Potozky László Budapesten élő reklámszövegíró: kirekesztő táposnak nevezni magyarországi nemzettársainkat

Nem véletlenül esett a választásom az Éles című regény csíkszeredai származású, ma Budapesten élő szerzőjére, hogy olyan kérdésekről beszélgessünk, amelyeket ritkán és nem épp ebben a formában szokás feszegetni. Potozky László reklámszövegírót még marosvásárhelyi drámaírói mesterképzős időszakából ismerem, mindig kedveltem nyers és őszinte, olykor kényelmetlen stílusát, amellyel odavág a környezetének. Ezúttal is finoman rendreutasít helyenként alkalmatlankodó kérdéseim miatt, azonban a vele készült interjút akár vitairatnak is lehet tekinteni egy szélesebb polémiához. Nem annak eldöntésére, hogy kinek van igaza, hanem a nézőpontok részletesebb körüljárására. 

Bár nincsen erről egészen pontos adatom: számításom szerint fél évtizede költöztél át Magyarországra. Akkor külhonba vagy külföldre költöztél? És változott-e mára a szemléleted erről?

2014. szeptember elseje óta élek Budapesten. Nem úgy érzem, hogy külhonba vagy külföldre költöztem volna, inkább azt, hogy haza. Komolyan, én gyerekkorom óta itt akartam élni, annyira szeretem ezt a várost. És az országot is.

Nekem a magyarországi vidék valamiért sokkal vadregényesebb, kalandosabb, mint az erdélyi. Otthonosabban érzem magam, ha a Balaton körül vagy az újpesti vasúti átkelőn biciklizek, mintha a Madarasi Hargitára másznék fel. Öt éve is otthon voltam Pesten, most is itthon vagyok, csak a szüleim hiányoznak. Az lenne az igazi, ha ők is itt laknának.

Amikor új hazádban mondtad, honnan származol, megállapították-e azt, hogy akkor te egy szép és archaikus magyar nyelv letéteményese vagy (esetleg a „milyen szépen tudsz magyarul” bármely változatában)? Nyilván, nem a kiadóddal való beszélgetéseidre gondolok, hanem mondjuk a hétköznapiakra, utcaiakra…

Ez vicces, mert az évek során azt tapasztaltam, hogy változott az eredeti kiejtésem. Nem volt szándékom pestiesen beszélni, de ha az ember sok időt tölt el egy másik anyanyelvi környezetben, mint ahol született, akaratlanul is ráragad.

Az erdélyiek mindig megjegyzik, hogy mennyire másképp beszélek, az itteniek viszont hallják, hogy néha vaskosabbak a magánhangzóim. Fura, de legtöbbször olyanok szokták megjegyezni, hogy de szép dallammal beszélek, akik akarnak tőlem valamit…

Ha ez a kérdés: lerománozni csak egyszer románoztak le, stílszerűen egy kivénhedt, megrögzött gyurcsányistától jött, akinek egyetlen büszkesége az életben az volt, hogy Kádár idejében jegyző volt valami Balaton-menti faluban. Érdekes kultúrsokk ilyen társadalmi salakkal találkozni, amiről az ember azt hinné, csak a rémtörténetekben létezik.

Olyan vidékről származol, ahol frappáns megfogalmazása terjed a magyar-magyar kulturális különbözőségnek: a tápos. Arról ritkán beszélünk, hogy ez nem csupán egy vicces kifejezés, ennél több van mögötte. Hogyan írnád le onnan nézve ezt a kulturális különbözőséget? Nyilván, több válfaja is lehet ennek…

A tápos szó használata tudtommal 2005 decemberében, a kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás után kezdődött. Nem érzem viccesnek, mert ez erdélyiek közt használva olyan, mintha lerománoznának bennünket az anyaországiak. Nem igazán tartom konstruktívnak a saját nemzettársaimat különböző megnevezésekkel kirekeszteni, maximum annyit engedek meg magamnak viccből a magyarországi ismerőseimmel szemben, hogy pannonoknak szólítom őket. A táposozás mindig ellenszenves volt számomra, különösen, amikor még a csíksomlyói búcsún is használták hangulatkeltésre.

Kulturális különbözőséget országhatár mentén nem látok, a magyarok mindenhol nagyon magyarok, ennek az összes pozitív és negatív aspektusával. Talán Pest egy picit más a lakosság mentalitása szempontjából, mert mégiscsak egy népszerű világvárosról beszélünk.

Égéstermék című regényedben Budapest, Bukarest és Kijev városából gyúrtál össze egy olyan helyet, ahol forradalom dúl. Mosolyogtam, hogy miközben egyik recenzióban a magyarországi valóság leírásaként ajánlják a könyvet, előttem továbbra is a bukaresti Colectiv-tragédia és az ezt követő zavargások lebegnek. Forradalmak tekintetében ennyire könnyen közös nevezőre hozhatóak a nagyon különböző világok, mint amilyen bukaresti és budapesti?

Közép-kelet európai univerzalitásra törekedtem azzal a könyvvel, igyekeztem általános elemeket beépíteni mindhárom fővárosból. Sajnos félrement, túlságosan politikai értelmezést kapott a regényem, pedig nem ez volt a szándékom vele. Hibáztam azzal, hogy túl sok, általam egyetemesnek hitt közéleti motívumot építettem be.

Pedig csak azt akartam bemutatni, hogy léteznek bizonyos közéleti tendenciák, amelyek meghatározzák a társadalmak viselkedését, és amelyek nagyon hasonlóak ennek a régiónak az országaiban, ugyanúgy működnek mindenütt.

A Maszol interjúsorozatában kitekintést szeretnénk nyújtani a világ különböző csücskeinek más-más kultúrájára, ott élő erdélyiek szemszögből. Ezekben a beszélgetésekben leszámolunk a sztereotípiákkal, nem siratjuk el csoportosan a szülőföldet – ezek helyett inkább tapasztalatokat gyűjtünk és más fajta világlátásokat, mint amikhez itt élve hozzászoktunk.

Mindazonáltal is, hogy mindig Budapesten képzelted el az életed: mennyire lesz zavaros egy erdélyi magyar író identitása attól, hogy egyénként egy kisebbségi kultúrából áttelepedve egyszeriből többségivé válik? Vagy itt nem is fontosak az identitás földrajzi határai, hiszen mindannyiunk hazája, a Facebook nem tesz ilyen különbségeket?

Nekem sosem volt bajom azzal, hogy például Kolozsvár román nyelvű környezetnek számít többnyire, de mi tagadás, sokkal könnyebb teljesen anyanyelvi miliőben létezni.

Sose vallottam magam erdélyi magyar írónak, nem akartam behatárolni magam vagy brandként felhasználni a származásom, ahogyan számos írónak szokása, hogy kevésbé jól sikerült munkásságukat kompenzálják valami külső érdekességgel.

Picit patetikusan fogalmazva úgy gondolom, magyarok kontextusában nem a Facebook a közös haza, hanem még mindig a közös nyelv és kultúra, ami akarva-akaratlanul kapcsot képez köztünk, csak mindenki máshogy használja fel vagy éli meg ezt a kapcsot.

Megteheti-e egy Magyarországon élő író azt, hogy ne foglaljon állást a közéletben? Mondjuk, engem kissé zavar az, hogy ilyen téren nálunk a határtalanság azt jelenti, hogy gátlástalanul importáljuk minden oldalról a szemetet…

Jó kérdés. Egyrészt én már nem vagyok író. Nem akarok többé annak a szakmának részese lenni sem Erdélyben, sem Magyarországon. Reklámszövegíróként dolgozom egy ügynökségnél, és szerencsére ez a művészi, erőltetetten és kínosan értelmiségi, magát liberálisnak vagy épp nemzetinek hazudó szféra egyre távolabb kerül tőlem.

De most komolyan: van értelme állást foglalni 2019-ben Orbán Viktor Magyarországán vagy Kelemen Hunor Erdélyében, hogy kicsit haza is beszéljek? Van bármi javító hatása is?

Több helyen Európában, így ebben a két országban is megnyerték a háborút a populista, gonosz ostobák, mozdíthatatlanok a helyükről, épp ezért a fölösleges fröcsögésnek nem látom semmi értelmét. Sajnos így alakult ennek a két, jobb sorsa érdemes országnak, régiónak a sorsa – kissé sarkítva az erdélyi magyarság akár azt is kijelenthetné: Orbán és Dragnea is mi vagyunk. Hátha egyszer lesz jobb, de addig meg határok nélkül ömlik a szenny mindkét irányba.

Neked onnan jobb a rálátásod erre: Erdélyben mennyire javítjuk vagy éppenséggel rontjuk a közösségi feng shui-unkat azzal, hogy száz év után is még mindig a határok mentális bontogatásánál tartunk? Mi a pozitív hozadéka az választóvonalak tudomásul nem vételének és hol üthet ez vissza?

Szerintem egy olyan kultúrnemzetnél, mint a magyar, nem árt, ha átível a határokon a kommunikáció. Kérdés, milyen üzenetek közlekednek ezzel a kommunikációval.

Az irodalomban például tök jó dolog volt, amikor a fiatal anyaországi költők-írók aktívabban elkezdtek érdeklődni határon túli pályatársaik iránt. Amikor viszont politikai mocsok jut át, az szomorú.

Abból is látszik, hogy mennyire egyforma magyar és magyar, hogy határon innen és túl egyformán nagy szellemi károkat okoz a propaganda. Ilyen szempontból jó volna, ha mindenki csak a kis saját politikai ganédombján kapirgálna, és nem más országok közéleti történéseibe próbálna belekontárkodni.

Potozky László: Csíkszereda, 1988. Reklámszövegíró, próza- és drámaíró. 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke. Egyetem tanulmányait Kolozsváron végezte, 2011-ben szerzett újságíró szakos diplomát, majd ezt követően ugyanitt magiszterit szociokulturális kommunikációból (2013). 2014-ben disszertált a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás mesterképzésén.  A kolozsvári Szabadság napilap külső munkatársa volt 2008–2009 között. 2016-ban Békés Pál-díjat kapott Éles című regényéért. Írásai többek közt a Körkép és Az Év Novellái című antológiákban jelentek meg, valamint magyarországi, romániai, szlovákiai és szerbiai magyar nyomtatott és online folyóiratokban: Holmi, Jelenkor, Élet és Irodalom, Magyar Lettre Internationale, Műút, Hévíz, Litera.hu, Kalligram stb. Kötetei: Áradás (rövidprózák, Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2011), Nappá lett lámpafény (rövidprózák, Magvető Kiadó, Budapest, 2013), Éles (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2015), Égéstermék (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2017). Dráma: Sztrodzsegon (bemutatta a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, 2014).  Díjak, ösztöndíjak: Communitas Alkotói Ösztöndíj (2010, 2014), Szabó Gyula-emlékdíj (2010), EMIA Debüt-díj (2011), Gion Nándor prózaírói ösztöndíj (2011), Méhes György-debütdíj (2011), Bálint Tibor-díj (2012), Narraton Novellapályázat díja (2013), Barabási László-ösztöndíj (2014), Focus Medical Novellapályázat 2. díja (2014), Móricz Zsigmond-ösztöndíj (2015), Békés Pál-díj (2016), NKA Alkotói Ösztöndíj (2016).

 

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?