Mire elég 80 nap? A levéltáros-történész szerint arra, hogy sűrítve terítékre kerüljenek mindazok a problémák, amelyeknek megoldásával szinte két év telt az impériumváltás korszakában. Az Iskola Alapítvány és a Magyar Nemzeti Levéltár közös kiadásában napvilágot látott kötetben olyan dokumentumokat tesz közzé, amelyek az események sűrűjébe engednek bepillantást. Nekünk, erdélyi magyaroknak különösen fontosak ezek az iratok, hisz mint SOS-jelzések a süllyedő hajóról, úgy íródtak a levelek a magyar kormány nemzetiségi minisztériumának. A kötetet az 1000 év Erdélyben 100 év Romániában program keretében adták ki, de a szakma máris azt mondja róla, hogy hiánypótló forrásközlésről van szó. A kötetet összeállító és a teljes háttérmunkát végző szakemberrel, L. Balogh Bénivel beszélgettünk.

Erdély elszakítását az anyaországtól általában egy konkrét dátumhoz kötik, éspedig 1920. június 4-hez, a trianoni békeszerződés aláírásának időpontjához. A történészek azonban sokkal árnyaltabban látják ezt, és ez derül ki az ön által szerkesztett kötetből, az „Erdélyből jelentik”-ből is. Impériumváltás vagy uralomváltás néven emlegetik azt a periódust, amikor mindez megtörtént. Honnan kezdené a történetet? A kötet címe alatt van egy konkrét dátum is, azt írja, hogy a válogatott dokumentumok 1918. november 3. és 1919. január 29. között íródtak. Erdélyből küldték őket, Budapestre. Kik voltak a feladók és ki volt a címzett?

A kötet egyik főszereplője kétségkívül Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, aki ezt a tisztséget 80 napig, 1918. november 1-jétől 1919. január 19-ig töltötte be. Hozzá futottak be a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatos különféle jelentések szerte az országból, így Erdélyből is. Ezek feladói többnyire a központi hatalom helyi képviselői: a főispánok, továbbá a vármegyei, városi közigazgatás vezetői voltak, – alispánok, főszolgabírók, polgármesterek. Fontos szerep jut a kötetben az erdélyi románság vezetőinek is, akik különféle kérésekkel fordultak Jászihoz, és a helyi hatalom átadását követelték tőle.

Megrendítő az összkép, ami a jelentésekből kiolvasható. Miközben Jászi (kezdetben legalábbis) bízik abban, hogy sikerül megvalósítania legfőbb célját – egy új, demokratikus, a nemzetiségekkel kiegyező, számukra a legmesszebbmenő jogokat biztosító Magyarország megteremtését a történeti határokon belül –, Erdélyből folyamatosan érkeznek a hírek, hogy erre szinte semmi remény nincs. Az erdélyi román nem­zeti mozgalom ekkor már – a wilsoni elveket hangoztatva és a román kormány támogatását élvezve – egyre nyíltabban a Magyarországtól való el­szakadásért küzdött, és az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen kimondták a Romániával való egyesülést.

Ráadásul Románia a háborúba való visszalépését követő­en az antant engedélyével fokozatosan megszállta a belgrádi katonai konvenció által megállapított demarkációs vonaltól keletre fekvő területeket. A nyíltan románbarát Henri Berthelot tábornok támogatásával, de a konvenció előírásaival ellentétes módon, a román hadsereg hamarosan átlépte a demarkációs vonalat is, így 1919. január végéig már az egész történeti Erdély területét elfoglalta. A megszállt területeken megkez­dődött a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúra kiépítése. A kötet legutolsó irata éppen erről szól.

Ez a nem egészen három hónap 1918 novemberétől 1919. január végéig tehát hihetetlenül sok változással járt: szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia és vele együtt a történeti Magyarország, és – ami Erdélyt illeti – kezdetét vette a román hatalomátvétel, az impériumváltás.

Jászi Oszkárról, a főszereplőről mit kell tudnia az olvasónak, hogyan értékeli ma a történész a szerepvállalását?

Jászi Oszkár a magyarországi polgári radikalizmus kiemelkedő személyisége, az őszirózsás forradalom egyik legképzettebb és legtudatosabb, programalkotó politikusa volt. A nemzetiségi minisztérium tevékenységét, akárcsak az egész Károlyi-kormány nemzetiségi politikájának fő irányát 1919 januárjáig az ő elképzelései határozták meg.

Koncepciójának lényege az volt, hogy a Magyarország irányában kérlelhetetlenül ellenségesnek mutatkozó antant-politika hatását a szomszédos népekkel való megegyezések révén igyekezett mérsékelni.  A november 13–14-én Aradon lezajlott tárgyalásokon kísérletet tett az erdélyi román vezetőkkel való megegyezésre is: Erdélyben átmeneti provizóriumot kívánt teremteni a békekonferencia döntéséig, és dokumentálni akarta Európa és az egész „művelt világ” előtt, hogy az új, demokratikus Magyarország széleskörű autonómiát s ezzel együtt elfogadható alternatívát tud nyújtani a nemzetiségei számára.

Két tervezetet terjesztett elő: az első egy svájci típusú kantonrendszer kialakítására vonatkozott, ennek értelmében a román többségű vidékeken román autonóm területeket hoztak volna létre. Miután a román küldöttség ezt elutasította, Jászi egyfajta magyar–román kondomíniumot ajánlott fel: a nemzeti többség szerint magyar és román fennhatóság alá eső járásokra és városokra osztotta volna fel Erdélyt és Kelet–Magyarországot, s ott egy közös kormánybiztosság irányította volna az új közigazgatási rendszer bevezetését. A román vezetők, élükön Iuliu Maniuval, azonban ezt sem fogadták el, mondván, hogy a teljes elszakadásra törekszenek.

Összességében a nemzetiségi minisztérium tevékenységét – Jászi minden jó szándéka ellenére – kudarcosnak tekinthetjük, ami egyben az egész kormány kudarca is volt.

A kötet nóvuma, hogy szinte tapinthatóvá tesz olyan dokumentumokat, amelyek ebben a zaklatott periódusban születtek.

A kötetben nemcsak maguk a dokumentumok találhatók meg, hanem az iratközlést terjedelmes bevezető tanulmány előzi meg. Ebben igyekeztem összegezni a témával kapcsolatos eddigi ismereteinket, ugyanakkor szélesebb történeti kontextusba emeltem a kérdést, felvázolva annak előzményeit is, ezáltal egyfajta értelmezési keretet kínáltam az olvasó számára. A bevezető tanulmányban és az iratok révén is próbáltam minél komplexebben illusztrálni Erdély bonyolult, 1918 őszén gyorsan változó nemzetiségi erőviszonyait, az egyre határozottabb román elszakadási törekvéseket, a történeti Erdély román katonai megszállását, valamint a magyar közigazgatás felszámolását és az új hatalmi struktúrák kiépítését.

 A kötet egyik újdonsága talán az, hogy a dokumentumok lehetővé teszik a korabeli események mikrotörténeti megközelítését is, hiszen a nagy összefüggések mellett számos egyéni sors tűnik fel. A különböző megéléstörténetek nemcsak gazdagítják és színesítik történelmi tudásunkat, hanem elősegítik a korszak tapasztalattörténeti, alulnézeti vizsgálatát is.

A Magyar Nemzeti Levéltár anyagából válogatott, mekkora iratanyag mennyiségről van szó?

A könyvben közölt 85 dokumentum mindegyikét a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrizetében lévő „K 40”-es jelzetű iratanyagból, azaz a nemzetiségi minisztérium iratanyagából válogattam. Ez a levéltári fond az 1918‒1919-es erdélyi impériumváltás egyik legfontosabb Magyarországon fellelhető irategyüttese. A segédkönyvek kivételével hiánytalanul megmaradt, összesen öt doboznyi iratanyagot 1948 folyamán vette át megőrzésre az Országos Levéltár. A kötet dokumentumainak túlnyomó többsége az erdélyi ügyeket tartalmazó IX. tételből való. Az elmúlt évek során többen is kutatták e dokumentumokat, de nyomtatásban most látnak először napvilágot.

A dokumentumok alapján gyakorlatilag nyomon követhető az impériumváltás Erdélyben. Honnan kezdené a történetet, ha „az erdélyi Trianont” kellene körülírni?

Visszamehetünk akár az első világháború kezdetéig, hiszen Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök és I. Ferdinánd király kezdettől fogva Erdély megszerzésére törekedett. Erre azonban csak az antant győzelme esetén volt reális esély. Kivárták tehát a kedvezőnek vélt alkalmat, és 1916. augusztus 17-én, Bukarestben titkos megállapodást kötöttek az antant képviselőivel. Eszerint a román hadseregnek 10 napon belül meg kellett támadnia a Monarchiát, ennek fejében Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismerte Románia jogát Bukovina nagy részére, Máramarosra, a történeti Erdélyre és az ettől nyugatra fekvő kelet-magyarországi részekre.

Az 1916. augusztus 27-én megindult támadás nyomán Erdélybe betört román csapatokat a német és az osztrák–magyar erők már október közepéig kiverték onnan. Rövid időn belül a központi hatalmak seregei már a Kárpátoktól délre harcoltak, és a német–bolgár csapatok is átkeltek a Dunán. December 6-án a központi hatalmak csapatai elfoglalták Bukarestet. A királyi udvar és a román kormány kénytelen volt a moldvai Iaşi városába menekülni, ahol közel két évig tartózkodott. Románia területének kétharmada, mintegy 88 ezer négyzetkilométer idegen uralom alá került, miután a front 1917 januárjában a Szeret vonalán stabilizálódott.

Az 1917-es bolsevik hatalomátvételt követően Oroszország kivált a háborúból, ami még nehezebb katonai helyzetbe hozta Romániát. Így 1918. május 7-én Bukarestben – megszegve ezzel az 1916-os titkos szerződésben vállalt kötelezettségét – Románia kénytelen volt megalázó különbékét kötni a központi hatalmakkal, amit azonban I. Ferdinánd király végül nem szentesített. Az ország jövője ekkor kilátástalannak tűnt: területének nagy része idegen megszállás alatt állt, és egyelőre halvány remény sem mutatkozott a hőn áhított Erdély megszerzésére.

Ez a helyzet azonban 1918 őszére gyökeresen megváltozott. Mi okozta a fordulatot?

A francia kormány Bulgária szeptember 29-i kapitulációja után elérkezettnek látta az időt, hogy Romániát visszasegítse a hadviselő országok sorába.

Georges Clemenceau miniszterelnök a Párizsban tartózkodó volt román követ, Victor Antonescu közreműködésével kapcsolatba lépett I. Ferdinánd királlyal és Ion I. C. Brătianuval, a kor legbefolyásosabb román politikusával. Antonescu kalandos körülmények között, egy francia tiszt által vezetett repülőgépen, álnéven, hamis útlevéllel jutott el október 22-én Szalonikin keresztül a román fővárosba. Átadta Clemenceau és Henri Berthelot tábornok, a Francia Dunai Hadsereg parancsnoka üzenetét, miszerint Románia késedelem nélkül, legalább négy hadosztállyal lépjen újból hadba.

Brătianu és a román hadvezetés azonban túl kockázatosnak vélte az azonnali hadba lépést, így az egyelőre elmaradt. Titokban azonban elkezdték a román hadsereg újramozgósítását, hogy az a megfelelőnek vélt időpontban részt vehessen Erdély és Magyarország megszállásában.

A háború közben rohamosan közeledett a végéhez. Október 30-án Törökország kapitulált, november 3-án, Padovában az Osztrák–Magyar Monarchia is aláírta a fegyverszüneti megállapodást, és küszöbön állt a német fegyverletétel is. A románok számára fennállt a veszély, hogy az antant győzelmével befejeződik a háború, és még nem léptek vissza a hadviselő államok sorába. Szinte „lekésték” a szerencsés pillanatot.

Valahogy így. Berthelot november 8-án már türelmetlenül üzent Iaşiba: „Nagyon komolyan kérem, hogy azonnal mozgósítsák a román hadsereget. Később már túl késő lesz.” Ez véget vetett a román vezetés halogató taktikájának, és másnap a kormány ultimátumot intézett August von Mackensen német tábornokhoz, felszólítva, hogy csapatai 24 órán belül hagyják el Romániát. Ekkor már Berthelot hadseregének alakulatai déli irányból elérték a Dunát, és megkezdték az előkészületeket a folyón való átkelésre.

November 10-én, egy nappal (!) a német fegyverszünet megkötése előtt Romániában hivatalosan is elrendelték a hadsereg mozgósítását. Ugyanaznap Ferdinánd király kiáltványt intézett népéhez, amelyben kifejezte reményét, hogy hamarosan valóra válik az összes román egyesülésének eszméje. A hadseregnek szóló napiparancsában ugyanakkor harcra szólította fel a katonákat: „Bukovinai és erdélyi testvéreink hívnak titeket erre az utolsó harcra, hogy a lelkesedésetekkel vigyétek el nekik az idegen iga alóli felszabadulást.”

Az antanthatalmak pár hétig hezitáltak, hogy elismerjék-e Romániát szövetségesként. Ez Románia szempontjából szerencsésen megoldódott az elkövetkező hetekben, így mire 1919 januárjában elkezdődtek Párizsban a béketárgyalások, már nagyjából sejteni lehetett, hogy Románia követeléseinek nagy részét teljesíteni fogják. A magyar közvélemény és vele együtt szinte a teljes magyar politikai elit – köztük Károlyi Mihály miniszterelnök – azonban még 1918 őszén is abban bízott, hogy megőrizhető a történeti Magyarország területi integritása. Ennek azonban már 1918 novemberében semmiféle realitása nem volt. Hiszen nem vették figyelembe azt, hogy a vesztes háború és a Monarchia felbomlása következtében Magyarország politikai súlya jelentősen lecsökkent, és az ország nemzetközileg végletesen elszigetelődött. Persze nem tudhatták, hogy a környező országok területi követeléseinek jó részét a győztes nagyhatalmak elvileg már elismerték. Károlyi ráadásul azt az illúziót táplálta, hogy a győztesek méltányolni fogják antantbarátságát és meggyőződéses pacifizmusát.

Mi derül ki a román nemzeti tanácsok térhódításáról a periódusban?

„A zavargások elfojtása és a közrend helyreállítása érdekében halaszthatatlanul szükséges a gyökeres rendszerváltozás a közigazgatásban” – táviratozta Jászi Oszkárnak 1918. november 3-án Aradról Ştefan Cicio-Pop, a Központi Román Nemzeti Tanács elnöke. Kijelentését így indokolta: „félő, hogy a régi rendszer új köpenyben folytatni akarja eddigi gyászos módszerét a jogrend úgynevezett helyreállítása körül”.

Táviratát – az ugyanaznap írt másik üzenetéhez hasonlóan – az erdélyi román vezetők által el nem ismert kormány el nem ismert parlamentjének képviselőjeként írta alá egy furcsa logikai „bűvészmutatvánnyal”. Ez félreérthetetlenül jelezte, mennyire kusza és tisztázatlan közjogi viszonyok uralkodtak 1918 novemberében. A táviratában megfogalmazott kategorikus kijelentések ugyanakkor előrevetítették, hogy az új magyar kormány és személy szerint Jászi Oszkár nem számíthat megértésre az erdélyi románság részéről.

Magyarország függetlenségének 1918. november 16-i kikiáltását követően ez egyre nyilvánvalóbbá vált, ugyanis ezt megelőzően Bécs és Budapest között még hezitálhattak az erdélyi románok, de Budapest és Bukarest között már magától értetődő volt a választás: Bukarest. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a hagyományosan dinasztia-hű erdélyi románok értetlenül fogadták Magyarország új köztársasági államformáját; sokan közülük azt hangoztatták: „úgy vagyunk most, mint a pásztorát vesztett nyáj”. Az egyik közzétett dokumentum, amelyet egy orsovai magyar erdőmérnök ír Jászi Oszkárnak, éppen erről a „köz”-lelkiállapotról számol be:

Hazafiasságom által ösztökélve bátorkodom becses figyelmét a következő tényre felhívni: A hazai román nép nincsen tudatában annak, hogy az ország, valamint ő a királyság bukásával milyen helyzetbe jutott: a köztársasági államformával sehogy sincsen tisztában, éspedig nemcsak a köznép, hanem még az altiszti pozíciókban lévők sem. A letűnt magyar királysággal kapcsolatban több ember szájából hallottam, hogy „úgy vagyunk most, mint a pásztorát vesztett nyáj”. Nehogy esetleg a hazai román népet a királysági államformához való ragaszkodás is országunktól a szomszéd Románia felé terelje, tisztelettel javasolom, hogy a nép a királysági és köztársasági államformák közötti különbségről hirdetmények útján körülményesebben felvilágosíttassék. Kiváló tisztelettel, Kőfalusi Győző m[agyar] közt[ársasági] főerdőmérnök

Van egy momentum, amely nagyon gyakran felbukkan a Trianonhoz kötődő narratívákban, és ez Károlyi Mihály kormányának azon lépéséhez kötődik, amikor ingyen vonatokat biztosít a Gyulafehérvárra igyekvő románoknak. Talált-e a dokumentumok között valamit, ami ezt alátámasztaná?

Az erdélyi, többnyire románok által lakott településeken 1918. november végén népgyűléseken választottak meg 940 képviselőt, akiknek megbízóleveleket („credenţionale”) nyújtottak át, és arra hatalmazták fel őket, hogy minden feltétel nélkül szavazzák meg Erdély Romániával való egyesülését. Az egyház, az iskolák, a különféle egyesületek is kijelölték a maguk képviselőit, így összesen 1228 küldött volt jelen december 1-jén Gyulafehérváron, ahol ki is hirdették az egyesülést.

Érdekes módon levéltári dokumentumot nem találtam arról, hogy felső utasításra a MÁV különvonatokat indított volna a gyulafehérvári nagygyűlésre igyekvő románok számára. A korabeli magyarországi sajtó viszont részletesen beszámolt erről, és a román szakirodalom is tényként kezeli. Simon Attila a magyar–szlovák államhatár kijelöléséről szóló nemrég megjelent munkájában idézi Milan Hodža, a csehszlovák kormány Budapestre delegált megbízottjának 1918. november 27-i jelentését, miszerint Maniu aznap érkezett a magyar fővárosba és tárgyalt Jászival. Így valószínűnek tartom, hogy ekkor kerülhetett szóba a különvonatok kérdése. Román forrásokból is tudjuk, hogy Jászi – bár úgy vélte, hogy a románok az egyesüléssel „rossz útra tévedtek” – a többi kormánytaggal egyetértésben megígérte Maniunak, hogy a vérontás elkerülése végett nem gördítenek akadályokat a szervezés elé, és semmiképpen sem fogják gátolni a Gyulafehérvárra való eljutást.

Rengeteg irat foglalkozik azzal, hogy mi történt itt, Erdélyben, amikor bevonultak a román csapatok. Nagyon sok jelentés ment erről Budapestre, Jászinak az irodájába.

A román hadsereg még a gyulafehérvári nagygyűlés előtt behatolt Erdély területére: Csíkszeredát november 26-án, Székelyudvarhelyt december 6-án, másnap pedig Sepsiszentgyörgyöt szállta meg. Marosvásárhelyen december 2-án, Brassóban 7-én jelent meg, és december közepéig mindenütt elérte a belgrádi katonai konvenció által kijelölt demarkációs vonalat.

Az elfoglalt területeket a román hadsereg hadműveleti területté nyilvánította, és azonnal intézkedett a fegyverek beszolgáltatásáról. Szükségállapotot, sajtócenzúrát, éjszakai kijárási tilalmat és utazási korlátozásokat vezettek be. A vasutak, a posta és a távírók a nagyvezérkar közvetlen utasításait hajtották végre, annak parancsnoksága alá tartoztak. Akik nem vetették magukat alá a parancsoknak, azokat katonai törvényszék elé idézték, a nem megfelelő magatartással vádolt tisztviselőket pedig 48 órán belül kiutasították az országból. Szinte mindenkiben kémet vagy ellenséget láttak.

A demarkációs vonal átlépésére és az általa kijelölt stratégiai pontok: Máramarossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Dés, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad megszállására Berthelot tábornok december 12-én önhatalmúlag adott engedélyt a román vezérkar kérésére. Dokumentumunk van arról, hogy a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság ismerteti Jászi Oszkárral is Fernand Vix alezredes átiratát, amelyben közli Henri Berthelot tábornok döntését arról, hogy a román csapatok átléphetik a demarkációs vonalat.

Tehát a belgrádi katonai konvenció tudatos megsértésével kerül sor a demarkációs vonalon túli területek megszállására, így 1918 karácsonyán a kolozsvári bevonulásra, amely az egyik legdrámaibb pillanata ennek a történéssorozatnak.

Berthelot a felettesét, Franchet d’Esperey főparancsnokot csak december 15-én tájékoztatta döntéséről, viszont azon a napon már megindult a román hadsereg előrenyomulása. A tábornok később elismerte, a szándéka az volt, hogy elősegítse az egyik legfőbb román célt: teremtsenek kész tényeket Erdélyben a békekonferencia kezdete előtt.

 Franchet d’Esperey másnap, 16-án megtáviratozta Berthelot-nak és a francia kormánynak is, hogy Berthelot túllépte hatáskörét, s hogy lépése összeegyeztethetetlen a konvencióval. Mivel azonban a kormány nem reagált azonnal, Berthelot a román akciót a főparancsnok tilalma ellenére egyelőre nem állította le. Clemenceau csak december 22-én utasította Berthelot-t a támadás leállítására, azonban a román csapatok akkor már Kolozsvár alatt állomásoztak.

Az egyik legmegrázóbb szöveg, amelyet a kötet közöl, talán Vincze Sándor jelentése, amelyben arra kér utasítást Budapesttől, hogy megakadályozza-e a román hadsereg Kolozsvárra való bevonulását. Végül Kolozsvár nem állt ellen…

Vincze Sándor, a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának alelnöke december közepén telefonon tájékoztatta a budapesti vezetést a kolozsvári helyzetről, és felvetette a katonai ellenállás lehetőségét is. Böhm Vilmos hadügyi államtitkár december 14-i jelentésében erről többek között ez olvasható:

A magyar kormány tehát végül úgy döntött, hogy Kolozsvárt harc nélkül feladják, és az ott tartózkodó magyar alakulatok elhagyják a várost. Apáthy István főkormánybiztos, Kratochvil Károly, a későbbi Székely Hadosztály parancsnoka és a Kolozsváron tartózkodó székely tisztek többsége is azon a véleményen volt, hogy esélytelen lenne a küzdelem, „mivel 3000 vagy 4000 emberrel” nem lehet megvédeni Erdélyt, következésképpen nem szabad kockára tenni a magyar lakosság életét és biztonságát. „A fegyveres ellenállás után elfoglalt Erdély magyar városaival a diadalmas ellenség még sokkal rosszabbul bánt volna, mint az alattomosan belopózó” – írta visszaemlékezésében Apáthy.

A román bevonulás előtt két nappal tartották meg Kolozsváron azt a nagygyűlést, amelyen végül is kimondták, hogy az erdélyi magyarság nem kíván elszakadni Magyarországtól. Ennek miért nem lett semmiféle visszhangja?

A kérdés, mint láttuk, már eldőlt abban a pillanatban. A Hadügyminisztérium utasítására a magyar alakulatok nagy része ezekben a napokban vonult vissza Kolozsvárról, miközben a román hadsereg a várostól nem messze már készen állt a bevonulásra.

Az első román járőrök december 23-án jelentek meg Kolozsváron, az ünnepélyes bevonulásra azonban csak másnap került sor. 24-én reggel, a megszállás kezdete előtt néhány órával Haller Gusztáv polgármester falragaszokon felhívást bocsátott ki, amelyben kérte a város lakosságát, hogy a 13. román királyi gyalogdandár bevonulását nyugodtan fogadják, mert a legkisebb rendzavarást is halállal fogja büntetni a rögtönítélő bíróság.

 A román lakosság tomboló lelkesedéssel és román zászlókkal fogadta őket a Főtéren. Beszédében Anton Gherescu tábornok felhívta a románságot, bizonyítsák be „az ellenség” földjén azt, hogy ők „mindig igazságosan és becsületesen jártak el”.

Neculcea még a bevonulás napján találkozott Apáthyval. A tábornok kijelentette, a rend fenntartása végett jöttek, és ígéretet tett arra, hogy a közigazgatás ügyeibe nem fognak beavatkozni. Ígéretét azonban sem ő, sem utódai nem tartották be. A telefont, a postát, az újságokat cenzúra alá vették. December 27-én bevezették a „kivételes ostromállapotot”, betiltották az összejöveteleket, az utcai csoportosulásokat. A nem állandó lakosoknak három napon belül el kellett hagyniuk a várost. Tilos volt a magyar hadseregbe bevonulni, a budapesti vonatra csak külön engedéllyel lehetett felszállni, a csomag- és pénzforgalom szünetelt.

A közigazgatási hivatalok mellé román összekötő tiszteket vezényeltek. A kolozsvári magyarság akkori lelkiállapotát hűen tükrözte a Keleti Újság 1918. december 24-én megjelent első számának vezércikke: „Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet…”.

Arról is vannak dokumentumok, hogy miként történt a magyar közigazgatás leváltása…

A Iuliu Maniu által vezetett nagyszebeni román Kormányzótanács elsődleges feladatának tekintette a magyar közigazgatás felszámolását és az új hatalmi struktúrák kiépítését a már megszállt területeken. „Az erdélyi, bánsági és magyarországi román nemzethez” intézett, 1918. december 14-én megjelent felhívásában „arany jövőt” ígért a románoknak, kihangsúlyozva, hogy az „együtt élő nemzeteknek” is biztosítani fogják az igazságot és szabadságot.

Ugyanakkor arra szólította fel a lakosságot, hogy minden kapcsolatot szakítson meg a magyar kormánnyal, és egyedül a nagyszebeni Kormányzótanács utasításait fogadja el. Megjelentek a román nemzetiségű tisztviselőknek címzett első felhívások is, arra buzdítva őket, hogy jelentkezzenek az új román közigazgatásba.

A hatalomátvétel nagyjából azonos „forgatókönyv” szerint zajlott minden megyében: a prefektus bejelentette, hogy átveszi a hatalmat, mire a magyar hatóság képviselője formálisan tiltakozott, majd jegyzőkönyv felvétele mellett átadta a hivatalt. A főispánok azt az utasítást kapták Budapestről, hogy leváltásuk esetén hívják fel a figyelmet arra, miszerint a belgrádi katonai konvenció szerint a megszállt területeken a közigazgatás a magyar kormány kezén marad. A közalkalmazottaknak a fennálló szabályok szerint kellett működniük, amíg ezt kényszerrel meg nem akadályozzák.

A dokumentumok feldolgozása után milyen kép alakult ki arról, hogy milyen is volt ez a 80 nap Erdélyben?

Az embernek óhatatlanul is olyan érzése támad, hogy minden igyekezetük ellenére 1918 végén, 1919 elején Jásziéknak szinte semmi „nem jött be”, és mintha minden lépésük során áthatolhatatlan falba ütköztek volna. Egyszerűen elsodorta őket a történelem. A román tervek ezzel ellentétben maradéktalanul teljesültek, és a románok megtették az első, legfontosabb lépéseiket Erdély megszerzése irányába. A szomszédos ország történetírása máig a román történelem legdicsőségesebb lapjai között tartja számon a gyulafehérvári nagygyűlést és Erdély egyesülését az „anyaországgal”.

És amiről már nem szól a kötet: az erdélyi impériumváltás és a román csapatok előretörése 1919 januárja után is folytatódott. Az 1919. április 16-án bekövetkezett román támadás nyomán a Partium, sőt – átmeneti időre, közel egy évre – az egész Tiszántúl is román megszállás alá került. Szatmárnémetibe és Nagykárolyba április 19-én, Nagyváradra húsvét vasárnapján, április 20-án vonult be a román hadsereg. Aradot május 17-én, Temesvárt pedig, ahol addig szerb és francia csapatok tartózkodtak, augusztus 3-án szállták meg.

A július 20-án kezdődött, a Tiszántúl felszabadítását célzó magyar támadás összeomlását követően a román hadsereg augusztus 4-én elfoglalta Budapestet, majd Észak-Dunántúlt is. A párizsi békekonferencia nyomásának engedve, végül 1919. november közepén visszahúzódott a Tisza vonaláig, a Tiszántúlt azonban csak 1920 áprilisáig hagyta el. Ekkor vonta vissza hadseregét a párizsi békekonferencia által már korábban kijelölt új magyar–román határig, amelyet majd az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés rögzít.

Románia összesen 103 ezer négyzetkilométerrel részesedett a történeti Magyarország területéből. Az 1910. évi magyar népszámlálás adatai alapján az elcsatolt részeken 5 millió 257 ezer ember élt, akik közül 31,6 százalék, mintegy 1,6 millió magyar anyanyelvű volt. Az erdélyi magyarok önrendelkezési igényeit sem a párizsi döntéshozók, sem a két világháború közötti román kormányok nem vették figyelembe.