„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.

Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?

Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.

Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.

A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?

Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a  helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.

Mihez képest gyengült az oktatási szint?

Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.

Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.

A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.

Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?

Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába,  mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.

Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.

Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák -  kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.

Hogyan kell elképzelni ezt a közügyet?

Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének  zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.

Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?

Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.

A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.

A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.

Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínüleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.

Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.

Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?

Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.

Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.

Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.

Önnek vannak elképzelései erről?

Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít,  és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.

Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.

Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?

Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A  kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja  a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább  negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan  a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.

Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.