, az én életemben ilyen változás következett be. Bizonyos értelemben bénít, bizonyos értelemben fölmérem a dolgot, és azt mondom, hogy ne dramatizáljuk el a kérdést. Közben emberi sorsok sérülnek, torzulnak, másképp alakulnak, mint ahogy alakulhattak volna optimálisan, optimális feltételek között. Nem tudom, mit fog ebből az idő gyógyítani. Én itt barlang-életet élek, nincsenek kapcsolataim. Szándékosan én választottam ezt a gályarab életet az íróasztalom mellett, mert azzal áltatom magam, hogy nekem van még valami csinálnivalóm. Ez majd ki fog derülni. Az idő szűkre szabott, a munka sok, és jól meg kell gondoljam, hogy mikor és mire szakítok időt".

Szándékosan visszavonul a közéleti tevékenységtől és szublimációs munkában, az alkotásban oldja fel konfliktusait.

4. Kapcsolatok és barátságok alakításának jellegzetességei

Az ember ott van otthon, ahol a rokonai, a barátai élnek. De erről valljanak maguk az interjúalanyok.

A 40 éves pszichológusnő:

„Úgy ha összegezném, hogy mi a nyereség és mi a veszteség öt év távlatában, hát 50—50 %; amennyit nyert az ember, annyit veszített. A szakmai előremenetel az értékrendben a magasabb mérce állítása, a nyereség. Az, ami a veszteség, azok a típusú kapcsolatok, melyek otthon voltak. Arra nincs lehetőség. Azt már fel kell adni. Nincs talaja annak a típusú otthonosságnak, könnyedségnek, meg az érzelmi hangsúlyú kötődéseknek. Itt inkább ezek az individuális irányvonalak hatnak, és én ezt kimondottan veszteségnek érzem. Kialakult bennem egy ilyen kettősség. Az otthon élő barátaimmal a közös élmény az egyre kevesebb, annyira szorítkozik, hogy az ember kicseréli, hogy mi történt vele az eltelt időben, amióta nem találkoztak. Már nem ugyanaz a barátság mint régen. Az új barátságokból is hiányzik valami. Ott közös a múlt, de a jelen nem közös. Itt közös jelen, de a múlt nem közös. Sok minden talán azzal magyarázható, hogy belekerültünk a rendszerváltásba is, annak a hatása már otthon is kezd érződni, és most már kezdem azt hinni, hogy amit elveszítettem itt, azt otthon is elveszítettem volna".

Vannak akik az emberi kapcsolatokban kiélezett különbséget látnak és kritikusan, túlzottan negatívnak minősítik a magyarországi kapcsolattartás és barátkozás formáit.

A 31 éves orvos vélekedése a magyarországi kapcsolattartás formáiról:

„Na most, ehhez hozzátartozik az is, hogy a munka elég sok, sok az ügyelet mindenkinek, és az ember, ha egyszer teheti, húz haza. Szóval nem nagyon van idő arra, hogy ide-oda lófráljunk, és azon kívül hát ahogy vettem észre, az emberek eléggé zárkózottak, és egészen furcsa módon a munkahelyen meg az van, hogy kibeszélnek mindent és mindenkit. De ahogy az ajtón kiléptek, mindenki megy haza, végzi a dolgát, nem járnak egymáshoz. Nincs úgy, mint otthon, ma esete nálad, holnapután nálam. Nem, itt mindenki megy haza a kicsi vackába, s aztán kész, nincs tovább. A munkahelyen sokszor olyan dolgokat is elmondanak, hogy tátom a szájam. Amit itt elbeszélnek egy munkahelyen, azt nálunk nem is illett megbeszélni, az csak a barátokra tartozott".

A 47 éves magyarszakos tanárnő:

„A munkatársaimmal is alig épült ki olyan kapcsolat, ami igazán több, mint kollegiális kapcsolat. Talán alig volt olyan igazság, ami a számukra is azt jelentette, amit az én számomra. Pont erről próbálok beszélni, hogy nem jobbak és nem rosszabbak azok a formák, amelyek szerint ők élnek, de más mint az enyém. Azt hiszem, ez a másság meg is marad. Sok mindent megértek, de most sem kerültem közelebb igazán az ő világukhoz. Lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, amit mondok, de valószínű, hogy a körülményeink hozták magukkal, hogy rendkívül fejlett volt bennünk a hovatartozási érzés. Itt ezt nem tapasztalom. Még annyit se, aki hajlandó ebbe a témába belemenni és egy pár szót váltani róla. Valahogy úgy érzem, hogy senkinek nem kell itt a nemzeti tudat. Persze én csak azokról beszélek, akikkel én érintkezek, és akikkel én vagyok kapcsolatban. A másik dolog, ami furcsa a számomra, és szintén a honnan jövetelem az oka: ez a néphagyomány és ápolásának hiánya. A népdalok gyönyörűen ki vannak nyomtatva a tankönyvekben, de alig találok olyan gyereket, aki hármat—négyet ismer. Én ebben a korban százakban mértem azokat a népdalokat, amelyeket el tudtam énekelni. Az énekórákon, minden egyéb ügyes dolgokat tanulnak, csak éppen azt nem. Színjátszó kört is vezetek az iskolában, azt még meg tudom csinálni, hogy egy pár táncfigurát, vagy népköltészeti elemet becsempészek a műsorba, de hogy egy ilyen jellegű műsort betanítsak, és arra még közönség is kerüljön, azt teljesen reménytelennek tartom. Azt mondják: "Ne legyen népies jellegű, mert minek?" Én nem akarom minősíteni, hogy ez helyes, vagy nem helyes. Én csak a másságra mondok példát. Az, hogy én hiszek ebben, az más. Hisz már Kölcsey megmondta, hogy nem lehet világpolgár az, aki nem ismeri a saját gyökereit, saját kultúráját, saját hovatartozását. De hát, az van, hogy ami nyugati, az minden jó, ami hazai, az leszólandó. Ez engem nagyon érzékenyen érint. És túl fontosnak tartom az életükben az anyagiak körüli forgolódást. Természetesen anyagiakra szükség van, és én is megteszek mindent annak érdekében, hogy jobban haladjunk ezen a téren is - és én azzal is tisztában vagyok és egyetértek, hogy meg kell alapozzuk a gyerekeink és ezzel az unokáink életét is, mert akkor nekik könnyebb lesz, de ez nem töltheti ki az egész életüket. Én elfogadom saját magam olyannak, amilyen vagyok, én úgy érzem, nem tudnék megváltozni, lehet azért, mert nem is akarok. Én a családban is - már amennyire  belelátok ebbe -  sokkal több áldozatot hozok. Nekem nagyon fontos hogy férjem is jól érezze magát, a gyerekem is jól érezze magát ebben a családban. Nekik ez talán nem annyira fontos. Ők sokkal többet gondolnak magukra, könnyebben váltanak partnert, lehet hogy ez a modern és így jó, de én mást hoztam magammal. Igen ... én tudom, hogy megnyomorított lelkű ember vagyok, minden nap áldozatot kellett hozni, ha azt akartuk, hogy ne törjék össze a csontjainkat. Egyszerűen nem bírok más lenni!"

Feldolgozatlan konfliktusoktól terhes 48 éves tanár életvitele:

„Egy barátom Stockholmban él a családjával, ők is Erdélyből menekültek. Tartjuk a kapcsolatot, már ahogy ilyen távolságból lehet. Hat éve egyszer meglátogattak ők, és egyszer mi voltunk náluk. Itt pedig van egy nagyon jó barátom, aki egy nagyon rendes ember. Rengeteget segített nekünk, még akkor, amikor Romániában éltünk. Szóval könyveket hozott, meg minden. Más barátunk nincs. A kollegáimmal nem sikerült igazán összebarátkoznom. Jóba vagyok velük, de a munkahelyemen kívül nincsen semmilyen kapcsolatunk. Szóval a közfelfogásban az van, hogy mit keresünk mi itt? Most nekik fontosabbak az ukrajnai zsidók, mint az erdélyi magyarok. Tényleg van egy kisebbségi sors Magyarországon, nem tudom, hányan vannak ebben, mert olyan szempontból, hogy azok, akik olyan helyzetben vannak, mint mi vagyunk, azok benne vannak. Nincsenek benne azok, akiknek lakása van, vagy sikerült átmentenie az értékeit, mert azok nincsenek így kiszolgáltatva. Tehát ha többet tudsz, azt is irínylik, akkor is igyekeznek félreállítani, ha pedig keveset tudsz, akkor azért. Igen, kérjük, hogy úgy könyveljenek el, mint kisebbségi szervezetet, van zsidó kisebbség, aki magyarul beszél és magyar állampolgár, miért ne lehetne erdélyi magyar kisebbség is Magyarországon? Ugyanúgy lehet. Mi erdélyiek vagyunk, nem magyarországiak, magyarul beszélünk, de erdélyiek vagyunk, nekem nem az a célom, hogy amit onnan hoztam kultúrát, azt én itt elveszítsem, hanem az a célom, hogy átadjam. Tehát akkor velem is bánjanak úgy, mint azzal az akár zsidó, akár cigány emberrel, akit nyilvántartanak mint kisebbség. És miért ne adhatnának pénzt is egy olyan szervezetnek, aki megpróbálja a csellengő embereit összegyűjteni?”

5. Kapcsolattartás a szülőfölddel

A szülőfölddel való kapcsolattartás különböző formáit valósítják meg az áttelepültek. Egy személy volt képes anyagilag is jól jövedelmező, konstruktív kapcsolattartás kiépítésére. Ő az, akinek közös, magyar—román kereskedelmi vállalkozást sikerült megvalósítani. Erről ő,

a sikeres üzletember így vélekedik:

„Még a legjobb magyar ember sem áldoz, sem több százezer forintot, sem több száz napot. Biztos nem fog áldozni azért, hogy kialakítsa a gazdasági kapcsolatokat, még akkor sem, ha majd ez a közeljövőben esetleg nyereségessé válna. Szóval ehhez ott kellett élni néhány évtizedig, hogy az ember egy belső kényszert érezzen arra, hogy az ott élő magyarokkal, egy tényleges gazdasági kapcsolatot keretszerződésben gondolkozva próbáljon létrehozni. Hangsúlyozom, hogy erre ráment a tavalyi évem is és ez az évem is mindjárt. Tavaly 147 napot töltöttem Romániában. Hát van egy házunk otthon, és ez egy olyan biztos támpontot jelent, ahova bármikor hazatérhetek. Szóval itthonról hazajárok, otthonról hazajövök. Ez azzal kezdődött, hogy megtartottam a román állampolgárságomat, aztán lehetőséget biztosítottam, hogy ne vendégként érkezzek haza valakinek a nyakára, hanem a saját házamba érkezzem meg. Ma már a magyar cégem egyre kevésbé tudna a romániai cég nélkül létezni, ez a két cég egymásrautaltságában életképes".

A 43 éves mérnök:

„Igen, igen folyamatban van persze, vásárolok ingatlant otthon. Már meg is van, hogy hol, Torockón. Már két nagyon jó ismerősöm, akik Kolozsvárról telepedtek át, szintén vásároltak ott. Nekem az anyai nagyapám odavaló, Demény, és hát mondtam is nekik, ha valamit tudnak, szóljanak. Mostan meg is van. Csak időpontot kell egyeztetnem és hát remélem, hogy sikerül megvenni azt a kis házat. Hát egyenlőre csak nyűg, meg munka, de egy olyan nyári akárminek... és hát ez egy biztos pont. Itt vidéken nem vágynék egy ilyenre, érdekes módon. Elképzelni sem tudnám, hogy minden hétvégémet ott töltsem".

A szülőfölddel való kacsolattartás leggyakoribb formája a rendszeres hazautazás.

A 46 éves zenetanárnő:

„Ahányszor csak tehetem, hazautazok, de úgy látom, hogy borzasztó, borzasztóan szomorú, nagyon szomorú, hogy mindig jó hazamenni és nagyon jó visszajönni. Ez nagyon szomorú dolog, mert annyira nem az van, mint amit otthagytunk, tulajdonképpen nagyon groteszkül hangzik, de Ceauşescunak szobrot kellene emelni, meg kellene köszönni, hogy így összehozta a magyarokat. Az az időszak nagyon összehozta az embereket, akkor úgy mindenki mindenkin segített, akkor úgy nem nagyon gondoltak önzésre, akkor mindenki a barátságokba menekült. Nagyon intenzíven éltük a barátságokat, szinte felforrósodott a levegő. Most mindenki politizál, csalódott és magányos. Mindenki tönkrement, és nagyon sötét színekben látja a jövőt".

A 31 éves orvos, azt állítja, hogy számára és családja számára (orvosházaspár) csupán annyit jelent a Magyarországon való tartózkodás, hogy most nem Marosvásárhelyről utaznak haza Sepsiszentgyörgyre, hanem Mosonmagyaróvárról - és ehhez kapcsolja vélekedését azokról, akik mindenüket feladták Erdélyben, és úgy jöttek el.

„Most meg úgy van, hogy nem öt órát vonatozom, hanem tizenhatot, ennyi az egész. Voltak, akik 1989 előtt és 1989 után, csapot-papot otthagyva, mindent eladva jöttek ide. Mert én amikor idejöttem, nagyon jól tudtam, hogy mit kapok, itten, mit kaphatok, mit várhatok, engem csalódás igazán semmilyen formában nem ért. Na most már itt nagyon sokan nem találták meg a számításaikat. Ugyanakkor nincs hová menniük, mert otthon már mindent felégettek. Ugye, van egy olyan is, hogy ezt bevallani az ember önmagának sem nagyon vallja be, hát akkor még másnak. Én nem értek a mélyebb lélektani dolgokhoz, de elgondolom, hogy ez van, és akkor ez egy ilyen kirakatablak, egy "se kint - se bent" állapot. Itt nem találta meg a számításait, nem tud beilleszkedni, ott meg ugye már mindent felszámolt, nincs ahová hazamenni. Én pedig most is, amikor hazamegyek, leszállok az állomáson és úgy megyek, mintha két napja jártam volna otthon. Megvannak az ismerősök, a barátaim, mindenkit ismerek, még a legelső elárusítónőt is, annyi, hogy pár hónapot nem voltam otthon, ennyi az egész".

Vannak akik a személyes kötődésen kívül, mindenféle közösségvállalást elutasítanak a szülőhazájukkal.

A 41 éves közgazdásznő:

„Úgy hazamegyek egy évben egyszer, de már nem azok az érzelmek vannak, amik voltak, szóval ez a három év elég volt ahhoz, hogy onnan elszakadjak, de itt gyökeret még ne verjek. Hazamegyek, és hát Kolozsváron üresek az utcák - hát az én szemszögemből -, mert hogy nem találkozok ismerős arcokkal. Ezelőtt tíz évvel vagy öt évvel végigmentem az utcán és minden harmadik embernek köszöntem, ismertem valahonnan. Ennyien eljöttünk? A húsz éves érettségi találkozónkat nem tudták megtartani, mert hárman voltak Kolozsváron".

A 38 éves orvosnő:

„Néha még magam előtt is szégyellem, de egy percig nem kívánkozom vissza, és ha nem lenne közeli rokonunk, soha be nem tenném a lábam. Rosszul vagyok amikor a határ felé közeledek, van bennem egy félelemérzet, inkább szorongás, bizonyos félelem, hogy akármi történhet az emberrel, újabban azt érzem, hogy a Balkán az már Nagyváradnál kezdődik, ami évekkel ezelőtt azért még nem így volt. Talán a gyerekkor megszépítő messzesége teszi, de én úgy emlékszem, hogy akkor még nem volt nehéz magyarnak lenni Kolozsváron. Ma már ha hazamegyek, nem szívesen megyek ki az utcára, mert valahogy minden megváltozott, és valahogy más típusú emberek mászkálnak az utcán. Én utoljára egyetemista koromban éltem Kolozsváron, és hát most más a szellemiség. Igen, azt hiszem, ez változott meg nagyon, kicserélődtek az emberek. Én már valahogy csak Kolozsvárban tudok gondolkodni, annak ellenére, hogy én onnan nagyon rég elkerültem".

A 40 éves pszichológusnő, mondhatni sűrűn utazott haza, ameddig a szülei még ott éltek. A szülei 1989-ben kitelepedést kértek Németországba, merthogy az édesanyja német származású. Ezáltal megváltozott a szülőhazához való attitűdje. Az alábbi interjúrészletben arról beszél, miként éli meg és értékeli jelenleg a szülőhazájához való viszonyulását:

„Én azt vettem észre, hogy az otthonmaradottakat sem igazán érdekli az Erdélyből Magyarországra áttelepültek sorsa, és kezdtem észrevenni, hogy engem se úgy érdekel, nem ugyanúgy érint az otthon élők problémája, mint amikor még én is ott éltem. Erre példa egy olyan adás mint a "Régiók". Ha nézem, már engem sem érdekel a problémafelvetés. Legfeljebb a táj, meg ahogy az emberek megszólalnak, otthonos, nem idegen. De nem érdekel igazán, és akkor ez miért érdekelne egy magyarországit? Azt gondolom az MDF is abszolút politikai érdekből lovagolta meg a határon túl élő magyarság "megsegítésének" politikáját. Én azt vallom, Déri Tiborra hivatkozva, hogy az igazi egyenlőség vagy azonos kulturális szinten történhet - tehát nagyon művelt emberek között -, vagy nagyon gazdagok között. Ezt látom az egyetlen közeledési módnak. Azt gondolom, hogy ezért nem véletlen, hogy Svájc megengedheti magának azt a luxust, hogy őt nem zavarja a másság. Aki pedig nyomorban él, az magával van elfoglalva és nem tűri a másságot".

6. A jövőtervezés főbb ismérvei

A 49 éves jogász:

„Több éves effektív, intenzív munka után, saját cégemet nem fogom átadni másnak. Talán eladni sem, soha. Tehát ha másképp nem megy, de tulajdonosként bejárok és biztosan megtartom azt a hányadot, amelyik hogyha döntésekre nem is jogosít, de meggátolja azt, hogy más az én elképzelésemmel szemben, ellenére döntést hozhasson. Sajnos jogász vagyok, annak az előnyével és hátrányával. Tehát kérdésére válaszolva, szeretném még jövedelmezőbbé tenni a magyar—román kereskedelmi cégem".

Ezen felül saját ügyvédi irodát szeretne nyitni, amit azóta meg is valósított, de nem Budapesten, hanem Erdélyben.

A 40 éves pszichológusnő, amit a jövőtől vár: egy teljesebb élet iránti igény.

„Amit én ideálisnak képzelek el, hogy csak egy munkahelyem legyen, hogy ne kelljen még tíz felé dolgozzam, s alkalmazkodjam, és ott tényleg csak azt csináljam, amit én szeretek, és ez engem ne is fárasszon. A munkám teljesen saját időbeosztásom szerint csináljam. Akkor még, ami nekem igazán megfelelne, egy ilyen klubszerű hely, ahová lehessen bemenni, tehát egy ilyen törzshely, ahol meg tudja az ember osztani másokkal az élményeit. Itt van most egy ismerős a Dembinszky úton és ő mondta, hogy alakítanak egy ilyen képzőművészeti klubot, béreltek egy pincét. S na, akkor kezdtem örvendeni, hogy lesz egy törzshely, ahova lehet majd járni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni. Mert úgy nem hiányoznak az ilyen kötöttségek, az ilyen formális vizitek, de az igen, hogy legyen egy hely, ahol legalább egy félórát el lehet tölteni, ahol mással is meg lehet osztani az élményt - de tényleg, ez csak egy ilyen elképzelés szintjén él bennem. Meg amit még úgy elképzelhetőnek, ideálisnak tartok, amikor úgy benne vagyok egy helyzetben, hogy csak azt érezzem, hogy ne azon gondolkozzam, hogy mi az, ami elmaradt, mi az, amit még kell csináljak. Akkor csak azt élvezzem, és ne gondoljak arra, hogy holnap mi is lesz, meg ilyenek. Ha valamit még el akarok érni, az az, hogy ne legyen az a vész, hogyha elengedem magam, akkor valami más dolgot nem csinálok meg, s akkor nem tudom milyen katasztrófa történik. Ne legyen az, hogy nem tudok lazítani, hogy mindig van valami, amit el kell intézzek magamnak vagy másnak. Szeretném egy kicsit visszanyerni a spontaneitásokat; hogy na, most igen, ez van. Ha szól valaki, hogy elutazunk, akkor el is utazom, mert az egy jó dolog. Most még ott tartok, hogy tízszer meggondolok egy ilyen egyszerű dolgot, és akkor az már el is veszi a kedvem az egyebektől. Az ilyenekben inkább a régi önmagamhoz kéne visszatérjek. Hogyha adódik ilyen spontán momentum, akkor annak engedni, és nem pedig úgy, hogy akkor mégse. Hanem most épp más tíz dolgom van, amit épp most meg kell csinálni, mert az a fontos. Közben az mégse igaz. De akkor úgy tűnik, mint aki nem engedhet meg magának ilyesmit, s akkor az visszatartja. Szóval hogy jobban tudjam élni a pillanatot és élvezni az életet. Utazni, színházba, társaságba járni. Ez lenne igazán jó, ha ezt megengedhetném magamnak, és ha lenne egy olyan kis törzshely, ahová eljárhatnék mint azt már említettem".

Találkozunk olyanokkal, akiknek nincsenek nagy elvárásaik a jövőt illetően.

A 46 éves zenetanárnő:

„Merem remélni, hogy a szakmában dolgozom. Egyébként már megszoktam, hogy nagy perspektívában nem gondolkozom. Már annyiszor áthúzta a terveimet az élet".

Azóta ténylegesen a szakmájában dolgozik és változatlanul szeret zenét tanítani.

Többen vannak, akik nem szőnek távlati terveket, a család, az egyéni,