Zajos, lüktető káosz a dobhártyáim közt: fürge szavak emléke a vörösbor háttérízében. Megállapítom a félközelséget. Ez ugyanannyira távolság is. Megállapítom a bizalmatlanságom. Rokonszenv, rokonszenv, de azért óvatosan a csúszós köveken! Mindegyik az, én meg a haragos habzásban, méregáradásban nem tudok úszni. Félek, hogy a nem értésem alól kivillan az elutasításom, és az örvénybe taszít - éjjeli kusza gondolatvillámok...

Számot kéne adni, értékelni, következtetni, én meg csak elemzem az utolsó két órát, ami törvény szerint már a másnapé. Tegnapelőtt imádkoztam, bevallottam a napom az első ébresztődaltól minden lábnyomtékozláson át a zuhanyrózsa utolsó langyos cseppjéig. Jó volt. Most is akarnék. De Isten olyan közel van, engem meg jobban érdekel a messze: a manzárdablakon át örülök, hogy talán a fényévnyi távolban a többi láthatatlan bolygón is süt a nap. Lehet, hogy én is része vagyok egy csillagképnek? Onnan nézve.

Innen nézve nincs ebben semmi varázslat. A Nap felkel, felkölt engem is, aztán kísér, majd eltűnik, leskelődik, bujkál, játszik, felragyog, trónol, melegít, világít függetlenül attól, hogy akarom-e vagy sem. Bár néha azért másképp hiszem.

Szeretném, ha fénykép lenne a napi életem: ránéznék, és látnám, mi az, amire emlékezni kell. Mert most nem tudom. Csak foltok mosódnak elő, találkozások színei, gondolat-hangjelek, valahova mentem, valahonnan jöttem, és jöttek-mentek mások is, egymás mellett, egymásért, egymáson át, egymás ellen – magukban, maguknak, magukért, maguk ellen.

Kerestem: reggeltől estig. A hivatásom, a küldetésem, az életüzenetem, a nagy feladatot. „Sokat keres az én szívem.” Az eredményről azonban nem szívesen nyilatkozik. Ahelyett, hogy maga körül széttekintene, inkább magába merül, máskor meg ahelyett, hogy igazán mélyen magában kutatna, csak felszínesen kapkod és rohangál. Reggeltől estig.

Este rossz. Hazudik a nép. Aki keres, az talál? Ugyan! Ilyenkor az álomtól is félek: mi van, ha ott sincs semmi? És akkor belémcsíp az Ige – vidítani akar, de nekem csak fáj. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek”. Először nem értem a vigaszt. Majd lassan-lassan, ahogy sötétedik, egyre világosabb lesz: kitől kérem számon azt, amit senki nem ígért? Ki fogadta meg, hogy azt adja, amit kérek, hogy ott nyílik az ajtó, ahol kopogok, vagy hogy azt kapom meg, amit keresek?

Este jó. Belealudni mosolygós-fáradtan abba, hogy mennyit döngettem egyetlenegy kapun, és közben hány szomszéd gyűlt körém, hívott be magához; mennyit könyörögtem egyetlen csodáért, és közben hány ezer részese lehettem; mennyit kerestem nagyítóval egy áldást, s közben hány ajándék talált meg engem. Jó volna mindig így elszenderedni, s ilyen reménnyel kezdeni új napot.