Székelyudvarhely 1918-ban a háborún már átesett város képét mutatta, hiszen az 1916-os román betörés nyomai még ott éktelenkedtek lépten-nyomon: felégetett épületek, megrongált ingatlanok, lakatlan házak emlékeztettek a veszedelemre. Az elmenekült helybéliek közül azokat, akik hazatértek, Paál Árpád főjegyző támogatta, ő próbálta meg újraszervezni az életet a felégetett, lerombolt városban. Azonban 1918 végén a városlakók azzal szembesültek, hogy ismét érkeznek a román csapatok. Főcze János történészt kérdeztük arról, hogy mi történt Székelyudvarhellyel és Paál Árpáddal a hatalomváltás periódusában. 

Az antant megszálló csapataiként érkező román királyi hadsereg 1918. december 6-án vonult be Székelyudvarhelyre. Ez már a második alkalom volt, amikor az udvarhelyiek a román csapatokkal szembesültek. Ezúttal hogyan fogadták a bevonuló ellenséges csapatokat, milyen volt a hangulat a városban?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1917-ben még úgy nézhetett ki, hogy a Monarchia és németek lényegében megnyerték a Román Királyság kezdeményezte háborút, hiszen az Erdély elleni támadást visszaverték, az év végére pedig magát Bukarestet is elfoglalták. A kiürítést követő szolnoki tartózkodásuk után Székelyudvarhelyre visszatértek körében kialakult hangulatot Paál Árpád, a vármegye helyettes alispánja mégsem írta le naplójában az év májusában valami rózsásan: „Ha még egyszer el kell menekülni innen, nem marad akkor se ember, se erkölcsi erő, se jövendőben bizodalom, mely másodszor is szétzilálódó társadalmunkat összerögzítse”.

1918 végén az udvarhelyi elöljárók egyrészt – valamiféle vágyvezérelt optimizmussal kevert lenézéssel – úgy gondolták, hogy a korábban Erdélyből kivert csapatok nem lesznek képesek nagyobb arányú megszállásra, főleg, amikor még csak a román csapatok előőrsei jelentek meg a Csíki-medencében. Másrészt viszont nagyon is nyugtalanok voltak, hiszen a román hadsereggel szemben nem állt semmilyen magyar haderő, és tisztában voltak az ebből adódó kiszolgáltatottsággal. Egyetlen komoly eszköz állt a rendelkezésükre, a Károlyi Mihály kötötte belgrádi katonai konvenció, amelynek alapján a román hadak rendfenntartó antant csapatokként érkeztek, és a polgári közigazgatás a helyén maradhatott. Amikor a román hadsereg bevonult Székelyudvarhelyre, ehhez ragaszkodtak körömszakadtáig.

Ennek ellenére tudjuk azt, hogy Paál Árpád, aki akkor Udvarhely vármegyének az alispánja volt, már az első napokban figyelmeztette a budapesti kormányt, hogy itt nem rendfenntartó antant-haderő érkezett, hanem „Székelyföldet román impérium alá akarják szorítani”. Milyen jelekből derült ki ez számára?

Paál Árpád egészen pontosan a helyettes alispán volt, és ez azért lényeges, mert kicsit közelebb hoz az 1918-as évhez. Az adott vármegye alispánját ugyanis eredetileg választották, míg Paált Válentsik Ferenc főispán kormánybiztosként nevezte ki 1918. november 17-én az Udvarhely vármegyei közigazgatás élére. Egyik életrajzában Paál azt írta, hogy erre valójában amiatt került sor, mert az összeomlás körülményei közepette a vármegye forrongó népe ezt követelte, miután a székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács elnökévé is megválasztották.

Tehát az első világháború kitörésétől kezdve a román betörésen át a megszállásig tartó időszak alatt a vármegyét nem csak kívülről érték kihívások, hanem belülről is. Ezeket egyrészt a nagy népmozgások miatti társadalmi erjedéssel magyarázhatjuk, de ugyanakkor legalább ilyen fontos volt a Magyarországon akkor számos helyen jelentkező forradalmi feszültségtől terhes közhangulat is.

A betörés idején a kiürítést mások mellett irányító és a menekülők ellátásáért felelős Paál minden jel szerint bírta a székelyudvarhelyiek támogatását, és ezzel is magyarázható, hogy annak ellenére, hogy csak a vármegye második embere volt Válentsik után, mégis ő vitte a főszerepet a román csapatok bejövetele idején. Paálék természetesen sejtették, hogy az 1916-os betörés után másodszor érkezők számára Erdély megszállása egyben lehetőség a sokat hangoztatott propagandának megfelelően „az ősi román föld” megszerzésére.

Éppen ezért Paál szerződést kötött Dumitru Nicolescu tábornokkal és tárgyalt, valamint egyezségre jutott Aristide Lecca hadosztályparancsnokkal arról, hogy a megszállók és a megszállottak a belgrádi katonai konvenciónak megfelelően fognak majd egymással kapcsolatba lépni, és hogy a katonák tiszteletben tartják a magyar polgári közigazgatás autonómiáját.

Mivel magyarázható, hogy megkötötte a bevonuló román csapatok vezetője ezt az egyezséget, hiszen tudta, hogy a cél nem az, hogy a magyar közigazgatás a helyén maradjon?

A román parancsnokoknak ez természetesen megérte, hiszen a frontról számos esetben a fegyvereket hazahozó, tehát részben felfegyverzett, színmagyar lakosságú vidékre vonultak be. Valahogyan pacifikálni kellett a lakosságot, legalább ideiglenesen. Azonban teljes mértékben betartani és a végletekig ragaszkodni a szerződéshez nem állt érdekükben.

A szerződéseken és a betartatásukkal kapcsolatos huzavonán túlmenően Paál figyelmét az sem kerülte el, hogy a megszálló hadsereg egyre több erősítést és felszerelést kap, a parancsnokai és katonái egyre magabiztosabbak lesznek, és a fegyvereket begyűjtik a lakosságtól. Úgy tűnik, hogy az alapból meglévő – és, mint utólag kiderült, jogos – bizalmatlanságára mindez csak ráerősített.

Paál Árpád a bevonulást követő napokban, a helyi sajtóban még arról értekezett, hogy önálló Erdélyi Köztársaságot kellene létrehozni, azonban kiderült, hogy ez járhatatlan út. Ezt követően nagyon hamar letartóztatták, és vádat emeltek ellene. Hogyan zajlottak ezek az események? Mikor merült fel a Székely Köztársaság gondolata, amelynek szintén Paál Árpád volt az egyik kezdeményezője és motorja?

Paált egészen pontosan 1919. január 9-én vették őrizetbe, de vádat csak az év áprilisában emeltek ellene. Paál helyettes alispánként január 9-re hívta össze az Udvarhely vármegyei tisztviselőket a főispáni hivatalba, hogy feleskesse őket a még 1918 novemberében kikiáltott Magyar Népköztársaságra. A ceremóniát azonban megzavarta a székelyudvarhelyi térparancsnok, egy bizonyos Bâzganu kapitány, aki kérdőre vonta Paált a gyűléssel kapcsolatban, aminek a megtartásához szerinte engedélyre lett volna szükség.

Paál természetesen visszautasította az ő szemszögéből a belgrádi konvencióban rögzítetteknek ellentmondó számonkérést, és azzal küldte el a kapitányt, hogy nincs számára mondandója. A térparancsnok másnapi jelentése alapján Bâzganu az elküldését nem vette valami jó néven és „rendkívül arrogánsnak” írta le Paált. Úgy tért vissza hamarosan, hogy engedélyt kapott felettesétől, Teodor Pirici ezredestől Paál őrizetbe vételére. Mire a kapitány visszaért, Paál levelet fogalmazott és – a naplója alapján egy híján – sikeresen el is küldött a székely székek elöljáróinak. Azon levél alapján, amit a kapitány Paáltól a megfogalmazása után elkobzott a helyettes alispán már azt forszírozta, hogy elérkezett a Székely Köztársaság kikiáltásának az ideje.

Paált ezt követően mind Bâzganu, mind Pirici kihallgatta, és az utóbbi azt jelentette a román csapatok parancsnokságának, hogy tekintettel az Udvarhely és Csík vármegyei magyar közigazgatás ellenségességére a román csapatokkal szemben, le kellene cserélni őket. Pirici Paálban azonosította az egyik felbújtót, és az internálására tett javaslatot – további rendelkezésig pedig házi őrizetbe helyezte.

Amíg Paál Árpád házi őrizetben volt, megtörtént a tényleges átvétele az adminisztrációnak. Hogyan jártak el? Volt-e tiltakozás a köztisztviselők részéről?

Az Udvarhely megyei tisztviselők többször kérték Paál szabadon bocsátását – sikertelenül. Paál közben a gyermekei ruháiba rejtett üzenetek útján kommunikált a külvilággal.

Az adminisztráció átvételére január 13-án került sor, ekkor érkezett meg a városba Valer Neamțu (vagy Neamțiu), az osztrák-magyar hadsereg volt hadbíró őrnagya, aki már az Erdélyi Csapatok Parancsnoksága és az erdélyi román Kormányzótanács kinevezésének a birtokában, a vármegye prefektusaként jött átvenni Válentsiktól a hivatalát.

Az erről felvett jegyzőkönyvnek és a visszaemlékezéseknek köszönhetően egészen jól ismerjük annak a néhány szimbolikától terhelt percnek a történetét. A magát nagyszebeni lakosként bemutató Neamțu az Erdélyi Csapatok Parancsnokságára, valamint a Kormányzótanácsra hivatkozva kérte a hivatal átadását, ami ellen a főispán, Keith Ferenc jegyző és Szentkirályi Andor titkár tiltakoztak. Miután Válentsik jelezte, hogy csupán fegyveres erőszaknak engedve hagyhatja el hivatalát, Pirici ezredes és a prefektus kikísérték a főispánt a hivatalból, és úgy 40-50 lépésig nem tágítottak mellőle. Neamțu néhány nappal később született jelentése szerint a formaságok ilyenformán való teljesítését követően a vármegye „irányító prefektusaként” lépett a helyébe, és ezáltal megszűntette a belgrádi katonai konvenció alapjain álló hatalmi kettősséget Udvarhely vármegyében.

A magyar tisztviselők három napnyi gondolkodási időt kértek, majd pedig annak a letelte után egységesen a prefektus alatti szolgálat, és ezáltal a román impérium elfogadása ellen foglaltak állást. Paál szabadon bocsátását is kérték. Támogatásukra a hivatal előtt mintegy ezer ember gyűlt össze, akik a bent tiltakozókkal szolidarizáltak. A megszálló hadsereg erre fegyverhasználat nélkül feloszlatta a tömeget, majd ezt követően őrizetbe vették a bent tartózkodó tisztviselők vezetőit. A felfokozott helyzetre tekintettel ugyanakkor erősítéseket vontak össze a városban, hogy egy esetleges lázadásnak elejét vegyék.

Paál Árpád házi őrizetben lévén írta le elképzelését az önálló székely államról. A dokumentum alapján mi derül ki, hogyan képzelte el a Székely Köztársaságot?

Paál a házi őrizetben fejezte be a független Székely Köztársaság tervezetének a kidolgozását. Erről azt érdemes tudni, hogy az lényegében a magyar impérium fenntartására tett kísérletként értelmezhető. A megálmodott Köztársaság területe a Székelyföld mellett Brassó, Kolozs, Torda-Aranyos vármegyék magyarlakta vidékeit is magába foglalta volna. Paál elképzelése alapján egy, a korban meglehetősen progresszív és demokratikus állam jött volna létre: például biztosítva lett volna a választójog és a választhatóság nemre való tekintet nélkül, illetve a hatalmi ágak szétválasztására is figyelmet fordított. Állama nagyban támaszkodott volna továbbá az állami monopóliumra, a közmunkára, valamint a térség természeti adottságait kihasználó turizmusra.

Az otthoni fogság után őt és néhány társát, magyar köztisztviselőket katonai felügyelet alatt Nagyszebenbe szállították. Az emberek egy részét pár heti fogság után hazaengedték, viszont Paál Árpádot nem. Mi lett a sorsa?

A harminchárom tisztviselő és Paál, valamint az egyébként betegeskedő Válentsik őrizetbe vételét gyors telefonos és táviratos egyeztetések követték, amikor el kellett dönteni a sorsukat. Az Erdélyi Csapatok Parancsnoksága vezérkari főnöke, Ștefan Panaitescu ezredes zárta le végül a kérdést. Az ezredes különféle rendbiztosító intézkedések mellett a tisztviselők Segesvárra szállítását parancsolta, és ehhez különvonatot biztosított, amelyiknek az udvarhelyi román parancsnokok óvintézkedésként bedeszkázták az ablakait.

Panaitescu ugyanakkor arról is rendelkezett, hogy Paált Segesvár után Nagyszebenbe szállítsák, és ott is hallgassák ki. Minden tehát, ami Paállal ezután történt ezekben a parancsokban gyökerezett. Érdekes és Paál következetességére, valamint a wilsoni elvekbe vetett hitére mutat rá, hogy a helyettes alispán már Székelyudvarhelyen, de a további kihallgatásai során is többször kérte a megszálló csapatoktól, illetve a Kormányzótanács embereitől, hogy tegyék lehetővé a székelyeknek az akaratuk kinyilvánítását a további sorsukat illetően – mint jól tudjuk, ezeknek a kérdéseknek semmiféle foganatja nem volt.

Paál Árpádot és Keith Ferenc jegyzőt a maradék tisztviselőkkel szemben nem engedték haza kihallgatásukat követően, hanem egészen áprilisig Erdély különböző városaiban – Segesvár és Nagyszeben után Nagyenyeden, Szamosújváron és végül Déván – tartották fogva.

Paál ellen az első ismert, a törvényességnek megfelelő és harminc napra szóló letartóztatási parancsot csak 1919. március 21-én állították ki Nagyenyeden, majd pedig – társaival együtt – 1919. április 16-án állították hadbíróság elé. Az egykori helyettes alispán ellen a január 9-i gyűlés bejelentésének az elmulasztását, egy erdélyi magyar állam – valószínűsíthetően a Székely Köztársaságra gondoltak – létrehozásának a kísérletét hozták fel, valamint azzal vádolták, hogy köztisztviselőként a román állammal ellenséges hatalommal, a Magyar Népköztársasággal állt politikai kapcsolatban, s ezzel ártott a román állam politikai és katonai helyzetének. Az öttagú katonai hadbíróság a saját magát védő Paált mind a három vádpont esetében kettő a három arányban felmentette, ahogy egyébként a tisztviselők maradék részét is. Így április 20-ára hazatérhettek Székelyudvarhelyre.

A román hatóságok azonban továbbra is veszélyesnek ítélték Paál otthoni működését, és már május elsejétől kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Kolozsváron. Miután ez augusztusban lejárt, Paált újra letartóztatták. Októberben a fogarasi internálótábort is megjárta, majd újra hadbíróság elé került. Miután ismételten felmentették, újfent Kolozsváron jelöltek ki számára rendőri felügyelet alatti kényszerlakhelyet. Paál közben titkos ellenállási mozgalmat próbált meg létrehozni és működtetni, a Szellemi Frontot.

Megkönnyítette-e a hatalomátvételt Székelyudvarhelyen az, hogy Paált eltávolították? A korabeli újságok atrocitásokról számolnak be, azt is leírják, hogy Paál felesége rendőri bántalmazás áldozata volt.

Szerintem egyértelmű, hogy igazából ez volt a cél azzal, hogy Paál internálását kérte Pirici ezredes, majd pedig Panaitescu ezredes is ilyen parancsot adott ki. A kifejezetten karakán, valamint széles körben népszerű Paálnak volt annyi autoritása, hogy adott esetben problémát okozzon a túlnyomó többségében magyarok lakta Székelyudvarhelyen a megszálló csapatoknak, ahogy az alternatív államrendezési terve, a Székely Köztársaság létrehozása is potenciálisan magában hozta a berendezkedő román hatóságok elleni lépéseket, akár lázadást.

Egy február végi levelében Paál felesége, lánykori nevén Szántár Franciska úgy írta le a várost, mint amit a megszállók lényegében az uralmuk alá vontak, az elöljárókat és a tehetősebb polgárokat pedig megfélemlítettek. Közben megindult a szimbolikus térfoglalás is, az 1916-os betörés után felállított Vasszékely szobrot például megcsonkították, letörték a fegyverét, hátizsákját és karjára a korábban a temetkezési intézet reklámjaként szolgáló koporsót akasztották.

Január 5-én az I. világháborúban részt vett székely katonák emlékére felállított Vas-Székely szobor egyik feliratának eltávolítását kérte a román térparancsnokság. („Ojtoznál, Volhynában és fenn a Doberdón ismer az ellenség és rettegi puskatusom.") A helyettes alispán írásban elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy az emlékjeleket nemzetközi egyezmények védik. Óvott attól, hogy a kegyeletsértéssel indulatokat váltsanak ki a lakosságból. Február elején egy éjszaka a Vas-Székely szobrot megcsonkították: a szoboralak vállon tartott fegyverét lefűrészelték és a patrontáskájának egy darabját letörték. Mivel éjszaka csak a román katonák közlekedhettek a városban és a szobor mellett közvetlenül egy katonai őrhely volt, valószínűsíthető, hogy a megszálló katonák követték el a csonkítást. Ezt a feltételezést megerősíti az a tény, hogy 1919. február 8-án egy koporsót helyeztek a szoborra ismeretlen tettesek. A koporsót reggel eltávolító római katolikus gimnáziumi tanulókat tettükért a román katonák felpofozták. Másnap, 9-én a szobrot ledöntötték és kétszer rálőttek – mintegy kivégezték. Később a helybelieket fenyegetéssel rávették, hogy a szobor fa részét szétfűrészeljék. A fa alakot a román csendőrség tüzelte el, míg a többi részt a román tisztek vacsorájának megfőzésére használták fel. Szibián György volt vármegyei tisztviselő – akkor már kinevezett polgármester eredménytelenül járt a prefektusnál és a térparancsnokságon a szobor megmentése érdekében. (Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen)

A Paálné által 1920 szeptemberében elszenvedett atrocitás közvetlen kiváltó okát nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy Paálné – feltehetően nem függetlenül a férjével történtektől – kikelt az egyik szolgálatot teljesítő román rendőr ellen, akit „szóbelileg” bántalmazott, majd, amikor az igazoltatni akarta, és bekísérni a rendőrségre, felpofozta a hatósági személyt. Ezután került sor Paálné „kihallgatására” a rendőrőrsön, és itt Iacob Grecu és Gheorghe Sambert rendőrök tettlegesen, Nicolae Crăciun rendőrfőkapitány pedig szóban bántalmazta Paálnét. Annak ellenére, hogy a nőt ezt követően 500 lejre büntették, az ügy végül azzal zárult, hogy mind a négy érintett fél nyilatkozatot fogalmazott meg, amelyben kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól.

Mit tudunk Paál Árpádnak a trianoni döntés utáni pályafutásáról?

Paál a trianoni békeszerződés idejére már újságíróként tevékenykedett Kolozsváron. Az év végére az 1921 elején megjelent Kiáltó Szó egyik szerzőjeként Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal közösen a román impérium kényszerű elfogadásának a szükségessége, valamint az erdélyi magyarság erőinek a megszervezése mellett érvelt a román államon belül.

Paál későbbi pályafutása szintén érdekes: először Kós Néppártjában, majd az Országos Magyar Pártban politizált, amelynek képviselője is volt. A harmincas évek elején székely autonómiatervezetet dolgozott ki. Politikai orientációjáról elmondható, hogy a húszas években a kisebbségi jogok demokratikus alapokon álló harcosa volt.

A harmincas években ehhez képest a keresztényszociális hivatásrendiség jegyében szólalt meg az általa főszerkesztett nagyváradi Erdélyi (majd Magyar) Lapokban. Külpolitikai szempontból pedig a német-olasz orientáció híveként lépett fel – ebben ismerte fel ugyanis a versailles-i békerendszer szétrobbantásának a lehetőségét. A második bécsi döntést követően behívott képviselő volt a magyar Országgyűlésben. Paál hosszas betegeskedés után szívbénulásban halt meg 1944. szeptember 13-án.