Otthon-öröm az ajtó mögött
Télen volt ilyen illat a szobában. Ismerős meleget párologtak a falak. Mint vasalás után a forrón emlékező ing. Mint a hajszárító végtelen sóhaja. Mintha vártál volna: gőzölgő teával, pulóverben, verset faragva.
A tompa neonfény alatt dorombolt közös életünk. Pokrócba csavart vidám együtt-fázások jutottak eszembe, meg a hold alakú ánizsos pogácsa, amit kuncogva rágcsáltunk a kibeszélések éjszakáin. Felidéztük az osztálybulikat, ahol az „igazságszékben” mindenki hazudott.
Elmesélted, hányszor voltál boldog, kik hagytak el, s te miért maradtál mégis itt, ezen a bolygón, miben hiszel, merre visznek az álmaid.
A ház belélegezte szeretetünket, s néha meglep vele: ezzel köszönt, mikor betoppanok. Ez árad a kabátok zsebéből, a mosógép szájából, a gyufán a foszforból, a könyvespolc fájából, a roskatag szekrényből, a szőnyeg rojtjaiból, a zöld törülközőből... Szeretetünk meleg illata ez. Ahogy ajtót nyitok, rámtapad a békés öröm: otthon lehetek.
