Cseke Gábor olvasónaplója

KISEBBSÉGBEN: Árvákról, nem csak árváknak

2014. február 6., csütörtök, 13:52

Cseke Gábor olvasónaplója

2013 októberében, a csíksomlyói árvaház létesítésének centenáriumán Daczó Katalin tartalmas dokumentum-összeállításban (Lapok a csíksomlyói árvaház történetéből. Hargita Népe, 2013. október 4.) idézte fel a székelyföldi árvagondozás évszázados gyökereit és hagyományait. Ebből azt is megtudjuk, hogy 1948-tól az addig egyházi gondnokság alatt álló szeretetotthonból állami intézmény lett, amely sűrűn váltogatta elnevezését, de lényege szerint, bár hivatalosan gyermekek házának hívták, mindközönségesen gyermekmenhely maradt. Olyan elkerített, szigorúan kulcsra zárt hely, ahol a szülőknek vagy a társadalomnak fölöslegessé vált kicsinyei jól-rosszul felnőnek.

Két hónapra rá, ugyancsak a Hargita Népében, ugyanaz a szerző beszélgetést közölt Vaszi Máriával (Árvaházi kistükör. 2013. december 13.), a somlyói árvaház egykori lakójával, aki tíz éven át élte a szeretetlen gyerekek rideg sorsát. Az alkalom? A most Szegeden élő, két gyermekes fiatal asszony megírta a Somlyón töltött tíz esztendejének igaz történetét, s a magánkiadásában megjelent kötetet készült éppen bemutatni az intézmény jelenlegi és egykori lakóinak. Elmondta a riporternek, hogy a könyv bevételének egy részével a hozzá hasonló, volt árvaháziak társadalmi integrációját segítő Remény alapítványt szeretné segíteni.

A megrendítő, bár szűkszavú interjú elgondolkoztatott azon, mekkora társadalmi dimenziója lehet jelenleg a szülői gondoskodás nélkül felnövő, jobb híján „árvá”-nak nevezett gyermekeknek? És milyen esélyei vannak a későbbi, felnőttkori társadalmi integráció szempontjából a mindenkori árvaházak lakóinak?

Annyira várták már a gyerekotthont...

Kérdéseimre Vaszi Mária könyve (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon. 1983—1993.) a maga módján ad választ. Mindenek előtt azzal, hogy mindvégig nyersen szókimondó. Nem kerülgeti a forró kását, s akár a tévedés ódiumát is vállalva, kiírja magából legrosszabb emlékeit, tapasztalatait. Tényeket rögzít, benyomásokat és gondolatokat arról a létről, amire őt és sorstársait kényszerítették személyes körülményeik. Ha valamit nem élt át személyesen, jelzi, hogy mások elmondása alapján tájékozódott. Nem szépíti a történteket, de nem is vájkál a negatívumokban. Vállalja a kimondás kockázatát, amiről így írt egy nekem szóló levélben: „Attól a pillanattól, hogy ezt a könyvet elkezdtem írni, tudtam, hogy lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni. Mégis meg kellett írnom, s tettem mindezt úgy, hogy figyeltem arra, ne sértsek másokat. Mindenkinek szíve joga eldönteni tetszik-e a könyv vagy nem.”

Vaszi Mária csíklázárfalvi cigány családban látta meg a napvilágot. Nevét korán elhalt, ugyancsak Máriának nevezett testvérétől örökölte, akinek ő lépett a helyébe. Négyen voltak testvérek, amikor édesapjukat váratlanul meggyilkolták. A családot munkájával nehezen eltartó édesanya nehezen boldogult a négy gyerekkel, akik elhanyagoltan éltek. Végül a nagymama volt az, aki kijárta, hogy a kicsiket fölvegyék a somlyói „növeldébe”, ahogy ő az árvaházat emlegette.

Ezzel indul a szerző életének „regénye”, amely csak apróbb részletekben különbözik társaiétól; bár a valós időben valahogy mindannyian úgy érzik, hogy sorsuk egyénre szabott; hogy nem is a társadalommal, a külvilággal van a baj, hanem ővelük - akik valahogy nem méltók a szeretetre. Arra a meleg emberi érzésre, ami másoknak - a sokat irigyelt „kintieknek!” - bezzeg kijár. Vaszi Máriát szüntelenül az a - számára megfoghatatlan - kérdés kínozza, azt próbálja megfejteni könyvének lapjain: miért nincs anyja, ha van?

Mélyen megrendítő az a kettős érzés, ahogy egyfelől lázárfalvi családjához, másfelől az árvaházhoz viszonyul. Ennek egyik legtalálóbb megfogalmazását gyermekkori karácsonyjainak a leírásakor adja.

„A karácsonyról nem igazán szeretek mesélni, mert csak rossz élményeim vannak. A karácsony Lázárfalván volt, érdekes, egy karácsonyt sem töltöttem a gyerekotthonban, pedig ott kaptak csomagot is, meg nagyon finom ételt is a többi gyerek elmondása szerint. Újabb dolog, amit a nagyok elvehetnek...

Lázárfalvi karácsonyaink úgy kezdődtek, hogy mostohaapám meghozta a lopott fenyőfát. Mi meg cérnával kötöztük a szaloncukrokat, amit előbb be kellett csomagolni az aranypapírba, mi így neveztük. A Ceauşescu-időben luxus volt a csomagolt szaloncukor. Volt még figuracukor különböző formákban, a dió is kapós dolog volt, meg az alma. Ezek a díszek kerültek a fára, addig anyánk főzte a töltött káposztát. Éjfélkor szigorúan templomba kellett menni, a pásztorjátékot megnézni, meg a misét végighallgatni, ez így történt normális esetben. Sajnos a mostohaapánk általában - ha nem mindig - berúgott jó előre, és olyankor hajtotta az egész családot, anyámat néha úgy elverte karácsony tiszteletére, hogy a miséig nem jutott el. Nem emlékszem olyanra, hogy a karácsonyfa alatt bármi is lett volna, de még a fáról sem szabadott egy szem cukorkát levenni, amíg a pap meg nem szentelte január 6-án... Amikor jött a pap, rend, fegyelem, mi, gyerekek, letérdeltünk a fa alá. Először jöttek a csengettyűsök, megkérdezték, hogy fogadjuk-e a szent keresztet, persze fogadtuk, és utána jött a pap, és megszentelte a házat, mi meg megcsókoltuk a keresztet szerre. A pap mindig megkérdezte, hol van apánk, ő soha nem volt ott, mert talán félt a papoktól, mindig hátrament a kertbe. De egyszer elszámolta magát, és nem tudott hátramenni, ezért gyorsan bebújt az ágy alá, úgy, hogy a lábai kilógtak, anyánk meg rugdosta a lábait, húzza be, hogy a pap meg ne lássa..."

Ennyiből is kiolvasható egyrészt egyfajta vágyakozás az intézeti karácsony elmulasztott élménye iránt, ahol jó étel és ajándék járt volna ki az ünnepeken, de mindjárt működésbe lép a józanabbik én is, mely arra figyelmeztet, hogy ha netán részesült volna belőlük, a nagyobb gyerekek úgy is erőszakkal megfosztották volna tőlük. Ez volt a gyermekotthoni lét egyik vastörvénye. A családi karácsony viszont, bár tele volt bánattal és megalázó agresszivitással, egészében mégis csak közös, meghitt élmény marad, amire nem szívesen ugyan, de muszáj emlékeznie az embernek. Mert ebből épült fel az érzelmi élete...

És ezzel elérkeztünk a téma kulcsproblémájához: hogy mi is tulajdonképpen az árvaság. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy még mindig a legtisztább, legegyértelműbb állapot az, amikor az embernek se apja, se anyja - hiszen akkor csak a valóság tényeibe kell beletörődnie. Idővel ez legtöbbször sikerül is. A köztes állapot viszont, amelyben az árvaházra bízott kis lakó tudja (sejti), hogy léteznek ugyan felmenői, hozzátartozói, de azok valamilyen, általuk nem ismert okból eltaszítják őt maguktól, legbelül mégis táplál valamicske reményt, hogy amíg létezik esély, addig a csoda is könnyebben megtörténhet.

Vaszi Mária életében a csoda, bár többször is megpróbálta „tettenérni”, nem következett be - legalábbis addig nem, amíg el kellett hagynia az árvaház területét és kilépett az Életbe, amelyben sok más sorstársától eltérően végül becsületes munkára, családi életre talált; úgymond „révbe jutott”.

A könyv viszont nem a csodáról szól. Inkább egy olyan elzárt, a külső valósággal csak esetlegesen érintkező világról, amelyben – a HN-interjú szerint - „a legemlékezetesebb rossz dolog az állandó éhség, és az élelemért folytatott küzdelem volt, amit egy rendes családban élő gyermek elképzelni sem tudna.”. A legboldogabb pillanatra pedig csak ennyi a válasz: „Felhőtlen boldogságról nem tudok beszámolni, de a gyermeknapok voltak a legjobb pillanatok az otthonban.” A legnagyobb csalódás: „A rendszerváltás után következett be, olyan fiatalok személyében, akiket mi csak 'szentfazekaknak' hívtunk, és akik önkéntesen lelkigyakorlatot tartottak az otthonban. Ugyanis kíváncsiságtól vezérelve elhitették velünk, hogy törődnek velünk, és fontos számukra a sorsunk, de a templomból kilépve sokszor hátat fordítottak, lenéztek bennünket.” A külvilág és az árvák: „Ha az emberek azt hallják, hogy a gyermekotthonban nőtt fel valaki, nem túl sok jót feltételeznek az illetőről... Ez elég nagy hiba, mert gyermekotthonból is kerülnek ki tehetséges emberek - bizonyára sok problémás is, de ez nem az ő hibájuk...”

Az eddig elmondottak inkább amolyan előzetes eszmei—hangulati támpontok lehetnek azok számára, akiket őszintén érdekel az árvák sorsa és problematikája. Az árvaság ugyanis olyan állapot, amelyet nevezhetünk ugyan sorsszerűnek, ahogyan Vaszi Mária is tette („Nem gondolom magam szerencsétlennek, ez volt az én sorsom. A gyermekotthonnak köszönhetően sokkal kitartóbb, szívósabb lettem.”), de azon se csodálkozzon senki emberfia, ha őt magát is utoléri. Aki ma boldog családi körben él, egycsapásra felébredhet arra, hogy másnaptól kezdve apa vagy anya - esetleg mindkettő! - nélkül marad, természet adta védelem és szeretet nélkül. De tényleges „árvaságra” juthat az ember elvesztett gyermekei, hozzátartozói révén is... És akkor máris ott találja magát annak a „kisebbségi” körnek a közepében - elvégre az árvák formálisan a társadalom egy nem túl nagy hányadát jelentik még Romániában is, ahol pedig az árvaságnak nagy a „divatja”, ráadásul újabb és újabb aggasztó formái ütik fel a fejüket az utóbbi időben. A korábban ismert árvasági helyzetek mellett ugyanis megjelent az úgynevezett, jócskán tömeges „szezonális árvaság” is. Ami abból adódik, hogy pl. Romániában több mint 82 ezer gyereknek dolgozik külföldön legalább az egyik szülője (2013-as adat). A gyermekvédelmi hatóság nyilvántartása alapján 2012 végéhez képest 2000-rel nőtt azon gyerekeknek a száma, akik olyan családban élnek, ahol az apa vagy az anya, esetleg mindkét szülő külföldön dolgozik. Az említett 82 ezer gyermek mellett jelenleg 23 312 kiskorúnak tartózkodik külföldön mindkét szülője, közülük 22 100 kiskorút rokonok nevelnek, több mint ezren pedig speciális védelmi intézménybe kerültek, árvaházakba, szociális intézményekbe, vagy nem rokon családokhoz.

Ezek az adatok, akárcsak más demográfiai mutatók, hozzávetőlegesek és inkább azt jelzik: csöppet sem elhanyagolható kérdésről van szó. Ráadásul az árva gyermekek mai életmódját vizsgáló hivatalos romániai élettani kutatások rendre kimutatják, hogy a nem autentikus családi környezetben nevelkedő gyermekek mentálisan lemaradnak korosztályuktól, értelmi—érzelmi beérésük később következik be - ha bekövetkezik.

Érdekes módon, az elmondottak tényszerűen, embrionális formában vagy akár kimondatlanul is, mind-mind ott rejlenek Vaszi Mária karcsú könyvének a mélyén, a sorok között, a történések felsorolásában és az emlékidézésben, csak ki kell tudni bontani azokat.

A szerző elmesélte, hogy miközben kiadót keresett kéziratának, mindegyre el kellett harítania a „jóindulatú” megjegyzéseket, melyek szerint a szöveget ajánlatos lenne földúsítani, stilizálni, regényesíteni. Vaszi Mária határozottan meghiusított minden olyan próbálkozást, ami eltorzította volna az ő legszemélyesebb üzenetét. Azt akarta ugyanis, hogy minden úgy, éppen olyan formában és terjedelemben jelenjen meg, ahogy azt ő papírra vetette. Írás közben is ez az egy cél lebegett a szeme előtt: kiírni mindent magából, ami addig megfeküdte a lelkét, érzelemvilágát. Meg akart szabadulni múltjának a terhétől, illetve arra törekedett, hogy ne maradjanak igazságtalanságok kimondatlanul. Úgy érzi, sok-sok sorstársa nevében is sikerült tollat fognia, akik - a könyvbemutatók tanúsága szerint - általában helyeslően, lelkesen fogadták a róluk szóló könyvet, örvendtek, hogy végre, valaki helyettük is hangot adott legtitkosabb gondolataiknak. Többen azt is megjegyezték, hogy Vaszi Mária szövege, „példatára” valójában ugyancsak szelíd mindahhoz képest, ami a valóságban az intézet falai között annyi év során megtörtént.

A szerző elismeri, hogy az ő „fekete listája” a gyermekotthoni életről jóval rövidebb, mint amit a valóság diktálhatott volna. De mert nem botránykönyvet akart írni, nem kívánt másokat bántani, nem a bosszú vágya fűtötte, amely csak a "szemet szemért, fogat fogért" törvényét ismeri el egyedüli érvényesnek, hanem néven nevezni mindazt, amitől ő szenvedett ugyan, de aminek - az árvaház lakójaként - ő maga is részese volt, ezt a megoldást választotta.

Fény és árnyék vegyesen...

Mindjárt a könyv elejéről egy jellemző kontraszt: Vaszi Mária és testvérei annak idején, amikor családi életük kegyetlen valóságából menekültek volna, tiszta szívből vágytak az árvaházba menni! („Annyira vártuk már, hogy mikor mehetünk be az árvaházba [anyám így nevezte a gyerekotthont], az izgalomtól nem bírtunk aludni, alig vártuk már a reggelt. Nagy izgalomban öltözködtünk, azzal a reménnyel, hogy milyen jó lesz ott, nem fogunk éhezni és fázni, és nem fognak verni sem.”) Amikor viszont végül becsukódott mögöttük a menhely kapuja, egycsapásra minden pont az ellentétébe fordult. („Eljött a várva várt nap, amikor megérkeztünk a gyerekotthon kapujához. Igazából akkor ijedtünk meg, hogy mi vár ránk: az óriási vaskapu, rácsos ablakok, hatalmas épület; és a kapunak a zaja, ami a mai napig a fülemben cseng, ahogy utánunk becsukódik. És rögtön azt hallottam: „megjöttek az új cigánylányok"! Így vonultunk a titkárságra, olyanok voltunk, mint akik megszűnni akarnak, annyira szégyelltük magunkat...”)

Rendre, visszatérő motívumokként teszi szóvá a szerző mindazt, amit jellemzőnek, visszásnak és felháborítónak tart az árvaházi létben. Lássunk ezekből néhányat.

- Unos-untalan cigányozás. Ebben azok is részt vesznek, akik amúgy – maguk is cigányok. A cigány szó egyszerűen szitokszóvá degradálódik. („Volt egy lány, akit egy bukaresti utcán szedtek össze, úgy hétéves lehetett, én akkor már 10—11 éves, behozták az otthonba, egyből kopaszra nyírták, mert tele volt tetvekkel. A ruháit nagy tábortűznél felgyújtották az udvar közepén, mert az meg tele volt ruhatetűvel. Szegénykém, nem tudott magyarul, mi csak magyarul beszéltünk, ő meg csak sírt és ringatta magát. Amikor megfürdették, tiszta ruhát adtak neki, én is nagyon szemtelenül odamentem és leköptem, hogy hogy néz ki, mert szegénykém olyan barna volt, hogy csak a fehér szemgolyói látszottak ki, világítottak, és persze le is cigányoztam. Ahogy a nevelő mondta, a cigány mondja a cigánynak, hogy büdös cigány. Ez a lány a mai napig emlékszik rá, és a mai napig megemlíti, amikor találkozunk. Többször is mondta, hogy soha nem is fogja elfelejteni ezt az esetet. Ezúton is szeretnék tőle bocsánatot kérni, ő magára fog ismerni...”)

- A nagyok (felnőttek) kicsik feletti uralkodása, másképpen a csicskáztatás. („Nyolcéves kislányként csak azt észleltem, hogy mindenki próbál uralkodni felettem. Az a lényeg, hogy ne hagyd magadat, és ekkortól megpróbáltam visszaszólni, nemcsak hallgatni és sírdogálni. Egy idő után már, ha azt mondták, cigány, olyan volt, mint a 'jó napot' vagy az 'anyád picsája', a válaszom az volt rá, hogy szép város, mert ezt hallottam mástól. Szép lassan kezdtem beletörődni a sorsomba, ha a tanárok bántottak, akkor hallgattam, de ha csak a nagyobbak bántalmaztak, akkor visszaszóltam. Kaptam is ezért elég sokat, de aki nem így tett, az teljesen el volt tiporva.

Volt egy nagylány, este tízkor, amikor már aludtam, azt mondta: Vaszi, tessék elmenni borvízért. Nagyon féltem a sötétségtől, ezért nemet mondtam. Erre összevert, de akkor is azt mondtam, nem, és nem tudott mit csinálni, elzavart mást. Annyira féltem a sötéttől, de leginkább a halottaktól, hogy úgy éreztem, inkább üssenek meg itt, mint egy szellemmel találkozzak, és akkor éreztem rá, hogy ha nemet mondok, akkor lényegében elállnak, és nem tudnak többet tenni ellenem. Sokáig mondogatta utána: 'hadd el, cigány, így jársz, ezt teszem veled', de többet nem küldött éjszaka borvízért. így nem lettem a csicskája. De nemegyszer volt rá példa, hogy bejött egy nagylány, fölemelte a lábát, és mondta: 'cigány, jöjjön ide', lehúzatta a zokniját, megszagolta, megállapította, hogy lábszagos, 'tessék kimosni', sőt, a véres bugyiját, amit lehetett, mindent. Persze mindezt jéghideg vízben, hiába mostam a bugyit, az úgysem lett tiszta. Utána megkaptam: 'mi van, cigány, anyád nem tanított meg mosni?' Álltam és néztem, mi van most megint, belém rúgnak, megúszom annyival? Vagy el is vernek? Persze, az utóbbi...

Panaszkodni a tanárnak a legnagyobb vétek volt, mert néha ugyan kifejezte nemtetszését, de nem tett az ügyben semmit. Így teltek a napok, a hónapok állandó félelemben. Nem egyszer inkább bebújtam a vécébe, hogy ne legyek szem előtt, máskülönben valami újat találtak ki, hogy mit csináljak, persze a végeredmény mindig az volt, hogy nem volt jó, amit csináltam, valami sántított a dologban.”)

- Az állandó éhség. („Mindig éhesek voltunk, volt olyan, hogy az éhségtől már sírtam, mert a nagyobbak még azt az egy szelet kenyeret is elvették. Zori nővérem, ő már nagyobb volt, jobban bírta az éhséget, hozta az ő kenyerét, hogy egyek. Mindent próbáltunk megenni, amit lehetett, az egyik nagyon rossz élményem az volt, hogy hátramentünk az udvarba, és leszedtük a bingyót az alma- meg a szilvafáról, és azt ettük. Nem volt finom, sőt nagyon savanyú volt, de legalább az éhségérzetünk csökkent. Nem maradhatott el a következmény sem, amikor megláttak, akkor nagyon kikaptunk, attól függött, hogy nevelő vagy valaki más látott meg. Szerencsésebb volt a helyzet, ha a nevelő, mert akkor kormost vagy tenyerest kaptunk, de ha egy nagy látott meg, azt nem raktuk zsebre. Egyszer a Gica nevezetű fiú meglátott engem bingyót szedni.

- Cigány, jöjjön ide - szólított. Persze, próbáltam elfutni, de hová? Nem sikerült, utolért.

- Maga mit csinált? - kérdezte.

- Semmit.

- Semmit? Na, akkor szedje ki a zsebéből, ami ott van - persze tele volt szilvabingyóval, mert már az almabingyó is úgymond luxusnak számított.

- Ez mi? - kérdezte, én meg nem szóltam semmit.

- Ez mi? - kérdezett rá még egyszer, de már kaptam is a pofont meg a lábkirúgást.

- Álljon fel! - utasított, és felálltam sírva.

- Fújja fel! - ez úgy nézett ki, hogy oda kellett állni, és az arcunkban a levegőt meg kellett, hogy tartsuk, vagy jobbra vagy balra, és akkor odacsaptak egyet. Ha nem szólt elég nagyot, kaptuk az újabbat. Ki lehet próbálni, ha sírsz, mennyire lehet felfújni. És akkor a bingyók miatt az arcomat kékre-zöldre verte ez a bizonyos Gica, még a szemem is bekékült. Senki, egy nevelő sem kérdezte meg, mi történt...”)

- A kényszerű munka (pl. a gyomlálás), de igazából az, ami mögötte volt: a kíméletlen terror. („Aki nem tudta megcsinálni, amit kiadtak, annak nem volt ebéd. Vasárnap ebéd nélkül, az maga volt az éhínség, a pokol. Ebéd sem volt, de büntetésből délután is gyomlálni kellett, és még hozzácsatoltak egy kis részt. Kapa még a láthatáron sem volt, talán a kertésznek volt, de hogy minek, ő nem sokat használta. A gyomlálás az egyik mumusom a mai napig, de azért van egy kis veteményesem, és azt csinálgatom, a férjem meg rám-rám szól, hogy gazos a kertem. Én meg úgy gondolom, hogy kigazoltam én az otthonban magamat egy életre. Ne értsenek félre, nem a munkával volt bajom, hanem a terrorral, a félelemmel az ebéd miatt és a veréssel, ami mindig hátulról jött.

A hét csúcspontja a pénteki paszulyleves volt, amit mindenki szeretett, és olyankor igyekeztünk hagymát beszerezni, hogy még finomabbat együnk. Vagyis a kertből loptuk a hagymát, amit mi gyomláltunk meg, ha lehet ezt egyáltalán lopásnak nevezni. Megpróbáltunk észrevétlenül csórni a kertből, de nagyon sokszor elkaptak, és olyankor az ebédlő előtt vártak, hagymások, jöjjenek ide. Odaálltunk a nagyok elé, és mind elvették, még ebéd sem volt annak, akit elkaptak hagymát lopni. Néha megúsztuk annyival, hogy a nagyobb közölte, hogy ezt neki szedtük, és hiába mondtuk, nem, egyszerűen csak elvette, de legalább lehetett utána menni ebédelni. Egyszer leültünk ebédelni, előkészítettük a hagymát, de a kertész betoppant az ebédlőbe, és akinél meglátta a hagymát, azt kizavarta, és nem ehettünk tovább. Felálltunk, egy-két kanál leves, meg egy-két falat hagyma utána, és kimentünk az ebédlő elé csorgó nyállal. Utána már egy kicsit kiokosodtunk, mert a hagymát nem raktuk ki az asztalra, csak titokban haraptunk egy-egy falatot. Ez volt a mi fizetségünk a gyomlálásért.”)

- Az intézeti gyerekek érzelmi kizsákmányolása. („Sokszor felfigyeltem arra, hogy némelyik gyerek nagyon ragaszkodik egy bizonyos alkalmazotthoz, az lehetett tanár, nevelő, szakács, takarító, kapus, mosdós, vagy éppen irodai dolgozó, általában - tisztelet a kivételnek - azt úgy mondtuk, hogy X-nek a csicskása... Akik a szakácsokkal voltak jóban, legalább jókat ettek a konyhán. De legtöbbször azt láttuk, hogy kihasználják a gyerek ragaszkodását, ki a boltba küldözgette vásárolni, a másik éppen a konyháról ellopott ételt vitette haza, de volt, aki elhívta magához takarítani. Valamiféleképpen foglalkozott vele, de én nem azt láttam, hogy szerette volna, inkább eszközként használta, persze ez az én meglátásom volt... Pontosan emlékszem egy lányra, aki elment az egyik nevelőhöz takarítani, és az penészes ételt pakolt neki fizetségül. Ezt azért tudom, mert én is láttam, ugyanis vártuk a kapuban, hogy blattoljunk tőle. Felmentünk a lányfolyosóra, elővette az ételt, amit kapott, és ott szembesültünk azzal, hogy majd minden penészes, még a kenyér is. A szerencsétlen lány egyre csak mondogatta, ezért takarított egész nap, és nézegette a penészes kenyeret, mi meg gúnyolódtunk rajta.”)

- A rendszerváltás forradalmi „kérlelhetetlensége”. („Mindenki mesélte, hogy mik voltak az otthonban, ahogy kitört a forradalom. Az egyik érdekes eseményt, amit meséltek, a beszámolók alapján írom. Mint minden más közintézményben, a gyerekotthon folyosójára is ki volt rakva Ceauşescu képe, meg a kommunista zászló, címer. Amikor elkezdődtek a zavargások, a szakiskolások azokat le akarták onnan szedni. Állítólag az igazgató elvtárs nem engedte, erre a szakiskolások [alkalmazott is volt egy pár] megbeszélték, hogy az igazgatót leütik, és akkor széttörik, megrongálják, elégetik a kommunista jelképeket. Állítólag így is történt, estefelé az egyik fiú, aki engem valamikor lefejelt, bekopogott az igazgatóhoz, és közölte, hogy ők meg akarják verni. Az egyik alkalmazott már le is kapcsolta a villanyt, és csak úgy ütötték-verték az igazgatót. Az nem volt elég, hogy elverték, még az autója kerekeit is kilyukasztották, és utána leszedték a képeket és a többi kommunista dolgot...

A Ceauşescu-időben, amíg én ott voltam a gyerekotthonban, három igazgató volt, két nő, meg ez a férfi. Ez a férfi volt a rendszerváltáskor is. Úgy gondolom, és akkor is úgy éreztem, hogy abban az időben, amikor ez a férfi volt az igazgató, egy picit több figyelem jutott a gyerekekre. Akkoriban javult az ellátás is, az egy szelet kenyérből már két szelet lett, az étel minősége is javult, mert volt, amikor beült közénk ebédelni az igazgató. Tartottak tőle az alkalmazottak is, mert az volt a célja, hogy az alkalmazottak végezzék el a feladatukat, ne pedig a gyerekekkel csináltassák azt meg. Volt, amikor váratlanul megérkezett este, lefekvéskor is, és a szakiskolásokból sem lehetett senki a gyerekotthonban iskolaidőben, csak vakációban. Valóban nem szerették az alkalmazottak, meg a szakiskolások sem. Sajnos nem sok ideig volt igazgató, talán egy évig, de addig is rend volt valamilyen szinten. Az előző két igazgatóra ez nem volt jellemző. Ha még egy olyan igazgató lett volna, mint ez a férfi, talán nem ért volna minket ennyi bántás.”)

Még sorolni lehetne, hiszen az emlékező kötet olyan tömény, akár egy sűrű szövésű faliszőnyeg textúrája. De talán kerítsünk sort azokra a pillanatokra is, amelyek bármilyen kis napfényt - derűt! - loptak Mária árvaházi létébe.

- Mindenek előtt a testvérek közelsége. Bármennyi rossz is történt időnként velük, érezték, hogy nincsenek egyedül. („A verekedés nem volt az erősségem, de a szám igenis nagy volt, ez volt az én védekező eszközöm, ha lehet így mondani. Na meg persze ott voltak a nővéreim a háttérben, akik mindentől próbáltak védeni, volt rá példa, hogy a nagy szám miatt kaptam, de a Zori nővérem mindjárt intézkedett. Volt, hogy hárman rámentünk egy fiúra, mert bántotta a nővéremet, és nagyon elvertük. Ez jó példa volt arra, hogy a Vaszik összetartanak...

Már nagylányok voltunk, amikor az egyik lány összetűzésbe keveredett a Juci nővéremmel, a Zori nővérem akkor nem volt ott az otthonban. Jöttek szólni, hogy a Juci verekedik az egyik lánnyal, én meg mondtam, ó, az kis falat neki, azt úgyis elveri... A kíváncsiság engem is csak arra hajtott, hát akkor láttam, hogy a nővérem orrából folyik a vér... Úgy elborult az agyam, mint még soha. Lehúztam a kis magas sarkú cipőmet, odamentem, úgy elkezdtem ütni a lány fejét, az szegénykém csak rakta oda a kezét, ne üssem tovább. A keze is, a feje is csupa gusa lett, a nővérem csak nézte, hogy mit csinálok, már a végén ő is mondta, hagyjam abba...”)

- Testvérei közül is különösen Zori nővére tartotta benne a lelket, aki az édesanyja nevét vitte tovább. („Egyszer azonban Zori nővérem elszökött a gyerekotthonból, mert nem bírta már a sok megpróbáltatást. Ha valaki elszökött, az azzal járt, hogy a rendőrség úgyis visszahozta előbb vagy utóbb, majd pedig a szökevényt javítóintézetbe vitték. Nekünk mondták is a tanárok, hogy a nővérünket el fogják vinni az intézetbe. Tehetetlenek voltunk, mert izgultunk, hogy ne kapják el, de nagyon vártuk is vissza. Reménykedtünk, hátha megússza, mert ő volt nekünk az Anyánk, nagyon szerettem és szeretem őt, talán még anyámnál is jobban. Nagyon, nagyon sokat tett értünk, és sok jó, 'bölcs dologra' is megtanított a maga kis egyszerűségével. Azt hiszem, hogy ő az a személy az életemben, a múltamban, akinek hálával tartozom a sok lemondásért, hogy nekem legyen, egyek. Minden reggel jött, hogy megvan-e mindenem, ha nem volt, odaadta az övét. Gondoskodott a tiszta ruháról, zsebkendőről, hajpántról, nyakkendőről, és ő inkább nem evett, csak én tudjak reggelizni. Volt, hogy azt az egy szelet kenyeret elfeleztük, és mindig ott volt mellettem, ha tehette...”)

- A zenélés, a kórusban éneklés. („Egy napon bejött az osztályba egy tanár, és megkérdezte, ki akar zenész lenni. Persze mindenki nyújtotta a kezét. Felküldtek a zeneterembe, odamentünk, a tanár egy ceruzával lekopogott valami ritmust, tá-tá-ti-ti-tá, vagy hasonlót, és utánozni kellett; pechemre, elsőre sikerült, és így zenész lettem. Ez volt az első olyan napom, amikor úgy éreztem, tudok is valamit... Kaptam egy mandolint, annyira örültem neki, hogy puszilgattam, simogattam a hangszert örömömben! Megpróbáltam maximálisan beleélni magamat a zenélésbe. Akkor éreztem először, hogy valahová én is tartozom, mígnem egy napon azzal kellett szembesülni, megint kaptam vagy választottam egy olyan feladatot, amit szinte lehetetlen volt teljesíteni...

12 óráig iskolában voltunk, az iskola meg a zeneterem között jó öt perc gyaloglás, és még át is kellett öltözni az egyenruhából tréningbe, 12:10-re a zeneteremben kellett lenni, azaz tíz perc alatt az iskolából 'haza' kellett érni, átöltözni, és elmenni mandolinozni, mindezt lehetetlen volt ennyi idő alatt megcsinálni. Persze nem öltöztünk át, mert ha egy percet késtünk, a tanár már várt az ajtóban a mogyoróbottal, azzal már helyben is hagyott. Amikor végeztünk a zenéléssel két órakor, akkor meg ebédnél az volt a baj, hogy miért a második szériában ebédelünk, miért nem a kicsikkel az első szériában, sokszor ezért nem kaptunk ebédet. Később, felsősként, 2:10-re mentünk zenélni, 2-ig iskolában voltunk, akkor két perc volt a zeneterem meg az otthon közötti séta, de akkor már tíz perc alatt meg is kellett ebédelni, átöltözni, ami már megint lehetetlen volt. Ha nem tudtunk átöltözni, akkor pedig a nevelőtől kaptunk verést, hiszen négyig zeneórán voltunk, 4-től pedig szilencium volt. Természetesen az ebédről kellett lemondani, és ez így volt minden hétfőn, szerdán és csütörtökön. Mindig az a tíz perc, az volt a pokol, hogy merre ugorjunk, és még óránk sem volt, hogy lássuk, mennyi az idő. Nagyon sokszor mondtam a tanárnak, nem szeretnék zenész lenni, de olyan nem volt. Ha ő azt mondta, hogy jó a füled és képes vagy rá, akkor nem volt helye mellébeszélésnek... Hiába próbáltam összevissza zenélni, nem lehetett becsapni, harminc gyerek közül kiválasztotta, ki fogja a falsot, olyan jó füle volt...”)

- Élete első labdája, amit tíz éves korában kapott a kórházban. („4. osztályos voltam, amikor nagyszünetben nem tízóraiztunk, hanem ugróköteleztünk. Persze az nem a miénk volt, jártak 'kintiek' (akik a szüleikkel éltek) is az iskolába, és az egyik lány ideadta az ugrókötelét, és egész szünetben ugráltam. Amikor bementünk az órára, és a tanító néni felszólított felelni, kidőltem a padból, elájultam. Akkor tértem észhez, amikor a folyosón húzott végig, és kiabált a másik tanító néninek. Elvittek a rendelőbe, onnan meg a kórházba. Kerek négy hétig feküdtem ott szívproblémával, injekcióztak, gyógyszereztek... Szörnyű négy hét volt, az sem volt, aki hozzám szóljon, persze a gyerekotthoniakat onnan is kinézték, és ha még cigány is voltál, az duplán rossz volt. Egyik nap anyám is meglátogatott, olyan boldog voltam, és könyörögtem, vigyen haza, de nem tehette, én meg csak sírtam, mert a nővéreim is nagyon hiányoztak... A szívorvosnő kedves volt, amikor kiengedtek a kórházból, akkor adott nekem egy labdát, nagyon boldog voltam, megvolt az első labdám, ekkor voltam tízéves. Persze amikor megérkeztem a gyerekotthonba, a nagyfiúk már el is vették, és felrúgták a raktár kéményéhez. Eddig tartott a boldogság. Azt a labdát, még amikor kikerültem az otthonból, akkor is ott láttam a kémény mögött, mert minden nap ott jártam el dolgozni.”)

- Kirándulás, táborozás - általában azok az alkalmak, melyek során megnyílt a menhely kapuja. („Lassan beletörődtünk a sorsunkba, a gyerekotthonnak kezdtük észrevenni a jobb oldalát is, mármint a tanulást, és kezdtük érezni a tudást is. Elvittek bennünket nyári táborba Homoródra. Ott sem volt egyszerű a dolgunk, mert minden reggel 10—15 kilométert kellett futni, aki nem bírta a futást, azt rugdosták, hogy haladjon, ne tartsa fel a csapatot... Én sportban mindig is gyenge voltam, a lábaim mindig összeakadtak. Volt, amikor reggel bebújtam az ágy alá, hogy ne kelljen futni menni, mert mindig az utolsók között voltam, és rugdostak, hogy fussak, ilyenkor seprűnyéllel piszkáltak ki az ágy alól.

Maga a tábor jó volt, sokan voltak más gyerekotthonokból is: Székelykeresztúrról, Segesvárról, Kézdivásárhelyről és sok román nagyvárosból is oda jöttek táborozni. Ez a tábor talán arról is szólt egy kicsikét, de nem tudatosan, hogy a szétválasztott testvérek - akik különböző otthonokba kerültek - találkozhassanak.

A csíksomlyói gyerekotthoniak nem nagyon jöttek ki a székelykeresztúriakkal. Mi, csíkiak azt gondoltuk, hogy valamivel többek vagyunk a keresztúriaknál, holott ők voltak jobb helyzetben, náluk az étel is sokkal jobb volt, és nem csak egy szelet kenyeret kaptak egy étkezéshez, sőt sportban, meg talán zenében is jobbak voltak. Igaz, a keresztúri gyerekotthonban négy-ötszáz gyerek is volt, dupla annyian voltak, mint mi, az alig 200 gyerekkel. Viszont... mindig azt láttuk, mennyivel jobban fel vannak ők szerelve akár ruhákkal, akár tisztasági felszereléssel, de nekünk még az is feltűnt, hogy a nevelőik sokkal kedvesebbek a gyerekekhez...

A tábornak azért sok arca volt, lényegében szerettünk ott lenni, jó volt a kaja, ami egy gyerekotthoninak talán a legfontosabb. A kiszolgálás is, mert mi saját magunk tehettük a tálcára az ételt, nem úgy, mint az otthonban, hogy még abrosz sem volt az asztalon, csak ha jött a sanepid ellenőrzése. Nálunk az étkészlet is nagyon hiányos volt, reggelinél alig volt kés, ami volt, annak sokszor nem volt nyele, és inkább a villa nyelével kentük a kenyerünket. A táborban új barátokat, ismerősöket is szereztünk, egyszóval jó volt ott lenni.”)

- A vakációk, amikor legtöbbször hazautazhattak a családhoz, s élvezték a „szabadságot”. („A vakáció nálunk nem arról szólt, hogy nekünk feltétlenül vakációzni kellett volna, itt a munka volt a vakáció, mindenkinek megvolt a feladata, kinek mi a dolga. Én voltam a disznófelelős, a Zori és a Juci nővéreim a csordával mentek... A mostohaapám... volt a jó pásztor, ha lehet így mondani. Egyedül viszont nem lehetett 150—200 marhát egyben tartani, mert ha egy is elmaradt, akkor ő volt a felelős, így hát a nővéreim voltak a pótpásztorok.... Néha olyan ügyesek is voltak, hogy még gombát is szedtek... Én meg otthon voltam a két tesómmal, a hatéves Zsuzsával meg a hároméves Zsigával. Főztem a pityókát a disznóknak, az udvaron téglával körülrakva volt egy tűznek kijelölt hely, és egy vaslemez rárakva, és úgy vittem oda a nagy fazék pityókát, hogy odarakjam főzni. Néha alig bírtam a fazekat, de tettem a dolgomat, és alig vártuk, hogy megfőjön a pityóka, mert azért sokszor abból ettünk mi is...

A tüzelést nagyon élveztük, általában napközben hárman voltunk otthon, én akkor nyolcéves voltam, … hát mivel játszottunk: a tűzzel. Egy pálcára mindig rátekertünk valami pungát, és azt gyújtogattuk, a mai napig látszik a hegek helye a lábszáraimon, a kezeimen, ahogy rácseppent egy-egy nejlondarab. Anyánknak meg sem mertük mondani, mert akkor tőle is kaptunk volna, csak sziszegtünk fájdalmunkban. Most már tudom, hogy akkor talán ránk fért volna egy kis fegyelmezés. A mostohaapámmal abban az időben kialakult valamiféle szimpátia: talán jól végeztem a rám bízott feladatot, mert a disznók szépek és kövérek voltak, és olyan nagyok, hogy felültünk a hátukra lovagolni. Ez volt a nagy szabadságérzetünk...”)

A köztes lét dialektikája

Azon kapom magam, hogy elemzés helyett legszívesebben a Vaszi Mária könyvét „mondanám fel” lelkesedésemben, annyira pontosak és árnyaltak az ő válaszai, megállapításai arról a köztes létről, amelyben egyaránt megtalálható a rosszban a jó, akár a jóban a rossz. A vakációk „szabadságánál” maradva, tisztán láthatjuk, hogy a Máriáék életének igen csekély alternatívája volt: két rosszból a kevésbé rosszat kellett a magukénak érezzék, illetve bármelyik helyzetbe kerültek, meg kellett találniuk benne a jót. Amit feljebb a vakációról idéztünk, az Vaszi Máriáék legelső szünidejében történt. Az élet rendjéhez hozzátartozott, hogy utána ismét jelentkezni kellett az otthonban:

„Még mindig úgy éreztük, hogy inkább ezt választanánk, mint a gyerekotthont. Szeptember 14-én kellett jelentkezni a gyerekotthonban este 6 óráig, ha addig nem értél vissza, akkor a következő vakációban nem mehettél haza, ott kellett maradni. Amikor visszaértünk a gyerekotthonba, a nagyok már ott vártak a kapuban, mit hoztunk otthonról. Anyánk pakolt szalonnát, zsírt és kenyeret, és kaptunk mindhárman 50-50 lejt, ami akkor nem volt kevés, de sok sem. Ha azt nézzük, hogy egész nyáron dolgoztunk, akkor az semmi nem volt. Persze a nagyok rögtön levámoltak, és elvették mindenünket, a Zori nővérem nem akarta odaadni a pénzét, de egy nagyfiú erősen megverte, és erőszakkal elvette, mi meg ijedtünkben a Jucival odaadtuk, és arra gondoltam, talán ettől neki jobb lesz. A Zorival együtt mentünk a nevelőhöz, jelenteni, mi történt, meg jelentkezni, hogy időben visszaérkeztünk a gyerekotthonba. A Zorit annyira megrázta, hogy a nevelő mintha meg sem hallotta volna, amit mondott, hogy nekünk nem szólott, és elszökött a gyerekotthonból. Ő sem gondolta, hogy ezért minket mennyire meghurcolnak. Természetesen nem anyánkhoz ment, mert ott a rendőrség egyből megtalálja, hanem a Pilú mamánál próbálta meghúzni magát Nagytusnádon, ő volt a nagymamánk testvére, és az ő férje volt a nagyapánknak a testvére anyum felől. Ott jó helyen volt, körülbelül egy hónapot volt ott, amikor is nagyanyánk megtudta, hogy ott van, egy pár napra elvitte magához, majd utána visszahozta őt a gyerekotthonba. A nagymamám áldott jó asszony volt a maga egyszerűségével, hiszen analfabéta volt, mégis úgy elintézett mindent, hogy a nővéremnek nem lett semmi bántódása, nem vitték el javítóintézetbe. A Jucival annyira örültünk neki, mert nekünk nagyon hiányzott, hiszen olyan volt, mint az anyánk, de attól viszont nagyon féltünk, hogy elviszik máshová. A testvéri kapocs csak erősebb lett közöttünk, és próbáltunk erősek maradni, bármi is történik velünk.”

Tíz esztendő nagy idő, különösen egy formálódó fiatal életében. Akiből lassan kamaszlány lesz, aki belép a „nagyok” táborába, s most már ő az, aki dirigál a kicsiknek - a hely törvényeit nem lehet kikerülni. Vaszi Mária könyve pedig attól lesz igazán hiteles, hogy nem szakítja ki magát abból a környezetből, amelyben él. Nyíltan elmondja, hogy ő maga is részt vett sok olyan cselekedetben, amire nem büszke ugyan, de lehetetlen volt elkerülni.

Nyíltan felemlegeti például azt az epizódot, amikor egy társával együtt végrehajtotta élete első és utolsó lopását másik gyerektől. Egy olyan lánytól, aki rendszeresen fosztogatott más gyerekeket: „Nem vagyok rá büszke, de ez a lány mindig elvette a kisebbek kajáját; a különféle házi kajákat, amit az ismerősei adtak, azokat pedig mindig bezárta a szekrényébe, és amikor evett, inkább bebújt a vécébe, hogy ne kelljen adnia senkinek. Mi kiszúrtuk, milyen sok kajája van... A híres barátnőm ellopta a kulcsot, én pedig asszisztáltam, és kizabáltuk a szekrényéből a kaját.”

Vaszi Mária 14 évesen (illusztráció a könyvből)

Máskor azt meséli el, miként nem tudott ellenállni ő sem a dohányzás csábításának: „Nagyon sok kiskorú gyerek masszív dohányos volt. Úgy mondtuk, szivarosok. Volt rá példa... hogy a tornatanár megetette a szivarokat azokkal, akik szivaroztak, és nem egy szálat. Ha kihányták, akkor megint mondta: 'egye!', és úgy féltek a tanártól, hogy ették a szivarokat, de úgyis szivaroztak utána is... Természetesen én sem maradtam ki semmiből, az otthonban még csak kipróbáltam, de nem jött be a szivar, ahogy ott mondtuk, később a bentlakásban, már szakiskolásként megpróbáltam rászokni. Olyan rosszul voltam mindig, hogy csak úgy tudtam szívni valaki cigijéből, ha mellettem ágy volt, és le tudtam feküdni, mert annyira szédültem. Akkor olyan 15-16 éves voltam, és azért akartam annyira rászokni, mert az volt a 'menő', aki cigarettázott...”

A tél nagy vonzerőt jelentett a gyermekotthonban élők számára. Mihelyt lehullott a hó, közelről láthatták a Somlyó hegy hívogató lejtőit és arra gondoltak, milyen jó lenne az oldalon lecsúszkálni.

„Télen a hó mit jelent egy gyerek számára? Normális esetben szánkózást meg téli sportokat. Kislányként szánkózni szerettem volna, de a gyerekotthonban nem volt szánkó. Hogy mégis legyen téli élményünk, mentünk, pontosabban kiszöktünk a Somlyó-hegy oldalába. Nejlonon csúszkáltunk, na meg próbáltuk a cipőnket is fényesre verni, több-kevesebb sikerrel. Mit ne mondjak, az elszökés az egyszerűbb volt mindig, mint a visszaszökés, mert a kert alatt már várt ránk valaki, és kaptuk is a porciót, ahogy mi mondtuk, vagyis a verést, de az embert egy idő után már nem nagyon érdekli a verés; az élmény sokkal jobb volt, mint amennyire rossz verés. Talán egy kicsit az idő alatt elszakadtunk a valóságtól.”

A szerelem sem kerüli el a szerzőt ebben a szeretethiányos, ugyanakkor szeretetre éhes környezetben. De ahhoz, hogy ennek emberi mélységeit, szépségét és tragikus árnyalatait megérthessük, megint csak Vaszi Mária egyszerű, de hiteles fogalmazására alapozunk.

„Kamaszként a szerelmek sem maradhatnak ki az életünkből. Említettem már a szép szőke fiút, aki nagyon tetszett nekem, és osztálytársam volt. Ennek a fiúnak minden más lány tetszett az osztályunkban, csak én nem. Én ezért olyan csúnyának gondoltam magam, hogy szó szerint még a tükörbe is szégyenlettem belenézni. Amikor nyolcadik osztályos voltam, volt egy fiú, aki velem egyidős volt, de eggyel kisebb évfolyamon járt, Tibinek hívták. Tibi nem volt szép, de jó kiállású, okos, nagyon jó dzsúdós, és nem utolsósorban jó zenész is volt. Az ő vérében is csörgedezett a hegedűszó, hiszen az apukája családja híres cigányzenész család volt. Ők is hárman voltak testvérek, két fiú meg egy lány, a nagyobb fiú a Juci nővéremnek udvarolt... Az első csók is vele csattant el a folyosón. A csóknál mindig az volt az érdekes, milyen fogpaszta szaga van, de arra gondoltam, biztos elszaladt fogat mosni. Aztán megláttam dohányozni, vagyis szivarozni, akkor rákérdeztem, és mondta, megeszi a fogpasztát, hogy ne érződjön a cigaretta szaga. Attól eltekintve jól éreztük egymással magunkat, kerestük egymás társaságát...

A románcunk három hónapig tartott, ugyanis decemberben volt a téli vakáció, karácsonykor meg én általában hazamentem anyámhoz, mert jöttek a szakiskolások, és olyankor menekültem, ugyanis már elég fejlett voltam ahhoz, hogy valaki szemet vessen rám. Egyszóval féltem, hogy meg ne erőszakoljanak. Ebben a téli vakációban nekem kötelező volt ott maradni, mert karácsonykor jött volna az akkori polgármester látogatóba a gyerekotthonba, és nekünk, zenészeknek, ott kellett lennünk, mert zenélni kellett volna ennek a híres polgármesternek. A zenetanártól próbáltam hazakéredzkedni, és azt mondta, ha tudom az anyagot és elzenélem, pár napra elenged a próbákról. Megkerestem Tibit, ő éppen napos volt a konyhán. A konyha előtt adtam neki egy puszit, elmeséltem, hogy megyek haza, és ő azt mondta, de jó, ő is szeretne már Gyergyóban lenni, mert ő odavaló volt. A zene miatt neki is ott kellett maradni a vakációban. Én akkor ott láttam utoljára Tibit a fehér köpenyben... Ugyanis én hazamentem anyámékhoz, rá egy-két napra kitört a revolúció, tehát a forradalom. És ő úgy hazament Gyergyóba, hogy soha többé nem jött vissza.

Persze elmaradt a nagy polgármester-látogatás is, meg a zenélés is.... A rendszerváltás teljesen új korszakot hozott a gyerekotthonba is. Egyszer az egyik gyerekotthoni társam mondta, hogy találkozott Tibivel a vonaton, és kérdezett engem, ez úgy 15 éve lehetett. De ettől többet nem tudok róla, remélem, jól alakult az élete, habár a gyerekotthoniakra ez általában nem jellemző."

Csapdában

Nyilvánvalóan kitetszik az eddigiekből, hogy olvasóként képtelen vagyok szabadulni a Vaszi Mária könyvének erőteljes hatása alól. Éppen, mert egy pillanatig sem akarja írónak tartani magát, csöppet sem irodalmi babérok reményében ült le megírni vallomását, tiszteletem és elismerésem irányában egyre csak nő. Nem kell az embernek föltétlenül íróvá válnia ahhoz, hogy szavaival, életvallomásával megérintse mások érzelemvilágát. Mindvégig úgy éreztem a könyv olvasása közben - de most is, hogy rendre, szeszélyesen felidézem tartalmas részleteit -, hogy az eddiginél mélyebben értem, tudom, a bőrömön érzem mind az árva sorsot, mind a cigány sorsot, a se itt, se ott állapotát, a nagy vágyódások, az elfojtott szenvedélyek és szenvedések feszítő erejét. Még nem tudom, mihez kezdhetnék vele, de mindenképpen többnek érzem magam ettől. Így aztán most inkább egyfajta lelkes közvetítője lehetek ennek a kis árvaházi könyvnek, amelynek Vaszi Mária már a folytatását is tervezi - megírná néhány volt sorstársának az életpályáját, azt, hogy kinek-kinek az árvaházból kikerülve merre kanyarodott a sorsa. A mostani könyvből ugyanis szintén kiderül, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen - sőt, a mai, a rendszerváltás utáni növeldei módszerek sem képesek gyökeresen megváltoztatni a szülők nélkül szeretetlenségben felnövők sorsát -, az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” sorsa viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen.

Daczó Katalin, pár nappal a Vaszi Máriával készített interjú megjelenése után beszámolt a könyv bemutatásáról is (Árvaházi könyv – emlékidézéssel. Hargita Népe, 2013. december 16.), amit a csíksomlyói Szent István Nevelőotthon ebédlőjében – a szerző gyerekkorának egykori színhelyén – tartottak. Jelen volt számos társa, tanárok, az otthon egykori lakói, köztük az eddig legsikeresebbnek tartott árvaházi nevelttel, dr. Bokor Márton csíkszeredai gyermekorvossal. Az ő ott elhangzott, a beszámolóban idézett szavai mintegy hitelesítik a könyv igazságát:

- Bár különböző árvaházi nemzedékhez tartoztunk, ami közös élmény, az a megaláztatás. Az embert három dologgal lehet megalázni: ha éheztetik, ha fázik és ha verik. És aki ezt a hármat megkapja, azt kísérteni fogja egész életében. Amíg itt voltunk, arra vágytunk, hogy már legyen vége, kerüljünk ki innen, de a legnagyobb trauma éppen azután ért, amikor ujjal mutogattak ránk, hogy „vigyázni kell vele, mert árvaházi”, és soha senki nem kért bocsánatot a gyanúsítgatásért...

Az otthonokból nagykorúságuk után rendre kikerülő egykori árvák támogatására önerőből létrehozott Remény alapítvány pislákoló gyertyafény a viharos éjszakában. De mégis – fény! Ismét csak Vaszi Máriát hívom segítségül, aki könyve bevételéből a reményt próbálná erősíteni:

„Tamás Sanyi barátom 1998-ban hozta létre a Remény Alapítványt a gyerekotthonból kikerült fiatalok megsegítésére. Pályázati pénzből, szponzori támogatásból és jólelkű emberek adományaiból próbál segíteni azoknak, akik a gyerekotthonból kikerülve, segítség és támasz híján kilátástalan helyzetben kerültek...

Az alapítvány minden januárban megszervezi a gyerekotthoniak találkozóját. Itt találkozhatunk a 'sorstársainkkal', akik már régen, kevésbé régen, vagy mostanság kerültek ki a gyerekotthonokból. Vannak, akik ma is éheznek, sőt még a gyerekük is, és nincs, ahol lakjanak. Tudok olyanról is, aki terhesen, nagy pocakkal egy lépcső alatt lakott, még a téli mínuszokban is... Ezek azok a felnőttek, akiknek a gyerekotthoniaknál is rosszabb sorsuk van talán. Vannak olyanok is, akik kukáznak, vagy akik az állomáson vagy parkolókban alszanak. A gyerekotthonban, ha éheztünk is, legalább volt egy ágy, ahová lefeküdhettünk...

A találkozó legfőbb célja a Karácsony megünneplése, hogy mindazok a gyerekotthonból kikerült emberek, akiknek karácsonykor alig jut valami az asztalra, vagy éppen semmi, ezen a napon legalább egyenek valami finomat.

Sajnos sokan vannak, de akadnak olyanok is, akik nem jönnek el, mert szégyellik azt, hogy gyerekotthonban nőttek fel.

Van olyan is, amikor a férj vagy feleség nem gyerekotthoni, és azt mondja, cigányok közé nem engedi a gyerekét. Ezekre a találkozókra ugyanis mindenki hozhatja a gyerekét is... Itt találkozik a jómódú, a kevésbé jómódú, a szegény és a hontalan koldus. Néha igen érdekesen alakul az este, vannak sokak által kedvelt alkalmazottak, gyűlölt alkalmazottak. Volt olyan is, hogy egyikük beszólt Zori nővéremnek: - Nézd már, ez itt is olyan nagyszájú, mint a gyerekotthonban! Összességében azért jó látni, ahogy a gyerekeink szaladgálnak, várják a csomagot, a cipősdobozt, ami általában jó helyre kerül..."

Könyve bevezető soraiban Vaszi Mária arról ír, hogy gyermekét várva látott neki papírra vetni emlékeit. „Húsz évvel azután, hogy kikerültem a gyerekotthonból, úgy éreztem, hogy számos sorstársamhoz képest - viszonylag élhető, 'normális' családi életet élek. Az otthon melege és a szeretet uralkodik otthonunkban, de a rossz emlékek ma is kísértenek... Amikor egy anya úgy érzi, hogy a gyermekének egy morzsányi is juthat abból a szenvedésből, amit ő átélt, igenis elgondolkodik, hogy miben is hibázhatott oly nagyot... és ismét a múlt, a jelen és a jövő találkozása. És ekkor jött a nagy kérdés, vajon mi a fontosabb? Meglátni a valóságot és szembenézni a jövővel, vagy tovább folytatni az én meghittnek gondolt kis családi életemet? Vajon melyik út a helyes, azonosulni az új szereppel, vagy keresni, kutatni legbelsőbb valómat, hibáimat, mérlegelni azt, hogy lehetek-e jó anya...Ezért gondoltam arra, kiírom magamból, amit érzek, hogy bennem lappang, és talán a mai napig kísért.”

Amíg e jegyzeteket papírra vetettem, mindegyre József Attila sorsa, vallomásos sorai jártak az eszemben, aki több mint fél évszázaddal korábban, földrajzilag némileg nyugatabbra, nagyjából hasonló vívódások között élte meg életét, alkotta meg életművét. A bűn című verse szívbe markolóan és lényeglátóan sűríti magába mindazt, ami az árvákat és általában a számkivetetteket sújtja. Zárkőként illeszteném jegyzeteim végére a vers teljes szövegét, mert nekem nagyon úgy tűnik: a költőhöz hasonlóan, könyvét megírva, Vaszi Mária is elérte az önfeloldozást.

József Attila: A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,

de jól érzem magam.

Csak az zavar e semmiben,

mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

De bármit gondolok,

az én bűnöm valami más.

Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,

e bűnt keresem én;

elhagytam érte egy anyát,