Megsokszorozódtak az elmúlt hetekben az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) érkezett panaszok hátrányos megkülönböztetésekről és diszkriminatív eljárásokról. Az uszításokat a szükségállapot nem szüntette meg, ellenkezőleg. Politikusok, véleményformálók és különböző médiaorgánumok is közegészségügyi kockázatként beszéltek például a roma közösségről. A CNCD elnöke, Asztalos Csaba szerint a válsághelyzetek elkerülhetetlen, negatív előjelű következményei közé tartoznak az uszítások, a negatív megbélyegzés. Körültekintő kommunikációval, a politikusok, döntéshozók felelősségteljes attitűdjével és hatékony válságkezeléssel lehet segíteni azon, hogy ezek a társadalmi jelenségek ne állandósuljanak.

A koronavírus-járvány kitörésekor Románia volt egyike azon kevés országoknak, amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) hatályának az ideiglenes felfüggesztését jelentették be az Európai Tanácsnál. A közvéleményt sokkolta, hogy a világméretű járványra adott egyik első válasza Romániának ez volt. A hetek múlásával azonban meg kellett értenünk, hogy igenis van összefüggés a válsághelyzet és az emberi jogok között, ráadásul a válság növekedésével párhuzamosan megnőtt a gyűlöletbeszéd, az uszítás különböző etnikai, társadalmi csoportok ellen. Milyen kapcsolat van a hivatalos korlátozások és a nyilvános uszítások között?

Egy világméretű járványra adott válasz komoly hatást gyakorolhat akár több millió ember jogainak érvényesülésére is. Elsősorban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is szereplő egészséghez való jogra, amely magában foglalja az egészségügyi ellátáshoz és az információszerzéshez való jogot, illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, a tájékozott beleegyezésen alapuló kezelést és más fontos garanciákat. Cenzúra, diszkrimináció, önkényes fogva tartás és más jogsértések – ezeknek nincs keresnivalójuk a járvány elleni küzdelemben. A jogsértések sokkal inkább akadályozzák, mint elősegítik az egészségügyi válsághelyzetekre való hatékony reagálást. De más emberi jogok is áldozatul eshetnek a járványnak: a szabad mozgáshoz és véleménynyilvánításhoz való jog illetve egy sor gazdasági-szociális jog érvényesülése is veszélybe kerülhet. Ezek a jogok korlátozhatóak ugyan, de csak akkor, ha az szükséges, arányos és jogszerű.

Véleményem szerint Románia nem követett el semmiféle hibát, amikor ideiglenes felfüggesztést kért, ugyanis az említett emberi jogi egyezménynek a 15. cikkelye megengedi a szerződő feleknek, hogy „háború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén”, „a helyzet szükségessége által feltétlenül megkívánt mértékben” eltekintsenek az egyezményben vállalt kötelezettségeiktől, azaz korlátozzanak bizonyos jogokat. Az egyezmény Románia általi felfüggesztését több jogász, politikus és emberi jogi aktivista bírálta ugyan, mert meglátásukban éppen ennek ez a felfüggesztés szolgáltathat táptalajt különböző túlkapásokra, azonban én úgy érzékelem, hogy nincs okunk aggodalomra.

Ez nem azt jelenti, hogy minden emberjogi előírástól el lehet tekinteni. Bármilyen korlátozást indokolni kell, és a mértékletesség elvét be kell tartani. Véleményem szerint az egyetlen tévedés itt abban van, hogy a Külügyminisztérium nem tájékoztatta a megfelelő módon a közvéleményt arról, hogy milyen ok-okozati összefüggés van a járványhelyzet és az egyezmény felfüggesztése között, illetve arról, hogy gyakorlati szempontból milyen implikációi vannak az említett charta ideiglenes hatályon kívül helyezésének.

A kérdés  másik oldala az, hogy a járvány miatti válsághelyzetnek nem csak egészségügyi vetülete van. Figyelembe kell venni a mozgáskorlátozás, a gazdasági élet leállása, a társadalmi távolságtartás által generált feszültségeket is. Itt kell keresni az okait a társadalmi indulatok elszabadulásának is. Ilyen helyzetekben, amikor az egyének, a különböző társadalmi csoportok szintjén megélhetési gondok jelentkeznek, elindul a bűnbak keresése is. Ezek a fő indítóokai a nyilvános térben tapasztalható gyűlöletbeszédnek, amely eddig elsősorban a közösségi médiában jelent meg, de terjedni kezdett a sajtóban is. Ehhez hozzáadhatjuk a politikai versengést is, amiről nem mondtak le a pártok a válság ellenére sem, és ennek ugyanúgy negatív hatása van.

Vegyünk sorra néhány helyzetet, ahol – az állampolgárok véleménye szerint – maga az állam jár elől a diszkriminációval és a negatív megkülönböztetéssel. Elsőként például az ország határain belül élő állampolgárok és a külföldön munkát vállaló romániaiak közötti eltérő bánásmódot lehet megemlíteni. Miután a kormányfő és államfő is azt üzente nekik, hogy „ne jöjjenek haza”, a közvélemény nyíltan megbélyegezte a nyugat-európai román vendégmunkásokat, „mert behozzák a betegséget” az országba.

Itt én elsősorban kommunikációs problémát érzékelek. Másként kellett volna az üzenetet megfogalmazni. Arról van szó, hogy az államnak el kellett volna magyaráznia alaposan, mit jelent az, hogy ha olyan nyugat-európai gócpontból térnek haza az emberek, ahol hatványozottan magasabb a fertőző betegek száma, mint nálunk.

A szatmárnémeti esetet tudom felhozni példaként, amikor egy Nagy-Britanniában élő és dolgozó fiatalember tért haza, és tudtán kívül, vírushordozóként megfertőzte 60 éves édesanyját, aki nem élte túl a koronavírusos fertőzést. Tehát itt az egészségügyi szabályok betartásáról van szó. Viszont az államnak kutyakötelessége úgy kommunikálni ezeket, hogy mindenki megértse, miért jó, miért érdeke minden egyénnek betartani ezeket az előírásokat.

Nagyon fontos lett volna úgy megszólítani a határokon túl élő és dolgozó közösségeket, hogy ne érezzék kirekesztőnek az állam, a kormány hozzáállását. Elvégre a cél az, hogy a járványügyi intézkedéseket ne fenyegetettségként, üldöztetésként érzékeljék, hanem segítségnyújtásként. Az ilyesfajta problémakezelési stratégiával lehetne elérni azt, hogy az emberek proaktívan kezeljék a helyzetet, ne utazzanak fölöslegesen, vagy ha hazatértek, akkor betartsák a közegészségügyi intézkedéseket.

Ha az az üzenet, hogy „Ne gyere haza!”, akkor mellé kell tenni a magyarázatot is, hogy ha hazajössz, ami jogodban áll, milyen következményekkel kell számolnod. Erről beszélünk, amikor alapvető jogok korlátozása merül fel szükségállapotban. Megfelelő módon elmagyarázva ezek az intézkedések kezdettől fogva nem szültek volna ellenállást azokban, akik elszenvedői voltak ezeknek. Rendszeresen megbízható egészségügyi tanácsokat kell közzé tenni, másként a tiltások és a meg nem értett korlátozások elképesztően kontraproduktívak és veszélyesek tudnak lenni.

Másrészt pedig el lehet marasztalni a kormányt a hiányos kommunikáció miatt, azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy a szabályokat be kell tartani, egyébként a közegészségügyre nézve katasztrofális következményei lehetnek. Ebben a specifikus esetben nem beszélhetünk hátrányos megkülönböztetésről, a szabályokat kimondottan orvosi megfontolásból léptették életbe, és az egészségügyi szempontok prioritást élveznek a pandémia időtartama alatt. Más államok is – gondolok közvetlen szomszédunkra, Magyarországra, vagy kicsit távolabb tőlünk, Ausztriára – ugyanezeket az intézkedéseket léptették életbe a külföldről hazatérő állampolgáraik esetében, tehát karanténba helyezték őket.

Egy sajátos példája annak, hogy a közvéleményben hogyan csapódik le a külföldi munkások hazatérésének a jelensége a roma közösséget érő gyűlöletbeszéden mérhető le. Számos külföldön dolgozó roma vendégmunkás tért haza ugyanis az utóbbi időszakban, ami a roma közösségek körül élő nem romák ellenszenvét váltotta ki. Gyakoriak a vádak, miszerint a romák nem tartják be a szabályokat, a házi karanténra vonatkozó előírásokat. Mi tehet ilyen esetekben az Országos Diszkriminációellenes Tanács?

Nagyon fontos megérteni, hogy ilyen helyzetekben a hatóságoknak azonnal fel kell lépniük a hátrányos megkülönböztetéssel szemben, a kormánynak pedig zéró toleranciát kell mutatnia a romákat és más marginális közösségeket sújtó rasszizmussal szemben. A járvány ellen csak szolidaritással és az előítéleteken túlmutató együttműködéssel lehet küzdeni.

Válsághelyzetben mindig bűnbakokat keresünk, és a már létező előítéletek nagyon könnyen odavezetnek, hogy olyan kisebbségekre tereljük a feszültséget, akik addig is negatív megkülönböztetésben részesültek. Már az első napoktól kezdődően egy negatív attitűd alakult ki, miszerint ők hozzák haza a vírust, megfertőzik az embereket, valamint nem tartják be a karantén-szabályokat, és a határnál hazudnak arról, hogy honnan jönnek. Föl sem tudom sorolni, hogy hány híranyag szólt erről, és – akarva-akaratlanul – a sajtó mennyire fölerősítette ezt a percepciót. Pedig ez nem specifikusan a romákra vonatkozó jelenség. A fertőzött területekről hazatérő emberek etnikai csoporthoz való tartozástól függetlenül hordozhatják a vírust. A félelem a betegségtől jogos, viszont a csoportos megbélyegzés nem az. Ha egy láthatatlan problémát, a vírus jelenlétét, egy látható, vagy társadalmilag érzékelhető fogalommal próbálunk megragadni, az nem csak téves, de nagyon káros is.

A romák az elmúlt hetekben a COVID-19 témájához kapcsolódó számtalan incidens áldozatává váltak: gyűlöletbeszéd, online zaklatás és az emberi jogok megsértésének különböző formái bukkantak fel a nyilvános térben. Romániában a média egy része bűnbakká tette őket, a közösségi médiabejegyzések elavult sztereotípiákat alkalmazva gyakran sokkolóan erőszakos diskurzusokat kezdeményeztek, és számos olyan videót mutattak be, amelyekben a rendőrség bántalmazza a romákat. Van-e visszaút, ha véget ér a szükségállapot, akkor varázsütésre eltűnnek ezek a hangok?

A romaellenes érzelmek eszkalációja, amelyek rasszista médiabejegyzések, idegengyűlölő hozzászólások és akár rendőrségi erőszak formájában mutatkoztak meg, valójában azt jelzik, hogy a kisebbség elleni rasszizmusnak mély gyökerei vannak a mai napig. A nemzetközi emberjogi szervezetek már hetekkel ezelőtt felhívták a figyelmet a koronavírus rasszizálódási tendenciáira, elítélve az erőszakot, idegengyűlöletet és gyűlöletbeszédet. A romákkal kapcsolatban azonban szinte a teljes Európát ellepték az előítéletes és szenzációhajhász jelentések. Mind a médiában, mind a közösségi hálókon terjedő diskurzusok etnicizálták a koronavírust, és a romákat a fertőzés terjesztésével vádolták.

A romák visszatérése nem volt örvendetes a lakosság nagy hányada számára, így olyan vélemények fogalmazódtak meg, amelyek gyanús és negatív fénybe helyezik ezt a közösséget. Az ilyen elfogult médialefedettség gyűlöletbeszédet vált ki egy etnikai, megbélyegezett és üldözött kisebbség ellen. Pedig emberek tízezrei tértek vissza Romániába az elmúlt hetekben, és nem mind romák.

Említsünk meg csak néhány esetet, amikor köztiszteletnek örvendő személyek több tucat embert betegítettek meg környezetükben, és annak ellenére, hogy pontosan tudták, melyek a vonatkozó járványügyi szabályozások, nem tartották be őket, és ezáltal nagyon sok embertársukat sodorták életveszélyes helyzetbe. Lehet, hogy sokan emlékeznek még az Izraelből hazatérő rendőr esetére, aki nem jelentkezett a járványügyi hatóságoknál tesztelésre, vagy éppen a suceavai kórház igazgatója, akit hivatalosan is elmarasztaltak amiatt, hogy nem tett eleget a megelőzési óvintézkedéseknek. Déván, Temesváron, Aradon alakultak ki gócpontok úgy, hogy nem lehet a roma közösséget hibáztatni miattuk.

Nem lehet az egész roma közösséget megbélyegezni. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a marginalizálódott közösségekre, és itt nemcsak romákra gondolok, hanem a szegénységben élő társadalmi csoportokra általában, sokkal nagyobb odafigyelést és gondot kellene fordítania az államnak, mert felmérhetetlenül kitettebbek ezek a közösségek a járvány direkt és áttételes negatív hatásainak, mint a biztos szociális hálóval rendelkező közösségek.

Egy másik példa a hátrányos megkülönböztetésre – amelyet elég gyakran említenek különböző fórumok – a fővárosi lakosság és az azon kívül élők tesztelése közötti óriási eltérés. Tehát Bukarestben sokkal több lakost tesztelnek, mint Románia bármelyik másik régiójában. Ez is egy válfaja lehet a diszkriminációnak, hogy a fővárosban élők „nagyobb védettségnek” örvendenek?

Igen, ismerem ezt a felvetést, azonban a valóság komplexebb. Az nem kérdés, hogy mindenkit kezelni kell. Járvány idején semmiféle ürüggyel nem lehet kihagyni embereket a rendszerből. Az egészség nem egy személyes tulajdon, nem csak a személy java, hanem közjó, mivel az államnak és a közösségnek is egyaránt érdeke, hogy mindenki meggyógyuljon, hogy minél egészségesebb legyen a közösség. Járványügyi szempontból is, pragmatikus megfontolásból mindenkit kezelni kell. Ugyanakkor emberjogi és humanitárius szempontból embertelen a kezeléstől való megfosztás, lényegtelen, hogy az illető személynek lett volna pénze biztosítást fizetni, vagy sem. Ilyen megközelítésben valóban súlyosan elítélendő volna, ha egy vagy másik régió, társadalmi kategória, formális vagy informális csoport kedvezményes eljárásban részesülne más csoportokhoz viszonyítva.

Bizton állíthatom, hogy nem forog fenn ez az eset a fővárosi lakosság esetében. Tehát nincs szó olyan megkülönböztetésről, amely hátrányosan érinteni Románia lakosságának azt a részét, amely nem a fővárosban él. Bukarestnek mintegy két és fél millió lakosa van, és ha hozzáadjuk a teljes Ilfov-kerületet, akkor talán a három és fél milliót is kiteszi. Ha figyelembe vesszük ezt az adatot, és a letesztelt lakosok számához viszonyítjuk, akkor látni fogjuk, hogy egyenesen arányos a két szám, tehát nincs szó arról, hogy sokkal több bukaresti lakost tesztelnének. Másodsorban pedig említést kell tennünk arról is, hogy a fővárosban működnek azok a legnagyobb kapacitású járványkórházak, ahová a teljes ország területéről hoznak betegeket, kivéve Jászvásárt, Temesvárt és Kolozsvárt. Ha ilyen megközelítésben vizsgáljuk meg a számadatokat, akkor látnunk kell, hogy nincs szó túltesztelésről, és kiemelt egészségügyi ellátásban sem részesülnek a fővárosiak.

A 65 év feletti korosztályra vonatkozó, sokkal szigorúbb óvintézkedéseket sokan negatív megkülönböztetésnek minősítették. Neves epidemiológusok javasolták, hogy inkább pozitív kedvezményekkel kellene elősegíteni azt, hogy csökkenjen a nagyszülők generációját érintő fertőzésveszély. Ha például egy bizonyos idősávban csak ez a korosztály vásárolhatna be, talán kedvezőbb előjelű óvintézkedés volna, mint jelentős összegű pénzbírsággal való sújtása azoknak, akik a megengedett idősávon kívül tartózkodnak az utcán. Hogyan látja az idősek helyzetét?

Az én szüleim is 65 év felettiek, és úgy gondolom, hogy indokoltak ezek az intézkedések. Mivel ők képezik a legveszélyeztetettebb kategóriát, azt hiszem, mindent meg kell tenni a hathatós védelmükért. Persze, lehetett volna kissé bővíteni az idősávot, tehát a két óra helyett három órát engedélyezni a napi ügyek elintézésére, vagy valóban csak számukra fenntartani egy bizonyos intervallumot a boltok nyitvatartási idejében.

Emberjogi szempontból nagyon kemény korlátozást jelent, azonban mindaddig, amíg az egészségügyi indokok alátámasztják, el kell fogadni ezeket az ideiglenes megszorításokat. Egyébként a szabad mozgást korlátozó karanténok csak akkor minősülnek jogszerűnek a nemzetközi jog alapján, ha azok alkalmazása arányos, meghatározott ideig tart, legitim célok miatt rendelik el, szükségszerűek, és ha lehetséges, önkéntes alapon működnek, és nem járnak senki hátrányos megkülönböztetésével.

Karantént alkalmazni csak biztonságos módon, az emberi méltóságot tiszteletben tartva lehet. A karanténba zárt emberek jogai nem sérülhetnek, és biztosítani kell számukra, hogy hozzáférjenek az egészségügyi és más szolgáltatásokhoz, illetve ellátást kapjanak. Ismét a megfelelő kommunikáció fontosságát kell hangsúlyoznom, illetve azt, hogy ez a járványhelyzet egy másfajta hozzáállást kíván minden állampolgár részéről. Nehézségeket gördít elénk, a társadalom különböző rétegeiben feszültségeket okoz, éppen ezért a felelősségteljes megnyilvánulás mind a döntéshozók, mind a véleményformálók részéről kötelező.

Ennek egyik elsődleges követelménye az volna, hogy a romániai társadalmon belül bizonyos kisebbségi csoportok ne érzékeljék a diszkriminatív eljárásokat velük szemben. Itt konkrétan arra célzok, hogy a római katolikus és protestáns felekezetek húsvéti ünnepein érvényesek maradtak a szigorú előírások, míg az ortodox húsvét alkalmából bizonyos engedményeket tettek az ortodox egyháznak és híveinek. Ha jól tudom, több feljelentés is érkezett a diszkriminációellenes tanácshoz ebben az ügyben.

Ebben az esetben az ellenérzés teljesen indokolt. A tanács több panaszlevelet is kapott ezzel kapcsolatosan, ugyanakkor több civil szervezet büntetőjogi feljelentést nyújtott be a főügyészségre, és az eljárásnak megfelelően, mi is az összes hozzánk érkezett feljelentést át fogjuk irányítani a főügyészi hivatalhoz, ugyanis indokoltnak tartjuk a felháborodást.

A korrekt eljárás az lett volna, ha már a római katolikus és protestáns húsvét előtt döntés születik a belügyminisztériumban arról, hogy milyen szabályozások lesznek érvényben mindkét ünnep alkalmával, és nemcsak az ortodox húsvétra vonatkoztatva léptetnek érvénybe különböző „kedvezményes” eljárásokat. Az összes felekezettel kellett volna egyeztetni, és egyetlen szabályt érvényesíteni mindkét alkalommal. Az, hogy „sunyi” módon elhallgatták, hogy készülőben van egy ilyen kedvezményezett eljárás, nem korrekt a többi felekezettel szemben.                                                     

Egyértelmű, hogy ilyen válságos helyzetekben felerősödnek a negatív indulatok, a gyűlöletbeszéd, a kirekesztés, közösségek megbélyegzése. És amint láttuk, vannak olyan helyzetek, amikor maga az állam nem kezeli helyesen az adott szituációt, ezáltal táptalajt nyújtva a diszkriminációnak, a negatív megkülönböztetésnek. Mit tanácsol, hogyan őrizzük meg egyensúlyunkat ezekben a helyzetekben? Persze, mindenkire más mértékű felelősség hárul, de a politikusoktól az újságírókon keresztül bármelyik véleményformáló és véleményének hangot adó embernek felelősen kell viselkednie.

Sajnos az elmúlt időszakban sok felelőtlen megnyilvánulásnak lehettünk tanúi. Ott van a Tismăneanu-eset (a neves politológus olyan fotót osztott meg Facebook oldalán, amely a roma közösség ellen uszít), ott van Călin Popescu-Tăriceanu Johannis elnököt kritizáló posztja vagy Andrei Caramitrunak az ortodox egyházat támadó kijelentése. Minden véleményformálónak hatványozottabb a felelőssége ilyen helyzetekben, és meg kell találnia azokat az üzeneteket, amelyek kisegítik a társadalmat ebből a válságból, megőrzik a nyugalmat, az egyensúlyt, ami kiemelten fontos ilyenkor.

Írnia kell a valóságról az újságírónak, nyilatkoznia kell a politikusnak, de el kell kerülni az általánosításokat, el kell kerülni az uszítást, és arra kell törekedni, hogy lehetőség szerint racionális érvekkel dolgozzunk. A jelenlegi helyzet ugyanis jó példa arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a megbélyegző beszéd, amely akár egy személye vagy intézményre, kisebbségi csoportra, vallási felekezetre vetít egy olyan problémát, amelyről nem az illető közösség tehet, nem ő az oka. A bűnbak-képzéssel teret engedünk a kiszolgáltatott csoportok irányában amúgy is érzékelhető folyamatos kirekesztés felerősödésének, sőt, extrém esetben az erőszaknak is.