A kolozsvár-kerekdombi plébánost, Jakab Gábort én már úgy ismertem meg, hogy hófehér volt a haja. És ott volt minden kulturális rendezvényen. Könyvbemutatókon, zenei esteken, színházi előadásokon. Ha hozzászólt a témához, akkor tapasztalt szónokként, gondolkodóként tette. Mondatai tömörek, magvasak voltak. Nemcsak ő kereste a művészek társaságát, hanem az alkotók is az övét. Kölcsönös lelki ajándékként élték meg az együtt töltött órákat. Tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, és kerekdombi szolgálatának ötvenedik évfordulóját. Ebből az ötven évből tizenhatot a Keresztény Szó és a Vasárnap főszerkesztőjeként töltött el. Munkájának elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki idén, 2019. március 15-én.

Húsvét előtt a nagyheti ünnepre való készülődés napjaiban látogattam meg, és pontosan egy olyan környezetben fogadott, amilyennek elképzeltem munka- és pihenőhelyét. A kertre néző, szárnyas ablakú dolgozószoba beengedi a természetet, a virágzó fákat, a zöld fenyőket. Klasszikus zene szól, betölti a lakóteret. „Zene nélkül is lehet élni, de minek?” – mondja nekem a plébános, hozzátéve, hogy szellemi jólétének egyik alapvető összetevője a klasszikus muzsika, amelyet már kora reggeli ébredésekor bekapcsol, és az esti lefekvés időpontjáig hallgatja. Életút, papi hivatás, az írott szó szeretete, a keresztény eszmeiség szolgálatában eltöltött évtizedek, egyszóval minden szóba kerül. 1938-ban született Farkaslakán, és ez meghatározó volt számára. Ma is örömmel, büszkén jelenti ki, hogy egyik példaképe a falu híres szülöttje, Tamási Áron.

A gyermekévekről

„Gyermekéveimben említésre méltó események az én életemben nem történtek. Falusi gyermek voltam. Viszont kifejezetten boldog és gondtalan gyermekkorra emlékszem vissza, viszonylagos szegénységünk ellenére. Egyszerű, kisbirtokos gazdálkodók voltak a szüleim, vallásos légkörben nőttem és nevelkedtem három testvéremmel, akik közül ma már csak egy él, a 91 éves tanítónő nővérem” – idézi fel az emlékeit.

Tamási Áronnal 8-ik osztályos korában „találkozott” először, természetesen „virtuálisan”, amikor a székelyudvarhelyi gimnázium bentlakójaként hazament nyári vakációra a szülőfaluba, s az akkori farkaslaki plébános (Kovács Antal) felkérte arra, hogy segítsen neki leltározni a templom orgonája mögötti helyiségben tárolt régi iratokat, könyveket és kiadványokat. A munka során az egyik polcról lekerült Tamási első novellás kötete, a Lélekindulás, amit elejétől a végéig elolvasott.

„Ez volt különben az első találkozásom a könyvekkel, mert addig, az iskolai tankönyveken kívül más könyvet nem olvastam, s arra sem emlékszem, hogy a korabeli tanítóim az olvasásra különösebben buzdítottak volna. Ennek a kötetnek az első oldalán olvasható a következő, nyomtatott dedikáció: Ezt a könyvet, mint gyarló testét s vérét s jó hű lelkét, a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaadja Erdélynek: székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak; apának, anyának, szeretőpárnak; békességnek, hitnek, jóra menendő erőknek; füveknek, vizeknek, virágoknak, ágaknak s rajtok madaraknak; s aki mindezeket a pusztulástól megója és virágoztassa: a Géniusznak, aki az Isten. Ez a szöveg akkor annyira megfogott, hogy a magam számára nyomban ki is másoltam, majd a későbbi évek során a többi Tamási könyvet is rendre elolvastam, amelyeket különben mindig dedikált ő a farkaslaki plébániának, vagy a plébánosnak. Ha most 80 évesen visszagondolok a magam mögött hagyott múltra, akkor azt kell mondanom, hogy ez a kimásolt dedikáció határozta meg későbbi világfelfogásomat, mert benne van ebben a rövid szövegben az Isten, benne van a mindenkori másik ember, és benne van a bennünket körülölelő csodálatos nagy természet is, a gyönyörű univerzum. És nekem ezekhez kellett és kell ma, meg a jövőben is helyesen viszonyulnom, - egyrészt vertikálisan, másrészt meg horizontálisan” – magyarázza.

Személyesen is találkozott szülőfalujának nagy írójával néhány évvel később, 1956-ban, amikor Tamási Farkaslakára látogatott: egy vasárnapi szentmise után a templom előtti téren fogott kezet vele. Majd aztán még sokkal később is történt egy találkozó, de ismét csak virtuálisan, 2007-ben, amikor Tamásit - post mortem -, Jakab Gábor plébánost pedig „élőben” Farkaslaka díszpolgárává választották.

A hivatástudatáról

A hivatástudat alakulásáról, fejlődéséről kérdezem, hisz az elhivatottság érzése nélkül senkiből sem lehet jó pap. A kétségek, nehézségek, elbizonytalanodások fölött csakis ez győzhet. Ez a történet is a gyerekkori évekig nyúlik vissza.

 „Gyermekkoromban, egészen az udvarhelyi gimnáziumba való bekerülésig, rendszeresen ministráltam, sőt, egészen kicsi koromban a rokonok és a szomszédok „szórakoztatására” a családi házunk tiszta szobájában a Mária-kép előtt kántoröcsém segédletével misét is „celebráltam”, „készülvén”mintegy tudat alatt a papi pályára. Az udvarhelyi vegyes líceumi évek alatt viszont szép lányok társaságában az ifjúkori szerelem hatására hajdani hivatástudatom lassan elhervadt, szerelmes lettem. 1954-ben letett érettségi vizsgám után, azonban nem felvételiztem a teológiára, mivel Áron püspök börtönben volt akkor, és plébánosom sem ajánlotta az úgynevezett. „békepapok” által irányított intézetbe a beiratkozásomat. Ennek, persze – titokban –, magam is örültem. A következő évben azonban kiszabadult a börtönből a főpásztor, s akkor a plébánosom és édesanyám közös „ajánlására” elmentem Gyulafehérvárra. Mondanom sem kell talán, hogy sokáig nem éreztem ott jól magam. A kispapok első karácsonyesti szép betlehemes műsora viszont lenyűgözően hatott rám, és annyira megérintett, hogy véglegesen eldöntöttem magamban az intézetben való maradásomat. 1961 december 8-án szentelt fel Áron püspök a gyulafehérvári székesegyházban, s immár 57-ik éve szolgálok gyarló lelkipásztorként Krisztus egyházában. Hivatásom megszületésének végső „dátuma” tehát, ha úgy tetszik, 1955 karácsonya. A hivatás folyamatának a kialakulásában volt tehát az én életemben egy kis kitérő, illetve kanyar” – eleveníti fel emlékeit

Márton Áronról

Mennyire volt közeli a kapcsolata a püspökkel? Milyen emlékei vannak vele kapcsolatosan? Ha körülnézek a dolgozószobában, akkor nagyon sok jelét látom annak, hogy Márton Áron tanításaira még most, túl a nyolcvanadikon is nagyon figyel Jakab Gábor.

„Túlzás nélkül ő volt számomra a nagybetűs Ember, és persze a nagybetűs Püspök is, akihez nem tudok hasonlítani senkit. Jócskán vannak vele kapcsolatos élményeim. Egészen döntő jelentőségű és felejthetetlen élményemet ezek közül viszont már többszöris elmondtam. Harmadéves kispapkoromban igen komoly lelki válság környékezett, s ezért eljönni készültem az intézetből, de közvetlenül előtte még elmentem az akkor szokásos négyszemközti kihallgatásra. Nos, ekkor rendkívüli dolog történt. Miután belehuppantam abba a kopott bőrszékbe, amely közvetlenül íróasztala mellett állt (ma múzeumi emléktárgyként őrzik a püspökségen), mélyrelátó tekintetét rám szegezve egyenesen ezt kérdezte tőlem: „Mondd, Gábor, mi fáj”. Valósággal szíven ütött a kérdés. Olyannyira, hogy lelkem addig bezárt zsalugáterei lehullottak s egy olyan nyílt és őszinte beszélgetés kezdődött közöttünk, aminek végeredménye az lett, hogy nem váltottam meg a vonatjegyet, hanem maradtam, és pap lett belőlem. Lám, mit jelent valakivel élményt nyújtó módon találkozni! Megváltozhat az élete. Papságomat tehát neki köszönhetem” – mondja Márton Áronról.

Az első állomások: Csíkszereda, Medgyes

Csíkszereda volt az első állomáshely. S mivel a kinevezés hiányában a szülőfaluban lelkipásztori munkát végzett, szüleit súlyos börtönnel való büntetésnek a kilátásba helyezésével kényszerítették be az akkor éppen alakuló kollektívbe, 1962-ben. Mégpedig a korabeli kommunista szóhasználat szerint „az önkéntesség elve alapján”. Nagyon kedves emlékei fűzik Csíkszeredához, a közeli csíksomlyói kegytemplom miatt is.

Csíkszeredát aztán több mint 4 és félév után, 1966-ban Medgyes követte. Itt majdnem két évig német nyelvű pasztorációs munka is várt rá, s ezért a püspök kifejezett óhaja szerint meg kellett annyira tanulnia németül, hogy egy 5-6 perces prédikációt az akkor még nagy számban létező szász közösség számára is németül el tudjon mondani. 1968 őszén, októberben kapta meg Áron püspöktől kolozsvári kinevezését. Ennek immár több mint 50 éve.

 Kolozsvár

„Hát, mondhatom, óriásit változott félévszázad alatt Kolozsvár, minden tekintetben. Még „magyarnak” mondható volt 1968-ban a kincses város. A népességi arányok pedig az utolsó száz év alatt teljesen megváltoztak. Amíg 1910-ben Kolozsváron a 100 ezer lakosból 7-8 ezer volt román, addig ma a több mint 300 ezer vagy talán 400 ezerből csak 50 ezer a magyar. Amikor ide kerültem, egy idős paptestvérem ezt mondta nekem: „Gábor, becsüld meg Kolozsvárt, mert itt egy nap többet ér, mint Kidében egy esztendő”. És igaza volt. Kolozsvár Erdély fővárosa, jelentős kulturális központ még ma is operáival, színházaival, egyetemeivel, különféle egyesületeivel. Az érdeklődő embernek mindig van honnan merítenie, nagyon gazdag ez a szellemi forrás. Kitűnő emberekkel, jeles közéleti személyiségekkel ismerkedhettem meg, és sajnos, búcsúztam is el temető papként sokaktól a Házsongárdban, vagy a többi temetőkben. Gyakorta idézem ezért magánbeszélgetésekben Áron püspök szavait: „Erdélyt nem a román katonák hódították meg, hanem a magyar édesanyák veszítették el”. A közösség viszont egészen családias közösség. És jól is érzem magam a hívek körében. Úgy érzem, hogy 50 év után sem untak meg. Érdeklődőek, és tudnak is egymásról az emberek. Évente felkeresem őket a januári házszentelések alkalmával, s a „nagyobb család” lelki atyjaként pedig 1970 óta minden év karácsonyán levélben is köszöntöm őket. Aztán meg, s ez is fontos, kitűnő állapotban van az 1943-ban épült templom, sőt, 2002-2007 között az újkori igényeknek megfelelő közösségi házat is sikerült felépítenünk” – mondja a kolozsvári hívekről.

A Keresztény Szóról

A Keresztény Szó katolikus hetilapként indult rögtön a 89-es változások után, 1990-ben, Bajor Andor főszerkesztésével. A több mint 40 évig tartó ateista kommunizmus időszaka alatt ugyanis semmiféle sajtója nem volt a római-katolikus egyháznak, mint ahogy volt –bizonyos kompromisszumok árán, persze – a többi egyházaknak. Áron püspöknek is felajánlották a lapindítás lehetőségét, de ő visszakérdezett az ajánlatot tevő „elvtársakra: „Mondják, lesz-e állami cenzúra?”. És mondták: „igen, lesz”. „Akkor mi megvárjuk azt az időt, válaszolta a püspök, amikor majd nem lesz”. Nos, ez az idő 1990 februárjában érkezett el, amikor az ő püspökké szentelésének az 51-ik évfordulójára (az 50-iket ugyanis nem lehetett megtartani!) megjelenhetett a lap első száma.

„Úgy kerültem különben a szerkesztőség vonzáskörébe, hogy az elindulás után aránylag nagyon rövid idő teltével meghalt Bajor Andor, s az akkori püspök (Bálint Lajos) engem nevezett ki helyébe főszerkesztőnek. Tizenhat éven át gyakoroltam is papi minőségemben ezt a tisztséget. Irodalmi végzettségű szakember munkatársaimtól sokat tanulva, mondhatom, meg is szerettem ezt a fajta szellemi munkát csinálni. Hadd mondjam el itt érdekességként egyik Bajor Andor idejéből származó bájos, ma is megnevettető élményemet. Egy szép napon beállított a szerkesztőségbe egy elegánsan öltözött hölgy, s valakinek a nevében felháborodottan sorolni kezdte a lap elleni olvasói kifogásokat. Mire Andor megállította a rázúduló szóáradatot, s rákérdezett a hölgyre: „Tessék mondani, ki az illető, talán egy értelmiségi? Nem, hangzott a válasz, hanem – egy pap”. Később is sokat derültünk ezen” – idézi fel a szerkesztőségi mindennapokat.

Kajántóról

Kajántó a Kolozsvár környéki Kalotaszeg felső csücskében fekszik. Mind nemzetiségileg, mind vallásilag vegyes település, és itt is szolgál immár több mint negyven éve. Harmadik munkahelye is van: az Irisz-telepi templom. Katolikus szempontból nagyon nagy múltja van Kajántónak, hiszen Árpád-kori gyönyörű temploma van.

„Néhány éve, Istennek hála, egy nagyon pozitív folyamat következett be. Az történt, hogy tíz (ifjú éveiktől fogva együtt imádkozó és együtt szórakozó) család tagjai, akik valójában a kolozsvári ferences szerzetesek lelki gyermekei, megvásároltak az egyházközségtől 2 ha földet, s már el is kezdték a letelepülésüket, hiszen már lakóházak is felépültek, egymás közt egyenlő arányban felosztva az említett földterületet. A tíz család e pillanatban gyermekekkel együtt 45 személyt jelent. S előreláthatólag még születnek gyermekek, hiszen lelkiségüknél fogva mélyen keresztény családszemléletet vallanak valamennyien. Hosszú távon így a korábban haldokolni látszó Kajántó tehát halottaiból fel fog támadni, ami nagy örömmel tölt el engem, és a falu magyar lakóit is. A gondviselő Isten kezét látom ebben az előre nem látott pozitív fejleményben és folyamatban” – mondja a gyülekezetről.

Az útravaló

Nem mehetek el útravaló nélkül.  Nem mintha, amit eddig hallottam nem volna inspiráló, mélyre hatoló. De hát ilyen az újságíró. Még többet akar. És kérdezek. Csupa M betűs dolog. Miért. Minek. Meddig. Merre. „Hit nélkül élni nem lehet, s létezni csupán  – gyötrelem. Remény nélkül elviselhetetlen ez a cudar, túlságosan is összezavarodott élet. Szeretet nélkül pedig nincs tartalma, illetve értelme az életnek.Tulajdonképpen a három alapvető isteni erényt soroltam fel, amelyek ezek: hit, remény és szeretet. Immár életem vége felé a mindennapi imám egy négysoros Áprily vers: „Adj Istenem, bölcsességet, / vágyaimnak csendességet, / illedelmes öregséget, / könnyű véget, könnyű véget”.