Kilépek az utcára: szülővárosom messzi illata ölbe kap, megforgat, szőnyegén lebegek. Otthonom csillagai mosolyognak szabadságmámoros mellkasomban. Ritka meglepődés néz farkasszemet velem: szeretem, jó itt. 

Felülvizsgálom sokszor hangoztatott, öntudatos mondataim: vajon tényleg nem élnék itt szívesen? Nem cenzúrázok: hirtelen megint idegennek érzem magam. Az otthonom már nem az otthonom. De a varázs nem múlt el, tovább lebegtem, csak másként, mint megajándékozott, akit ismeretlenként is barátsággal ölelnek, s ez jól esik. Tenyeréből szárnyakat formált a város, hogy én repülhessek. Repüljek, és ha mesélek róla valahol messze vagy valahol közel, jusson eszembe ez a pillanat is.

A város azt mondta, hogy ha el is megyek, mert máshová tartozom, emlékezzek a Hold színére a Senki szigetén, az erkélyről leadott morzejelekre, a garázsban-borozásra, színház utáni katarzisokra, teagőz fölött versbe szedett bókokra, krétarajzokra és összenézésekre a suliudvaron, bizalmas titokcserékre, hosszú beszélgetésekre a gangnál, a katonánál, a folyóparton, emlékezzek a lengőhídra, a dús lombok alá rejtett járdára, hintahajtásra a vasig, őszinte fohászunkra a kövön.

Emlékezem, s már nem haragszom többé a poros utak ártatlan kátyúira, nem gondolok dacos távolságtartással a tömbházak szorítására – hálával kacsintok vissza, s köszönetet mondok a boldog repülésekért.