banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

„Mindenkinek joga van Istenhez!” – Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspökkel beszélgettünk

Egy évvel ezelőtt ünnepelte a Magyar Unitárius Egyház a vallásszabadság erdélyi kihirdetésének a 450. évfordulóját. A sokat emlegetett transzilvanizmus éppen ebben – az elfogadásnak, a toleranciának az eszményében – rejlik, amelyet nagy gondolkodók és prédikátorok már fél évezreddel ezelőtt felismertek. Az Unitárius Egyház az évforduló alkalmából közkinccsé tette azt, ami addig zárt kapuk mögött volt, átalakította a püspöki palotát, megnyitotta a Vallásszabadság Házát, hogy rendezvények, kulturális estek, könyvbemutatók történhessenek meg, találkozhassunk egymással. Ott is. Néhány nap múlva, augusztus 17-én, felavatják Dávid Ferencnek, az egyházalapító püspöknek a szobrát a belvárosi unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégium között. Az eseményt megelőzően beszélgettünk Bálint Benczédi Ferenc püspökkel arról, hogy mit üzennek mindezzel az erdélyi magyar közösségnek.

Bálint Benczédi Ferenc megnyitja a Vallásszabadság Házának kapuját | Fotó: MUE honlapja

A 2018-as évben is a teljes erdélyi magyar közösség figyelme az unitáriusok felé fordult, hiszen nekik köszönhető az, hogy Erdélyben  – egyedülálló módon Európában –  már a középkorban kimondták a vallásszabadságot.

Mi ezt a 450-ik évfordulót, egyfajta kegyelmi időként éltük meg, mert az eltelt évszázadok alatt eddig sosem nyílt lehetőség ennyire megünnepelni vallásunkat. Ennyire szabadon. Hogy nem szóltak bele külső erők vagy politikai dolgok. Nagyobb ünnepségekről  csak a 19. századból van tudomásunk, amikor Kriza János ült a püspöki székben, akiről sokan tudják, hogy nagyszerű népköltészeti gyűjtései vannak, a Vadrózsák. Azt viszont kevesebben, hogy több évtizeden keresztül vezette a Magyar Unitárius Egyházat, és az ő idejére esett 1868-ban a 300. évforduló megünneplése. De aztán már az 1918-as év nem volt alkalmas nagy ünnepségek szervezésére, és természetesen az 1968-as sem. Így jutottunk el a 450. évfordulóhoz. Valóban nagy ajándék volt a teljes unitárius közösség számára, hogy mindent, amit szerettünk volna, sikerült megvalósítani. És a szobor felavatása és átadása, egyfajta pont az i-n. Ami persze nem azt jelenti, hogy az unitáriusok visszavonulnak az elefántcsonttornyukba, és majd 50 vagy 100 év múlva ismét megjelennek, hiszen a Vallásszabadság Házának a működtetésével biztosítottuk azt, hogy folyamatos kommunkáció legyen közöttünk és minden kultúrát kedvelő, hozzánk betérő ember között.

A sajtóból értesültem én is, hogy a szoborállítás beletartozott annak idején az évfordulós tervek közé. Ember tervez, Isten végez, szokták mondani, ha későbbre is sikerült elkészülni vele, most már áll a szobor, csak a nagyközönség nem láthatja még. Néhány napot várnunk kell.

A szoborállításról már akkor döntöttünk, amikor felvázoltuk, hogy milyen eseményekkel szeretnénk megünnepelni a 450 éves évfordulót.  Ez már 2-3 évvel  2018. előtt megtörtént, és írtuk egyik kérvényt a másik után a polgármesteri hivatalnak, hogy szeretnénk szobrot állítani. Ajánlottunk helyeket is, de mindig negatív válasz jött. Bostonban van egy nagyon szép megoldás William Ellery Channing, az amerikai unitarianizmus egyik nagy teológusának az Arlington utcai templommal szemben állítottak szobrot, úgy, hogy a templomból kilépők pillantása mindig találkozik vele. Illetve a szószékből a pap is ráláthat a szoborra.William Ellery Channing szobra a bostoni unitárius templommal szemben És akkor így döntöttük el, hogy a mi  „területünkön” fogjuk elhelyezni, ahol a legtöbb unitárius megfordul. Végül úgy érzem, hogy nagyon jó helyre kerül a templom és az iskola közé. Mert egyház- és iskolaalapító volt. Különböző okok folytán el kellett halasztanunk a szobor felavatását, többszörösen is, egyrészt amiatt, mert maga a művész, Gergely Zoltán kért egy kis haladékot először, ugyanis azt érezte, hogy bár elvégzettnek is tekinthetné a munkáját, szüksége van még egy kis időre ahhoz, hogy átlássa, valóban befejezett-e a szobor. Mi megértettük, hiszen az alkotás nem gombnyomásra működik, és akkor az első dátumot, a decemberit, halasztottuk. Aztán fölvetődött a húsvéti ünnepek alkalma, mint lehetőség, akkor viszont az aradi öntőde, ahol ki kellett volna önteni a bronz alakot, nem vállalta az időben való elkészítését, így jutottunk arra a következtetésre, hogy ha már amúgy is többször kellett halasztani, akkor keressünk egy olyan időpontot, amikorra valóban készen lesz a szobor, és a kolozsvári magyarság is időt tud szánni arra, hogy az egyházunkkal közösen ünnepelje meg ezt a jeles eseményt.

És akkor valahogy természetesen jött az ötlet, gondolom, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon kell lennie ennek. Egy olyan alkalomkor, amikor nem a sérelmekre, hanem a közösségi lét örömére koncentrál mindenki.

És a teljes kolozsvári magyarságnak felmutatni a legelső igazán fontos transzilvanistát, ha szabad így fogalmazni. A szoboravatás, Dávid Ferenc egész alakos szobrának az elhelyezése Kolozsvár központjában egy lehetőség arra nézve, hogy az unitárius eszmerendszer és első püspökünk hitvallása ismertebbbé váljon, bevonuljon a köztudatba. Mi, unitáriusok természetesen, ápoljuk az emlékét, és továbbadjuk gyermekeinknek tanításait, hitvallását. Viszont a kívülállók, akik nem tartoznak az unitárius egyházhoz, nem nagyon tudnak róla. Kolozsváron eddig csak itt, az unitárius fertályon egy kis utca őrzi Dávid Ferenc nevét, viszont a név alatt semmi sem szerepel, tehát nagy az esélye annak, hogy legtöbben, akik elolvassák, hogy milyen utcába tértek be, nem tudják, hogy az unitárius vallásalapító püspökünkről elnevezett utca. A város polgáraiként azonban tudnunk kellene, hogy kik a civitas híres emberei, és elsősorban azokról kellene utcákat, tereket elnevezni. Mert Székelyudvarhelyen is meg kellett várni a változást, hogy legyen egy Tamási Áron utca, viszont sokan a mai napig is Lenin utcaként emlegetik. Így szorulnak ki fontos embereink, művészeink, püspökeink a köztudatból.

Templom és iskola. Közöttük lesz elhelyezve a szobor. | A szerző felvétele

Volt-e valamilyen előzetes elképzelése Önnek, vagy a pályamunkákat elbíráló bizottságnak arról, hogy milyen szobrot szeretnének? Mint művészi alkotás mit üzenjen azoknak, akik elhaladnak, és egy pillanatra megállnak előtte?

Több pályamunka érkezett be, végül a Gergely Zoltáné mellett döntöttünk, de az ő terve is sokat módosult időközben. Én rengeteget beszélgettem vele annak érdekében, hogy a Dávid  Ferenc-i gondolatvilágot minél érthetőbbé, érezhetőbbé tegyem számára. Mert az egyházalapító szinte fél évezreddel ezelőtt született műveit nem könnyű olvasni, és nem is kérhetem egy szobrászművésztől, hogy olyan mélységekig merüljön el az unitárius teológia tanításaiban, ezért inkább magamra vállaltam a feladatot, hogy a lényegét ennek a szellemiségnek megpróbáljam tolmácsolni. A feladat másik nagyon nehéz része, amivel meg kellett birkóznia, az a tény, hogy Dávid Ferencről nem maradt fent egyetlen rajz sem. A kollektív emlékezet Dávid Ferenc alakját Körösfői-Kriesch Aladár „Az 1568-i tordai országgyűlés” című monumentális festményével kapcsolja össze. Ez az első és mindmáig legismertebb Dávid Ferenc–ábrázolás, ugyanakkor minden későbbi alkotásban ehhez az ábrázoláshoz nyúlnak vissza az alkotók. A 3x4 méteres olajfestményt a Millennium tiszteletére Torda város rendelte meg, hogy az 1568-as tordai országgyűlés emlékezetes mozzanatát, a vallásszabadság kihirdetését örökítsék meg. A vászon főszereplője a magas, már ősz hajú  Dávid  Ferenc, aki jobb kezét szívére téve, a balját magasba emelve kimondja a vallásszabadságot. A festő unokája, aki ma Magyarországon él, nemrég tartott egy előadást számunkra Kőrösfői Kriesch Aladárról, amelyből kiderült, hogy Kőrösfői egy európai kitekintésű figurát, egy emblematikus személyiséget keresett a Dávid Ferenc alakjának a megfestéséhez, és így támadt az az ötlete, hogy a magyar Liszt Ferenc, aki annak idején már meghódította a teljes Európát, legyen az egykori prédikátor és püspök alakjának a megszemélyesítője. Ugyanis még írásban sem maradt Dávid Ferencről egy rövid jellemzés sem, ami fogodzót kínálhatott volna egy a történelmi valósághoz közelebb álló figura megformálására.

Kőrösfői-Kriesch Aladár : A tordai országgyűlés 1568-ban. A festmény a tordai múzum tulajdonában található. Középen Dávid Ferenc.

Itt a püspöki irodában is egy óriási méretű festményt látok, amely Dávid Ferencet ábrázolja. És ugyanazokat a Liszt Ferenc-i vonásokat fedezem fel rajta. Eddig fel sem tűnt, hogy valóban, minden Dávid Ferenc-ábrázolás szinte egyforma. Kortalan alak, ugyanazokkal a vonásokkal.

Ezt a vásznat Incze Ferenc, az erdélyi szürrealizmus festője alkotta. Kiss Elek püspök megrendelésére és támogatásával kezdett hozzá unitárius tematikájú képeinek elkészítéséhez. Nagyméretű festményein az unitárius egyháztörténet legnevezetesebb 16. századi eseményeit örökítette meg. A püspöki irodában függő képének címe „Dávid Ferenc a kerek kövön”. Az unitárius hagyomány szerint a második gyulafehérvári hitvitáról hazatérő Dávid Ferenc a Torda utca szegletén az üdvözlésére siető sokaságnak a kerek kőre felállva prédikált, olyan hatásosan, hogy az egész város az unitárius hitre tért. Az 1958-ban készült sokalakos kép főszereplője ugyan Dávid Ferenc, azonban az összes többi alak is ismert, ugyanis a festő összegyűjtötte erre a festményre az unitárius múlt és az akkori jelen legnevesebb képviselőit. Látja Dávid Ferenc felemelt karja alatt a fekete ruhás, őszszakállú öregurat? Ő Brassai Sámuel. Ha a háta mögé néznek, a népviseletbe lévő asszony mögött ismét felbukkan, mert Incze kétszer is ráfestette nagyméretű vásznára. De sok más nagytekintélyű ember látható ezen a vásznon. A jobb szélt egy magas, szakállas, tiszteletet parancsoló figura dominálja, ő nem más, mint az akkori püspök, Kiss Elek, akinek a felkérésére festette meg Incze ezt fantasztikus allegorikus alkotást, amelyben az unitárius múlt és jelen együtt vannak Kolozsvár utcáján. A legenda szerint ott van a tömegben Heltai Gáspár, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János  is, sőt az elődöm, Szabó Árpád későbbi püspök is egy fiatalember személyében, de Kiss Elek püspök unokája Kiss Viola és a kutyája is helyet kapott a festményen.

Incze Ferenc festménye 1958-ból: Dávid Ferenc a kerek kövön

Soha nem láttam eddig ezt a festményt... elképesztő, az unitárius történelem sűrítve benne van.

Sok más nagyon jó, unitárius tematikájú, Dávid Ferencet ábrázoló festmény, mellszobor, plakett készült, ha nem is ilyen méretesek. Jó volna összegyűjteni és kötetben megjelentetni őket, mert tényleg nem tud róluk a közösség, a nagyvilág. Nem beszélve arról, hogy a Kőrösfői Kriesch–alkotás is sokáig összecsavarva hevert a tordai múzeumban, és az sem volt megtekinthető. Ez az évforduló alkalmat ad nekünk is arra, hogy egy kicsit újragondoljunk dolgokat, eldöntsük a prioritásokat, és hogy mit szeretnénk az utókorra hagyni.

Ez már azt hiszem túlmutat a szobron...

A szobor egy szimbólum, egy sűrítménye annak, amire nap mint nap gondolnunk kell, amikor elvégezzük az Isten által feladatként ránk szabott munkát. Az egyik ilyen fontos feladatunk az iskola. Dávid Ferenc, amikor meghívják Kolozsvárra, akkor iskolát alapít, 1557-ben. Ettől a perctől kezdve az egyháznak mindig fontos volt az iskola. Mert bár szét van választva a tudás és a hit, az unitarianizmus nem egymással szembe állítja őket, hanem próbálja egymás javára fordítani. Az unitárius hit szerint Isten a tudást nem azért adta, hogy ellene szegüljünk, hanem azért, hogy megismerjük a teremtett világot, és a bennünk levő képességekkel tovább álmodjuk, tovább gondoljuk a befejezetlen isteni teremtést. Háromszáz éven keresztül eléggé megtűrt állapotban volt egyházunk, bár 1718-ig itt, Kolozsváron, a főtéri templomot használhatta, mert a város nagy része unitárius volt és kuruc. A rekatolizációkor az unitáriusok elveszítik a templomot, de akkor is az iskolának a fenntartására, megtartására fordítják a legnagyobb gondot. Én is ezt vallom. Nem akarom háttérbe szorítani gyülekezeteinket, de nekem fontosabb a két iskolát, a kolozsvárit meg a székelykeresztúrit működtetni, mert nekünk ez a jövőnk. És nem akarunk „unitáriust csinálni” azokból a gyerekekből, akik belépnek ezen a kapun. Tanult már itt mindenféle felekezet: ortodox, izraelita, református, katolikus, és sorolhatnám, de soha nem az egyház számára való megnyerés volt a cél. Viszont Istennek okos és értelmes emberekre van szüksége, és hogy kiműveljük az erdélyi magyar fiatalok elméjét, azt valóban érdemes célnak érezzük. Nem dogmákat akarunk tanítani, hanem a látni és láttatni tudást, a perspektíva fontosságát, a szolgálat és a közösség fontosságának érzetét szeretnénk erősíteni minden diákunkban. Legfontosabb azonban a gondolat szabadsága, a mi 450 éves örökségünk, és ezt kell tovább adnunk minden lehetséges módon.

Már az imént is fölsorolt néhány nagy erdélyi nevet, mint Kriza János, Brassai Sámuel, de folytathatnám Orbán Balázzsal, Bartók Bélával, Mikó Imrével. Nem beszélve a nagy angolszász nevekről. Benjamin Franklin, Darwin, Charles Dickens. Az unitáriusok tényleg lényegeset tettek hozzá ahhoz, ami a mai kultúránkat meghatározza.

Igen, ők és sokan mások. Viszont általában mindig csak épp ezeket a legnagyobb neveket emlegetik. Hol maradnak a többiek? A második, harmadik vonal? Ne csak a jéghegy csúcsát nézzük, hanem az alapokig pillantsunk. Mondok kevésbé ismert, viszont lényeges életpályát  bejárt neveket. Szentannai Sámuel, a karcagi mezőgazdasági iskolának a névadója, aki rájött a Tisza lecsapolása után, hogy hogyan lehet azt a vidéket termékennyé tenni. Bedő Albert, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában kidolgozza az erdőgazdákodás kereteit. Két évvel ezelőtt ezerszáz erdésszel közösen emlékeztünk rá itt, Erdélyben, Háromszéken. Ez csak két kiragadott név, viszont nagyon sokan vannak, akik innen ebből a kollégiumból, ebből a szellemiségből rajzottak ki. Nemrég gondoltam arra, hogy valahogy össze kellene gyűjteni sikeres diakjáinkat, hogy jöjjenek el, mondák el mivel foglalkoznak. Nem egyházi ünnep lesz, dehogyis. Hanem annak a szellemiségnek az ünnepe, amely meg tudott itt maradni 450 éven keresztül. Mert bár kevesen vagyunk, számítunk. Azt szoktam mondani, hogy sóból nem kell sok.

Az iskola. A János Zsigmond Unitárius Kollégium

Az egyházi iskoláknak mindig fontos szerep jutott Erdély történetében. Nem lehetett könnyű mindent újraindítani annak ellenére, hogy az ingatlant, ahol most az iskola, a kollégium sőt a püspökségi hivatal is működik, visszakapták...

Az épületet igen. Viszont azt az erdőrészt, amelyből annak idején fönt lehetett tartani az iskolát, azt nem kapta vissza az egyház, és nem is hiszem, hogy vissza fogjuk tudni szerezni. A másik dolog az, hogy építeni, teremteni a semmiből valamit, nem könnyű. Kőműves Kelemen balladája nem arról szól, hogy volt egy kegyetlen férfi, aki befalazta a feleségét, hanem arról, hogy áldozattal jár az építkezés. A feleség is tudja, és vállalja az áldozatot. „Nem szóhatok, fiam, mert a kőfal szorít...”  – mondja Kőmíves Kelemenné a fiának, viszont meg kell éreznünk a történeten túli üzenetet, hogy áldozat nélkül nincs jövőépítés. A kegyelem nem fog ingyen alászállni az égből. Azért dolgozni kell, kínlódni kell. A munka pedig mindig fáraszt,  és energiát kell befektetni, és verejtéket hullatni. Sokszor nem sikerül. Leomlik estére. A mi Dávid Ferenc szobrunk erre a munkára hív. Hogy előre lépjünk. Ő is lép, a kezében a könyvvel. Részlet. Dávid Ferenc keze a könyvvel.Tudás és hit jelképe a szobor, és erre van szükségünk nekünk: erre a két pillére, amely egyforma kell legyen, mert ha valamelyik billeg, összeomlik, amit építettünk. Mondom, nem könnyű. Senki ne álltassa magát azzal, hogy bármi fáradság nélkül megszerezhető az életben. Illetve, ha igen, akkor annak nincs értéke.

Ez az egyház kétszeresen kisebbségben van. Egyrészt, mert magyar, másrészt, mert a magyar történelmi egyházak között is a legkisebb. Nem érzi soha, hogy hiába minden, mit jelenthet ez a maroknyi ember a történelem sodrában?

Nem, mert, amit mi hirdetünk örökérvényű. Éspedig az, hogy Istenhez mindenkinek joga van. Azt mondja Dávid Ferenc, hogy nincs nagyobb esztelenség mint a lelkiismereten erőszakot tenni.  Ez a vallásszabadság. Minden embernek joga van az Istent megkeresni, megismerni és vallomást tenni. Persze, ezt a legszebben a názáreti Jézus tette, akit Dávid Ferenc is követett. Ő volt számára a tiszta forrás. Rájött arra, hogy nincs szebb és tisztább a jézusi tanításnál. Hogy nem az egyházi törvények és zsinati végzések a fontosak, hanem a felismerése annak, hogy „Isten Lélek, ezért, akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”

Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke 1952. november 15-én Segesváron született, majd a család 1961-ben Székelyudvarhelyre költözött. 1975-ben a teológia elvégzése után, Marosvásárhelyen majdnem két évig Kolcsár Sándor esperes mellett dolgozott. Itt tanulta meg, hogy „a személyes kapcsolatokon, példákon keresztül lehet igazán építeni az anyaszentegyházat”. 1977 szeptemberétől a Kis-Küküllő menti Désfalván majdnem 18 évig végzett lelkészi munkát. Első perctől az a gondolat vezette, hogy a gyülekezet tagjait egy igazi templomi közösséggé tudja formálni. A désfalvi gyülekezeti munka mellett hosszú éveken keresztül a haranglábi és a vámosudvarhelyi gyülekezetekben, mint beszolgáló lelkész végzet munkát. 1979-től a Főtanács, majd az Egyházi Képviselő Tanács tagjaként betekintést nyert az unitárius egyházközségek munkájába. 1993 őszén jelentkezett a kolozsvári belvárosi egyházközség lelkészi állására, melyet 1994. február 1-től foglalt el. 2008-ban pályázott sikeresen a Magyar Unitárius Egyház főpásztori tisztségére, megbizatását 2014-ben hosszabbították meg újabb hat évre. Püspöki szolgálata idején valósult meg a trianoni határok által megosztott erdélyi és magyarországi unitáriusok újraegyesülése a Magyar Unitárius Egyház keretében.
banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?