Kezemben tartom a bögrém, és nézem. Olyan, mint egy fordított harang. Föléhajlok, s ahogy beszippantom a teagőzt, én vagyok a nyelve. Aztán meglátom magam a felszínen úszva, összekacsintunk és játszani kezdek: ahogy forgatom a csészét, ugrál benne a fény, és hullámzik az arcom. Így nézek néha magamba is, hogy csak a felszínt látom. Ott kísérletezgetek, és mosolygok az eredményen. De nem sokáig. Meglep, mikor észre veszem: több az árnyék, mint a fény – szívemben, bögrémben egyaránt. Belülről egyformák vagyunk.

Kívülről nem. Ránézésre ő inkább afrikai. Bélyeg is van rajta, mint a rabszolgákon volt. De hogy ne maradjak én se anélkül, talpával kört rajzol tenyerembe. Ez persze nem ugyanaz: rajta betűk sorakoznak. Azt hazudják, csokoládé. Pedig nem: tea. Kortyolok belőle, s közben ajkamra támasztom a porcelánt. Nyomot hagyok rajta. Egy korty - egy csók? Nahát. Nem tetszik az üzlet. Megrovóan csípem fülön a bögrém. Ezért is, meg azért is, mert most lehet: lyukasztott fülében nincs ott a kiskanál. Mindketten épp engem szolgálnak ki.

Ők a magánzenekarom, s engem nem zavar, hogy csak két hangot tudnak, nekem elég. Két kezembe rejtem az egyre hűlő testet, hogy ne fázzon, s én se. Rásimuló ujjaim épp hogy összeérnek. Szorítom, mert hozzám tartozik.

Csodacsésze ez: ha elfogy a tea belőle, tükörburkán nézhetem magam. Titokban persze téged lesnélek. Mint poros, szélfújta, hullámzó filmvásznon, csuprom kérgén ott az életem: falaim, asztalom, könyveim, én és te. Még töltök, szürcsölök. Ha annyira enyém leszel, mint ez a bögre, neked adom majd minden délután.