Úgy érzem, leesett a... nem a cukorszintem, nem: valami egyéb. Nem tudom a-z-okot, csak a-z-űrt érzem, a hiányt; hogyha megajándékozna valaki egy öleléssel, a világ megint összeállna egyetlen harmonikus létezővé, egységgé...

Szeretném, ha magához szorítana valaki, de talán még inkább, hogy odabújhassak. Engedje, hogy simogassam a karját, hogy ráüljek a térdére, hogy beledőljek a mellkasába, hogy a nyakán csüngjek, hogy a derekát átfonjam!

Engedje érezni a tüdejéből párolgó meleget, s ahogy a szíve kopogtat a szívemen. Jöjjön és öleljen meg. És ha én megyek hozzá, ne taszítson el a hidegségével, ne merevedjen meg benne a szeretet, ne akarja megőrizni ölelésem annak, akitől a csókom sem vonom meg, ne féltse helyettem a hűségemet – ölelve vigyázzon rám!

Nevesse ki ösztönös kacérságom, és szeresse bennem a gyermeket! Veszélyes játék, igaz, hisz egyetlen csalóka pillanat huncutsága elég, hogy a szívünk másként dobbanjon, hogy tekintetünk, érintésünk nő és férfi legyen, hogy kihívás legyünk egymás számára, és többé ne menedék, biztonság, ahová szorongó-szerető emberekként tapadunk.

De ahogy mellkasod forróságába öleltél, nem volt kérdés: erre a pár percre testvérré fogadtál.