A 2013. április 9-i 200. Hivatalos Közlönyben jelentették meg a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság 2012. szeptember 25-én hozott határozatát, amellyel a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség és Románia közötti, előbbi által még 2003-ban indított pert zárták le, utóbbit elmarasztaló ítélettel. Az ítélettel Romániát a kért 30 000 euró helyett 15 000 euró erkölcsi kár, a perköltségek és az ügyvédi tiszteletdíj megfizetésére kötelezték, miután a hatóságok hibájából a felperes tulajdonát képező, felbecsülhetetlen értékű Batthyaneum Könyvtárat, a benne őrzött értékes könyvállományt máig nem szolgáltatták vissza.

Még mielőtt a Curierul Judiciar online, jogi aktualitásokat bemutató folyóirat alapján a bíróság ítéletének indoklását rövidített formában ismertetném, szükségesnek tartom emlékeztetni arra, hogy a Európai Emberi Jogi Bíróság az eldöntésre eléje kerülő perekben azoknak az emberi jogoknak és alapvető szabadságjogoknak a betartását vizsgálja, amelyeket az 1950. november 4-én Rómában megkötött Egyezményben és a hozzá tartozó kiegészítő jegyzőkönyvekben fektettek le, és mely Egyezményt Románia az 1994. évi 30. törvénnyel (megjelent az 1994. május 31-i 135. Hivatalos Közlönyben) ratifikált.

A hazai jogorvoslatok teljes kimerítése után indítható perekben a felperes mindig az illető állam hatóságai, szervei jogsértő tetteit, mulasztását, eljárását kifogásolhatja, összevetve ezeket az Egyezmény és a kiegészítő jegyzőkönyek elvi megfogalmazásokat tartalmazó előírásaival, és amennyiben a bíróság tetten éri a jogsértést, ezeket tételesen, pontokba foglalva az ítélet rendelkező részében és az indoklásban felsorolja, és  kártérítés megítélésén keresztül ennek külön is nyomatékot ad.

A perben a jogsértésnek minősülő mulasztást – amiről majd még szó lesz –, az Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkében megfogalmazotthoz kapcsolhatóan vizsgálták. Ez – röviden – a tulajdonjog sérthetetlenségét mondja ki. Érdemes szó szerint idézni: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik ”.

 „Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek a javaknak a közérdekben történő használatának szabályozása, illetőleg adók, más közterhek vagy pénztartozások megfizetésének céljából.”

Mit állapított meg a Strasbourgi Bíróság ? Elsősorban azt, hogy az Érsekség tulajdonjogát a Román állam az 1998. évi 13. sürgősségi kormányrendelet meghozatalával elismerte, majd ezt a rendeletet 5 évre rá, a 2003. évi 458. törvénnyel jóváhagyta, jogszabályok, amelyek jelenleg is hatályosak, amelyeket nem vontak vissza, nem helyeztek hatályon kívül, csak éppen ezeknek az egyedi jogszabályoknak a végrehajtásáért, az átadás feltételeinek, kivitelezésének kidolgozásáért létrehozandó bizottságot nem nevezték ki, nem működtették, e mulasztással megakadályozva a tényleges restitúciót.

E mellett hivatkoznak a Szentszék és a Román állam között 1927-ben, majd 1940-ben megkötött egyezményekre, amelyekben elismerték az Erdélyi Római Katolikus egyháznak mindazon javai feletti tulajdonjogát, amelyeket 1932. január 1-jén birtokolt és kezelt. Igaz ugyan – mondja a bíróság is –, hogy az 1948. évi 151. számú kultuszminiszteri rendelettel Románia a Szentszékkel kötött  konkordátumokat és az egyezményeket egyoldalúan felmondta, de ugyanakkor azt is megállapította, hogy az 1998. évi, ma is hatályos 13. számú kormányrendeletben foglaltak teljes mértékben összhangban vannak azokkal a vállalásokkal, amelyek ezekben az előző, kétoldalú egyezményekben tételesen szerepeltek.

A jogvita nem csak a tulajdonjog érvényesítésének, a hozott jogszabályok gyakorlatba ültetésének elhúzódása körül forgott, hanem eljárásjogi kérdésekről is. Az alperes, egyebek mellett azzal a kifogással élt, hogy a felperes nem merítette ki hazai jogorvoslati utakat, érthetőbben, hogy nem indított a hazai közigazgatási bíróság előtt egy olyan pert, amelyben a 13. kormányrendelet végrehajtása érdekében kérhette volna egy olyan bírói ítélet meghozatalát, amely kötelezte volna a hatóságokat a rendeletben szereplő, a javakat ténylegesen átadó bizottság kinevezésére, a tényleges, ezzel kapcsolatos munka elvégzésére. Az Európai Emberi Jogi Bíróság a fentiekkkel kapcsolatos kifogást azért utasította el, mert úgy találta, hogy egy ilyen pernek jogalapja nem lett volna, miután a 13. kormányhatározat a javak tényleges átadására záros határidőt, eljárási szabályokat nem jelölt ki, nem írt elő, mi több, jogorvoslatról sem rendelkezett.

Az indoklás szerint a hosszú (ebben az esetben14 évig tartó) jogbizonytalanság, legyen ez a törvényalkotás, a közigazgatás vagy a hatóság jogalkalmazási gyakorlatából fakadó, olyan körülmény, amely minősíti az adott államnak az ügyhöz való hozzáállását. Amikor fontos közérdek forog fenn, a hatóságok kötelessége időben, késedelem nélkül tehát, korrektül és koherens módon eljárni, amit különben más esetben is kimondtak már. Az indoklás különben sok helyen olyan előző határozatokra is utal, amelyek precedens értékűek, hiszen az esetjog sajátossága, hogy a hasonló ügyekben, és ha a körülmények nem változnak, hasonló döntések születnek. Amúgy pedig ez az ügy azért sajátos, eltér a restitúciós jogszabályokra alapozott esetektől, mert itt egyedi belső jogszabályban (az 1998. évi 13. kormányrendeletben és az ezt jóváhagyó törvényben ) ismerték el a felperes tulajdonjogát, csak magát a tényleges visszaszolgáltatást, a birtokba (vissza)adást nem hajtották végre, mulasztást követve el ezáltal, megsértve az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének említett rendelkezéseit. Csak remélni lehet, hogy az új restitúciós törvény alapján majd megtörténik a gyors és teljes körű, természetben történő visszaszolgáltatás!