A romániai romák jelenlegi helyzetének sok felelőse van, és ebben a „gádzsók”, vagyis a nem romák legalább annyira ludasok, mint maguk a közösség tagjai, akiket tulajdonképpen nem is lehet belekényszeríteni egyetlen gyűjtőfogalomba – véli Rudy Moca marosvásárhelyi bábszínész, rendező, rádiós szerkesztő, akivel a romák világnapja alkalmából beszélgettünk. Beszélgetőtársunk arra is rávilágított, miért igazságtalan a romáktól olyan teljesítményeket követelni, amelyek teljesítéséhez nincs meg valamennyi feltételük.

Ellentmondva a hivatalos népszámlálási adatoknak, a legnagyobb kisebbség ma Romániában tulajdonképpen a roma közösség...

Igen, kiegészítésképpen elmondanám még, hogy Maros megyében a legnagyobb a roma népesség sűrűsége az országban, vagyis a lakosság 8,9 százalékát teszik ki – és itt most azokról beszélek, akik felvállalták az identitásukat.

E számbeli jelentősége ellenére sem egységes országos szinten ennek a közösségnek a társadalmi-politikai fellépése, nem érvényesíti az erejét. Mivel magyarázza ezt?

Először is megjegyezném, hogy az én magyarázatom erre nagyon szubjektív, és nem szeretnék ezzel bárkit is befolyásolni, mindazonáltal egészében felvállalom.

És én mindenképp a roma közösségen belüli összetettségből, sokszínűségből indulnék ki. Romániában 42 helyi roma közösség van, amelyből 17 hagyományőrző, vagyis népviseletében, kulturális megnyilatkozásaiban és életmódjában is tradicionális, 24 pedig a helyi közösségekbe letelepedett, honosított közösség. Ez utóbbiak általában az általuk űzött mesterségek szerint definiálják magukat, közülük pedig sokan az őket befogadó közösség életformáját, kulturális szokásrendjét és nyelvét vallják magukénak. Ennek tulajdoníthatóan vannak magyarul, románul és németül beszélő roma közösségek – és ez már önmagában is fantasztikus változatosságot jelent. Azonban ezekben a közösségekben szinte teljesen egészében feledésbe merült a roma kulturális szokásrend és életforma, még az anyanyelv is, odáig elmenően, hogy közülük igen sokan még a roma identitásukat, ehhez a közösséghez tartozásukat sem kívánják felvállalni. És ez egy olyan súlyos probléma, amely egyben magyarázatként is szolgál arra, hogy miért nincs idehaza egységes nézőpont a roma identitásról, kulturális szokásrendről, nyelvről és viselkedésről.

Az egyetlen vonatkozás, amely mégis a roma közösség felé irányítja őket, az az, hogy –felvállalják vagy sem, elfogadják vagy sem az identitásukat – az embercsoport, amellyel ők kölcsönhatásba kerülnek, romákként azonosítja be őket. Tehát hiába utasítják el önazonosságuk bevallását, mert a „gádzsók”, vagyis a nem romák úgyis azt látják, hogy a romák között van a helyük. Maga a tény, hogy a romák közül sokan nem fogadják el, nem akarnak, nem népszerűsítik vagy elfelejtették a roma kulturális szokásrendet és életformát, olyan nagy és csúnya fekete pont számukra, amely lefele húzza őket a hanyatlásba, hátrányt jelent számukra és a tisztelet teljes hiányát egy  olyan ember iránt, aki nem vallja be etnikai hovatartozását.

És ebben bűnösnek a vezetőiket tartom, akik a maguk során szintén a sokféleséggel küszködnek valamint hiúsági kérdésekkel a legmagasabb szintről a legalacsonyabbig, és akik inkább papírra vetik – hiszen a papír mindent elbír – politikai nyelvezetben és rendkívül meggyőzően azt, hogy melyek „a romák” problémái, anélkül, hogy pontosítanák ennek a közösségnek a rendkívüli rétegzettségét. Például azt, hogy ez a közösség magával hozta az indiai kasztrendszer ama jellegzetességét is, hogy a legfelső és a legalsó kaszt között semmiféle kommunikáció nincs.

Ugyanígy a vezetőik sem kommunikálnak egymással és nem is veszik figyelembe ezt a közösségi sajátosságot, és ezzel éppen a lényeget tévesztik szem elől. A lényeg itt azt jelentené, hogy az egyén bátran felvállalja annak az etnikumnak a sajátosságait, amelyhez tartozik. Mert attól a perctől, hogy ezt az identitást felvállalja – még ha a romani nyelvet nem is beszéli sem ő, sem pedig a szülei, belekalkulálva a magyar-roma és román-roma vegyes házasságokat is – lehetősége lenne egy olyan oktatásra és nevelésre, amely révén a mind a nyelvét, mind pedig a roma kulturális szokásrendet, szellemiséget és hagyományokat elsajátíthatná. Ez adna lehetőséget arra, hogy a közösség megváltoztassa a romákról kialakított közfelfogást.

Ennek hiányában azonban a nyájszellemet érvényesítik saját vezetőik is, és a magas tisztségekben lévő gádzsók is – románok és magyarok egyaránt –, hiszen a romák jelentik pillanatnyilag a legkönnyebben megvezethető tömegek egyikét.

Röviden: ez a magyarázata annak, hogy nincs közöttük egység. Az etnikum lehetne az egyetlen olyan jelleg, amely ezt az összetartozást létrehozná, és még kézenfekvő is lenne, hiszen a külvilág ezt amúgy is visszaigazolja. És ezzel véget is ér a sor, hiszen még a köztük lévő kommunikáció nyelve sem egységes: a romani nyelven belül is nagyon sok a dialektus, és erre tevődik rá a kasztos társadalmi felépítés. Így tehát teljes a kommunikációképtelenség.

Romániában, de Európában is számtalan stratégiát, projektet, kezdeményezést és ütemtervet dolgoztak ki az utóbbi évtizedekben a romák felzárkóztatására, többnyire igen szerény eredményekkel. Az ön által említett, közösségen belüli kulturális és egyéb különbözőségek esetleges felületes kezelése mellett még miket nem vettek figyelembe ezek az integrációs próbálkozások?

Ön meglehetősen diplomatikus akkor, amikor „szerény eredményeket” említ. Én ennél nyersebb leszek: ezeknek semmiféle eredménye nem volt. És ezt azért mondom, mert a romák helyzetének javítására kidolgozott stratégiákat tíz-tizenöt éve dolgozták ki, időközben számtalan módosításon is átmentek, azonban ezek csupán elméleti és deklaratív szintű változásokra vonatkoznak. Általában azt mutatják, hogy mi állna jól Európában azoknak, akik a roma közösségek ügye iránt érdeklődnek. Ezek gyakorlatba ültetése – Caragiale szóhasználatával élve – színtelen, szagtalan és íztelen. Mert ismételten nem veszik figyelembe a roma csoportok, közösségek egymástól eltérő sajátosságait.  

De itt van egy egyszerű példa: az a roma, aki magyar közösségben él és a hétköznapokban használt nyelve a magyar, magyarnak fogja vallani magát, és ezt a magyarok elfogadják, még akkor is, ha tudják, hogy az illető nem magyar. És ebben hibásak. Mert miért is fogadják el ezt? Hogy a létszámukat növeljék? És ugyanígy: ha az illető roma román környezetben él és románul beszél, akkor azt fogja mondani, hogy ő román. És akkor itt is ugyanaz a képlet. Tehát az egész egy penibilis játék, amely egy másik embercsoport, közösség vagy politikai párt kárászéletű feltörekvésének érdekét – számbeli fölényét vagy választási sikerét – szolgálja.

Talán az egyetlen vonatkozás, amelyben ez a közösség egy sajnálatos egységet megtapasztalhat, az a diszkrimináció. El tudna mesélni egy olyan történetet, amelyben önt hátrányosan megkülönböztették? Gondolom, volt ilyen…

Nekem nem volt ilyesmiben részem, nem diszkrimináltak. Már csak azért sem, mert magyar anyának és roma apának a gyermeke vagyok. Azonban száz százalékosan román oktatásban részesültem, ami azt jelenti, hogy ugyanilyen arányban vagyok erdélyi. Ezért sem mondhatom, hogy nekem személyesen diszkriminációban volt részem.

És azt is hozzátenném, hogy itt a diszkrimináció maga nem kijelentésszintű, nem a magyarázó társadalompszichológia része, ahogy azt a könyvekben leírják, és ahogy szeretnék, hogy azok a diszkriminációelméletek a gyakorlatban is fellelhetők legyenek a romák tekintetében. Ez már csak azért sem igaz, mert a diszkrimináció ennek a közösségnek a belső sajátossága, egyik roma lenézi a másikat – számtalan okból kifolyólag. Nem kell ennek kimondásától tartanunk és idézőjelbe sem kell tennünk. Tehát a szakkönyvekben leírt számtalan formájú diszkrimináció mellett létezik egy roma közösségen belüli is, például a hagyományőrző és a nem hagyományőrző roma közösségek között.

Marosvásárhely mellett, Nyárádkarácsonban községben él az említett 17 tradicionális roma közösség egyike, tehetős gáborcigányok, akiknek a gazdagsága egyaránt megmutatkozik a munkájukban, a viselkedésükben, az életformájukban vagy kulturális megnyilatkozásaikban, de akiket viszont lenéz a marosvásárhelyi, lakónegyedben élő, nem hagyományőrző roma, aki magát ezekhez képest felsőbbrendűnek tartja, holott ő maga szegény, mint a templom egere. Azt mondja rájuk, hogy ő hogy álljon szóba „sátoros cigányokkal”?! És ismétlem: az egyik multimiliárdos, a másik pedig ágrólszakadt.

És van ennek a diszkriminációnak egy másik formája is, amely a lakhellyel kapcsolatos: amikor egy romaközösség eldönti, hogy egy település perifériájára költözik, pedig senki nem kényszerítette erre. Hiába beszélnek a szociológusok, pszichológusok, társadalomkutatók a romák oktatási, egészségügyi, elvbeli és értékbeli, demokráciabeli vagy társadalmi szegregációjáról, amikor ez tulajdonképpen önszegregáció. Mert senki nem kényszerítette őket arra, hogy elkülönülve éljenek. És ha már Marosvásárhely egyik negyedében például él egy tízezres roma közösség, akkor ott nekik külön iskolára is szükségük van. És akkor jönnek a szakértők és azt mondják, hogy ez oktatásbeli szegregáció, miközben nem az. A szülők nem hagyják, hogy gyermekeik a központba járjanak iskolába, mert nem tudnának alkalmazkodni az ottani oktatási színvonalhoz, nem is lenne erre pénzük és így tovább. Ezt tehát egy „felvállalt” etnikai és oktatási szegregáció, és az már a szakértők baja, hogy ezt enklávénak vagy minek nevezik.

Ezek szerint teljességgel lehetetlen az, hogy legalább oktatási vagy kulturális szinten, ha homogenitás nem is, de létezzen egyfajta konszenzus a közösségen belül? Például egy roma színház megalapítására…

Még jóval a konszenzus előtt akarat is szükséges ehhez. Olyan akaratra, amely számol a romáknak szánt oktatási vagy kulturális intézmények szükségszerűségével. Mert ahhoz, hogy egy roma színház megalakuljon, például az oroszországi mintájára, ahhoz a vágy, az akarat és tényleges, nem pedig deklaratív hozzájárulás is kell. És senkinek nem szabad megengedni, hogy azt mondja: nem lehet ezt megcsinálni, mert nincs nektek erre mintátok, nincsenek megfelelő értelmi képességekkel rendelkező embereitek egy ilyesmihez. De igenis vannak. Fel kell őket kutatni, még azokat is, akik roma etnikumúak, de nem vállalják ezt fel. És most ne kényszerítsen arra, hogy felsoroljam, kik Romániában azok a nagy művészek, akikről mindenki tudja, hogy romák, de ők ezt nem ismerik be, hiszen nem szeretném, ha emiatt a bíróságot koptatnám…

Visszatérve: az intézményalapításhoz a papírok és kijelentések szintjén létező akaraton túl konkrét cselekedetekre van szükség. Ahogy például megalapították azokat az iskolákat is, amelyekben tantárgyként oktatják a romani nyelvet. Ezzel azonban az a baj, hogy a nyelvüket nem anyanyelvként, hanem sima tantárgyként oktatják a roma gyermekeknek. Maga érti, hogy ez mennyire súlyos? Hát mi lenne, ha a magyar gyermekeknek tantárgyként oktatnák a magyart az iskolában és egyetemen?  Elmondom: katasztrófa lenne. És akkor, íme, itt van a legnagyobb diszkrimináció, amelyet maga a törvény is szavatol. Ez kézzelfogható megkülönböztetés, amelyre senki nem kapja fel a fejét. Mindeközben a romákat okolják azért, hogy nem vállalják fel önazonosságukat. Mert ez így sokkal könnyebb: a másik szemében a szálkát meglátni, miközben a magunkéban a hatalmas gerendát viszont nem…

Tudja, nagyon tetszett nekem, amikor Nelson Mandela megkapta a béke Nobel-díjat, és megkérdezték tőle a kötekedő fehér újságírók, hogy az afroamerikaiak miért nem képesek a fehérekére jellemző oktatási színvonalat elérni, és akkor erre ő azt mondta: több száz éven keresztül a fehérek talpa a feketék nyakát taposta, beletaszítva őket a legalacsonyabb minőségű életbe, a rabságba és rabszolgaságba. A felemelkedéshez és tanuláshoz időnek kell eltelnie a romák esetében is. Nem lehet senkitől azt kérni, hogy a felszabadulása után nem sokkal ilyen teljesítményekre legyen képes.

A romák is több száz évig tengődtek rabságban, és 1989-től is csupán harminc év telt el. Hogy lehet elvárni, hogy ilyen rövid idő alatt felemelkedjenek arra a képességi szintre, az értékek ama színvonalára, amelyet azok diktálnak, akiknek alkalmuk volt jó óvodákba, iskolákba, egyetemekre járni?! Sőt, ezekben a családokban a korai oktatásról is beszülhetünk, hiszen a szülők is iskolázottak voltak, miközben a roma családokban ilyesmiről szó sincs.  

Éppen erre a szomorú múltbeli tényre, a romák rabságára vonatkozna a következő kérdésem. Milyen egyéb reminiszcenciái vannak a közösségben a történelem talán leghosszabb ideig tartó rabszolgaságának?

Ennek a reminiszcenciái még mindig fellelhetőek igen jelentős mértékben az általam említett 17 hagyományőrző közösség tudatában, és kisebb, de hasonlóan elszomorító mértékben a 24 nem hagyományos, a létminimum határán tengődő, perifériákon élő közösségében. És ezek leginkább a mindennapi gondolkodásban mutatkoznak meg.

Tudja, hogy mi az alapvető hozzáállás? Hogy „nem baj, elég nekünk elvégezni öt, legfeljebb hét osztályt, azzal is beérjük, mert akkor el tudjuk olvasni a helységnévtáblát és meg tudjuk számolni a pénzt”. Látja, ebben különböznek ők a gádzsóktól, akik többnyire nem így gondolkodnak. Azt kellene végre felismerniük, hogy a tanulás emberileg továbbvisz, és személyi fejlődést hozhat, felemelkedési lehetőséget ad arról a társadalmi szintről, ahol most vannak. De nem, még mindig az a közfelfogás, hogy nekünk nem kell oda felkapaszkodnunk, ahol nincs helyünk. Érti most, hogy mennyire mélyek még mindig a rabszolgaságnak a mentális maradványai?

Mindeközben a kívülállókat gyakran elbűvöli a roma kultúra, a zene és tánc világa. Hadd kérdezzem meg: mit emelne ki ebből a kulturális gazdagságból azok számára, akik nem ismerik a romák értékvilágát?

Húsz éve készítek romáknak szóló műsorokat rádiós, de tévés műsorszerkesztőként, így elmondhatom, hogy különbséget kell tenni a roma kultúra, illetve roma kulturális szokásrend között. És abban, hogy ez igen leegyszerűsítve jut el a széles közönséghez, a romák is hibásak, hiszen ha azt kérdezik tőlük, hogy miből áll a roma kultúra, azt mondják, hogy a zenéből és táncból. De ha jól belegondolunk, akkor a hangszeres, illetve énekhangon előadott zenében is hét vagy nyolc különböző stílust vagy szokásrendet különböztethetünk meg attól függően, hogy szerelmes dalokról, mulatós zenéről, az elgyökértelenedés dalairól vagy épp a zenében megfogalmazott átkokról beszélünk. Ezeket gyakorta maguk a romák sem tudják megkülönböztetni egymástól, csupán szájhagyomány útján megtanulják a korábbi nemzedékektől. Mindemellett ráadásul a roma a földkerekség azon kevés népe közé tartozik, amely a hagyományos mesterségei alapján nevezi meg különböző csoportjait. Ezen kívül a csont-, illetve a fafaragás is roma művészetnek számít, ugyanakkor a kovácsoltvasból is igazi műalkotásokat hoznak létre azok a romák, akik ezzel foglalkoznak. De ez a kulturális sokarcúság még távol áll attól, hogy a mélységeiben is ismerjék, hiszen ez senkinek sem érdeke. Ha kiemelnék a romákat abból az ismeretlenségből, amelyben ma élnek, akkor manipulálhatók lennének még? Szerintem nem, mondjuk ezt ki őszintén…

Mit üzenne a romáknak és nem romáknak a világnap alkalmából?

Megpróbálok egy olyasmit mondani, ami sem egyiket, sem másikat nem bántja, így a választásom egy Ralph Emerson-idézetre esik, amely így szól: „Egy olyan világban, mely folyamatosan azon dolgozik, hogy más akarj lenni, mint aki vagy, önmagad maradni az egyik legnagyobb eredmény."