A Facebookkal töltött órák elveszik az időt a mély beszélgetésektől, és "olcsóvá", rizikómentessé teszi a kapcsolatfelvételeket – véli Csermely Péter. A Semmelweis Egyetem hálózatkutatóját decemberi kolozsvári előadása előtt kérdeztük.

Munkásságával ismerkedve, blogját böngészve úgy látom, a hálózatelmélet lényegét tekintve Ön mélyebbre tekintett, emberi és a természettel való kapcsolatait is újraértelmezte. Melyek a legfontosabb hálózatok az életében?

Kétféle válaszom van erre: az első a szakmai ártalom következménye, hiszen mivel orvosi egyetemen dolgozom, az a célkitűzésem, hogy olyan gyógyszereket sikerüljön kidolgozni, amelyek  jobbak az eddigieknél. Erre pedig van remény, hiszen annyi adatunk van a betegségekről, amennyit egy emberi aggyal át sem lehet látni. Éppen ezért jönnek be a képbe a hálózatok, mert ha így vizsgáljuk az adatokat rögtön kiugranak a fontosabb pontok, és megtaláljuk, hogy egy betegség során mit kell megtámadnia a gyógyszernek, hogy a beteg egészségessé váljon.

Mi a második válasza?

Az az emberi énből adódik, és a saját baráti hálózataim jelenti. Kevés dolgot imádok annál jobban, mint egy mély beszélgetést valakivel, sajnos azonban nem kifejezetten kedvez az ilyesminek a rohanó 21. század. Én viszont kivonom magam ez alól, jókat beszélgetek az barátaimmal, diákjaimmal, ebből pedig egyfajta hálózat, közös nyelv alakul ki.

Nekem a Facebook jut eszembe a hálózatokról. A kérdésem pedig az, hogy Ön az említett mély beszélgetések kerékkötőjének gondolja a közösségi oldalakat?

Én mindig optimistán látom a világot. A Facebookkal töltött idő persze elveszi az időt a mély beszélgetésektől, ez a platform nem igazán kedvez az ilyesminek, de az is igaz, hogy én már tudtam  jó párbeszédet folytatni az interneten is. Én azonban azt látom fontosnak, hogy az embereket elérhetővé, és "olcsóvá", rizikómentessé teszi a kapcsolatfelvételeket. Ha én például azt mondanám az interjút készítőnek, hogy én most abbahagyom a beszélgetést, az nem volna szép magatartás, a Facebookon azonban könnyebben alakulhatnak és bomolhatnak fel kapcsolatok. A pozitív oldala ennek az, hogy ha már kialakult egy kapcsolat, és úgy tűnik, hogy többre érdemes, akkor a két ember találkozhat. A magam életében valóra is váltom ezeket a lehetőségeket.

2006-ban a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnöke lett, 2007 és 2009 között az Országos Köznevelési Tanács tagja volt, ezért az oktatással kapcsolatosan is van kérdeznivaló. A 2012-es PISA-méréseken a kelet-európai országok általában halványan szerepeltek, ennek mi az oka?

Egy iskolában sokféle diák van, a módszertár azonban nem veszi ezt figyelembe. Gyakorlatilag szinte annyi módszerre volna szükség, ahányan vannak egy osztályban. A tanár körülbelül olyan, mint a falra hányt borsó: ha visszapattantunk a gyerekről, nem próbálkozunk más módszerrel, maradunk a réginél, és ezzel megszégyenül ő is és mi is. A tanároknak nem ártana kitűnniük a kreativitásukkal már csak azért is, mert ennek ők is jobban örvendenének, nem csak a diákok.

Mit lehetne tenni Ön szerint, hogy javuljon a helyzet?

2008 és 2010 között Sólyom László köztársasági elnök hívott meg a Bölcsek Tanácsába, ahol az volt a feladatom, hogy az oktatással kapcsolatos terveket összegezzem. Az eszmefuttatás egyik legfontosabb következménye az volt persze, hogy jó tanárokra van szükség, ehhez pedig jobban meg kell őket becsülni már a képzés első pillanataitól kezdve. A tanári szakokat igenis elitnek kell tartani az egyetemeken, őket pedig a legjobb tanárok kell oktassák. Ez sajnos nálunk nincs így.

A blogján találtam egy szimpatikus kifejezést, a műzsenit. Kik ők és miben különböznek a tehetségektől?

A zseni olyan minőséget izzad ki magából hosszú, legalább tízezer óra munka, erőfeszítés árán, amelyre mások nem képesek. Ez persze nem adomány számára, hanem teher, ugyanis kötelezi őt arra, hogy kezdjen valamit a tehetségével. A műzseni nem azáltal lesz kiugró, hogy kiugrót alkot, sem a személyisége miatt, hanem azáltal számít zseninek, hogy mások annak tartják őt. Ilyenkor fel lehet tenni a kérdést, hogy meddig? Egy percig? Öt percig? Sokkal tovább nem.

Néhány hónappal ezelőtt járt Kolozsváron Peter Singer filozófus, aki az állatvilág és az emberi faj kérdését újszerűen közelíti meg, és mintha ő is és Ön is másképp élnék meg a teljes élővilág létét, egyfajta szoros hálózatként.

Ugyan nem gondolkodom olyan szélsőségesen, mint ő, egyetértek vele abban, hogy ha az ember nem veszi azt tudomásul, hogy a Földön közösségben él – ezalatt pedig az állatokat és mindenféle élőlényeket értenünk kell –, akkor egy idő után kihal. A jó hírem viszont, hogy ha mi annyira hülyének bizonyulunk, hogy kihalunk, a földi élet megmarad, és kialakul belőle egy újabb intelligens élet.

Ugorjunk egy másik filozófushoz, akinek néhány sora Önt  mint tudós embert érinti. Friedrich Nietzsche kérdi azt, hogy „Mire jó a megismerés? Miért nem inkább tévedni akarunk?" Ön szerint?

Olyan szempontból is érdekes kérdés ez, hogy a megismerés folyamatában több a tévedés, mint a megismerés. Ezért aki szent háborút hirdet a tévedés ellen, az meggátolja a megismerést. Azt gondolom, hogy nincs rossz kérdés, és meg kell adni magunknak és másoknak is a tévedés jogát azzal együtt, hogy korrigáljuk a tévedést, és törekszünk az igazságra.