955. augusztus 10-én a kalandozó magyarok az Augsburg mellett fekvő Lech-mezőnél súlyos vereséget szenvedtek Ottó német királytól. Eddig nem tudtuk, hogy pontosan hol zajlott a magyarok nyugati kalandozásainak véget vető csata, egy újonnan előkerülő leletnek köszönhetően azonban hamarosan erre is fény derülhet.

Az értékes lelet

A német sajtó közölte szenzációként a hírt, miszerint a térségben ezüst lószerszámokat fedeztek fel, hiszen most először kerültek elő tárgyi bizonyítékok a Lech-mezei, vagy más néven augsburgi ütközetre.

Augsburgtól mintegy 15 kilométerre északkeletre, a Todtenweis melletti Bacher Lechfeldben ugyanis egy amatőr régész gyönyörűen kidolgozott, jó állapotban megmaradt 10. századi lószerszámtöredékeket és díszeket talált. Minden darab kivétel nélkül ezüstből készült, de van, amelyiken jól látható az aranyozásréteg is. Bernd Steidl, a müncheni Állami Régészeti Gyűjtemény igazgatója az Augsburger Allgemeine munkatársának elmondta, nem egy egyszerű lovas szerszámai kerültek elő, ezek a drága darabok feltehetően egy kalandozó magyar vezér 955-ben elvesztett lószerszámdíszei voltak.

A csata

Ha tényleg így van, akkor egy lépéssel közelebb kerülhetünk annak megválaszolásához, hogy pontosan hol zajlott le a hatvan éven át tartó nyugati kalandozásokat lezáró, Nagy Ottó győzelmével végződő ütközet. Steidl a lapnak elmondta, hogy eddig nem sikerült pontosan tisztázni, hol folyt le a Lech-mezei ütközet, de a leletek előkerülésének helyén folytatandó ásatások ezt is tisztázhatják.

Az ütközet közvetlen előzménye volt, hogy a magyarok Augsburg városát kezdték ostromolni, amelyet Ulrik püspök védett. A könnyűfegyverzetű harcosok azonban erős falakkal rendelkező várossal találták magukat szembe. A régészeti kutatásokból kiderült, hogy a késő-római városfal 2 és fél méter széles, valószínűleg 8-10 méter magas volt. Síkjából széles bástyák ugrottak ki, ugyanakkor minden bizonnyal az egy-két helyen megfigyelt cölöp-kiegészítések jelenthették a gyenge pontokat. Ottó király a város felmentésére összehívta csapatait.

A két sereg létszámát a megfelelő adatok hiányában nem lehet pontosan meghatározni. A legújabb kutatások szerint a németek 4000, míg a magyarok 6-8000 fegyverest számolhattak. Ottó számíthatott a bajorokon, szászokon, svábokon, frankokon kívül a csehek segítségére is. A frankok élén Vörös Konrád állt, aki személyesen is kivette részét a küzdelemben. A német hadvezetés a sereget a könnyebb irányíthatóság végett "légiókba" osztotta.

Az ütközetet végül több tényező döntötte el. Kezdetben a magyar csapatok egy része több "légió" felett diadalmaskodott, elfoglalta az ellenséges tábort, és a katonák hozzákezdtek a zsákmány összegyűjtéséhez.

Vereség – fosztogatás miatt?

Konrád ekkor összeszedte a szétszórt haderőt, és váratlanul a fosztogató magyarokra támadt. Ez teljesen megzavarta a magyarokat, akik a pánikszerű menekülést választották. A Bulcsú vezette másik magyar hadtest a magyar táborba való visszavonulás mellett döntött, ráadásul az eső is eleredt, így az íjakat nem lehetett használni. Ekkor indított támadást Ottó a magyarok ellen, akik közelharcban próbálták felvenni a küzdelmet, a mocsaras patak következtében azonban helyzetük kilátástalanná vált.

Nem sikerült tehát megvalósítani a magyar taktikát: az ellenséges csapatok egyrészt nem szóródtak kisebb csapatokra (ezt általában a színlelt megfutamodással tudták elérni), másrészt a táborban zsákmányoló magyarok komoly veszteségeket szenvedtek. A fogságba esettek közt volt a magyarok három fővezére: Bulcsú, Lehel és Súr. Ottó azonban nem ismert irgalmat, a harcosokat bitófán végeztette ki Regensburgban, így téve világossá mindenki számára, hogy a továbbiakban nem tűri a magyarok betöréseit.

Lehel kürtje

A vereségről a középkori magyar krónikások is hírt adtak, természetesen megszépítve az eseményeket. Ennek a mai napig a köztudatban élő példája Lehel kürtjének története. A 14. században keletkezett Képes Krónika igen élénken adja vissza az eseményeket, de az állításokat kritikával kell illetnünk. A szerző például I. Konrádot szerepelteti a szenvedő félként, aki valójában 911-918 között uralkodott. A császár nagy kegyesen felajánlotta Lehelnek (Lél), illetve Bulcsúnak, hogy megválaszthatják kivégzésük módját. Lehel ekkor kérte a kürtjét, hogy megfújása után válaszoljon. Amikor megkapta, odalépett a császárhoz, úgy tett, mintha meg akarná szólaltatni, de akkora erővel vágta homlokon, hogy az uralkodó attól az egyetlen ütéstől szörnyethalt.

Ez a történet azonban már korábban megjelent a magyar hagyományban. Anonymus 1200 körül keletkezett Gestájában szintén szó esik Lehel kürtjéről, ahogy Kálti Márk, majd Thuróczi János krónikája is foglalkozik vele, IV. (Kun) László (1272-1290) udvari krónikása, Kézai Simon a legenda igazságtartalmát pedig már a 13. században kétségbe vonta.

(Anyagunk címoldalas illusztrációjának forrása: artportal.hu)