Több mint harminc éve él Svédországban, ahová a kommunizmus utolsó száz méterén távozott az akkori kivándorlás minden kockázatával. Gergely Tamás brassói származású író, nyugalmazott könyvtáros rendhagyóan mesélt az ottani magyar életről, olvasói szokásokról, Rafi Lajos gyergyószárhegyi roma költőről és arról is, hogy mit tapasztalt a jelenkori migráció kapcsán abban a társadalomban, amely három évtizede otthona.

1987-ben települt ki Svédországba. Számomra ez az év a brassói munkáslázadás évét jelent. Véletlen az egybeesés, vagy ez az esemény sarkallta távozásra?

Feleségemmel 1987. november 7-én már megérkeztünk Stockholmba, így a brassói lázadásról azáltal szereztünk tudomást, hogy az első menekülttáborban megszólított egy jugoszláviai menekült, akivel franciául értekeztünk. Tőle tudtam meg, hogy történik valami Brassóban. Utána máshonnan, például újságból jutottam további információhoz, azonban maga a megmozdulás ilyen tekintetben nem befolyásolt, nem befolyásolhatott.

Ami viszont igen, és ez közös volt a brassói lázadás indítóokával, maga az a valóság volt, amelyben ott éltünk – a munkások Brassóban, én pedig Bukarestben, hiszen akkoriban az Ifjúmunkás című lap alkalmazottja voltam, ott voltam újságíró.

Nem tudom, hogy ennyi idő után indiszkrét kérésnek számít-e az, hogy meséljen egy kicsit a kivándorlása körülményeiről. Azokban az időkben ez nem volt veszélytelen…

Ha minket Budapesten, ahol dekkoltunk, elkapnak és visszaküldenek, akkor – úgy tudom – két év börtönbüntetés járt volna. De a helyzet az volt, hogy el voltunk nagyon keseredve és már nem nagyon törődtünk azzal, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül. Mi a feleségemmel, Évával elindultunk egy Prágába szóló menettérti jeggyel, és azért Prágába, mert Budapestre nem kaptunk vízumot. Én, aki magyar újságíró voltam, és a feleségem, aki a Kriterion Könyvkiadónál magyar regényeket szerkesztett, egyszerűen nem kaptunk Magyarországra vízumot. Ekkor úgy gondoltuk, hogy kijátsszuk a Szekuritátét: kértünk Csehszlovákiába vízumot. De ahhoz, hogy odautazzunk nyilván át kellett menni Magyarországon. Aztán Budapesten egész egyszerűen leszálltunk a vonatról és ott vártunk néhány hetet, amíg megengedték, hogy elutazhassunk Svédországba.

Olyan időket éltünk akkor, hogy egyik héten ki lehetett utazni külföldre, a másik héten meg nem. Mi segítséggel eljuttatunk egy kérést Szűrös Mátyás irodájába, aki aláírta és akkor így kaptunk viszonylag szabad utat ahhoz, hogy eljöjjünk Svédországba. De azt már nem biztosították, hogy mi legálisan Magyarország területén tartózkodhassunk addig, amíg kitelepedünk.

Svédországba milyen úton-módon jutottak el végül?

Azt mondták nekünk: ha jegyet tudunk szerezni, bármikor indulhatunk, de nem a Malév, hanem a SAS (Scandinavian Airlines – szerk. megj.) gépével. Baráti segítséggel szereztünk is jegyet, aztán volt egy kis huzavona, mert felültünk volna a gépre, de nem engedtek, a jegyünk egy bizonyos járatra szólt, de leszállítottak Ferihegyen… Szóval, ilyenek.

Valami történt akkor éppen a magyar belügyben, és egyébként is nagyon untak már minket, erdélyi magyarokat. Így is fogalmazott a tiszt, aki végül felengedett a gépre, hogy tele van velünk a hócipője… Végül eljutottunk Koppenhágába, ahol megszálltunk, mert mi mindenképp Stockholmba akartunk menni, ide igyekeztünk. Veres Zoltánék voltak a már itt lévő barátaink, akik vártak ránk.

Milyenek voltak a kezdeti idők? Hogyan teremtették meg a semmiből az ottani életüket?

Itt minket automatikusan táborba küldtek, ami végül is azt jelentette, hogy svédekkel laktunk ugyanabban a tömbházban, a bevándorlási hivatal megvásárolt néhány lakást és azokban helyezetek el minket. Ez körülbelül fél évig tartott, utána elkérezkedtünk onnan, hogy önerőből szerezzünk lakást, állást Stockholmban. Veres Zoltánékkal volt egy olyan tervünk is, hogy indítunk egy nyugati magyar lapot. A svéd hatóságok kivételeztek velünk, nem helyeztek ki valamelyik vidéki városba, hanem hagyták, hogy feljöjjünk Stockholmba. Két hét alatt, háromszáz svéd szó és néhány ezer korona birtokában, amellyel megsegített minket a bevándorlási hivatal, szereztünk albérletet és állást is. Egy sörgyárban dolgoztunk: a feleségem egy, én pedig három évet. Ott tanultam meg svédül egy zsebrádió segítségével, ami napi körülbelül hat órán keresztül ment a fülembe, minden nap megtanultam öt-tíz szót anélkül, hogy tudtam volna, mit jelentenek ezek. Aztán hazamentem és egy nagyon jó szótárban megnéztem, hogy mit jelent az, amit már úgyis tudok. Három hónapra rá már tudtam konverzálni. Aztán voltak még alkalmi munkáim is, de végül a Stockholmi Városi Könyvtárban kötöttünk ki mindketten: Éva egy svéd nyelvű tagkönyvtárban, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol laktunk, én meg a nemzetközi könyvtárban. Ez azt jelentette, hogy százhúsz nyelven volt egy körülbelül kétszázezer kiadványt számláló állomány, ezek között voltak magyar és román nyelvű könyvek is. Én feleltem mindkét nyelvért, sőt, még egy harmadikat is kaptam.

Ez abban állt, hogy én vásároltam, ha meg kérdés volt a könyvek kapcsán, akkor engem hívtak és válaszoltam, segítettem az olvasókat eligazodni. Ugyanakkor én selejteztem ki az állományt, hiszen annak maximális száma kétszázezer példány lehetett. Ennyi hely volt fenntartva számára: ha vásároltunk újakat, akkor ugyanannyit ki is kellett selejtezni. Százhúsz nyelven volt könyvünk azonban a könyvtári személyzet csak huszonöt nyelvet bírt ezek közül, és nagyon érdekesen oszlottunk meg: fele bevándorló volt, akik közül mindenki tudott egy-két nyelvet, a másik fele pedig svéd. Köztük is voltak olyanok, akik tudtak például arabul vagy spanyolul, és a tudás, illetve a nyelvismeret szempontjából is jó volt, hogy vegyes volt a társaság.

Mindeközben tudtommal ön egy pillanatig sem tévesztette szem elől a kortárs erdélyi magyar irodalmat. Mekkora olvasottságuk van ezeknek a kiadványoknak ott? Olvassák-e őket a kitelepedett magyarok?

A helyzet az, hogy a svédországi magyaroknak egy része Magyarországról, a többi része Erdélyből, Felvidékről vagy Vajdaságból települt ki, és az a tapasztalatom, hogy ők általában a saját irodalmukat akarják olvasni. Mi az egész országba küldtünk könyveket rendelésre, és ez úgy működött, hogy egy-egy településen bejelentkezett mondjuk egy család a helyi könyvtárban, és a családtagok elmondták, hogy szépirodalmat vagy történelmet akarnak-e olvasni, a könyvtár hozzánk fordult az igénnyel és mi elküldtük oda a kért irodalmat. A család pedig tulajdonképpen a helyi könyvtártól kölcsönözte a mi könyveinket, és három vagy hat hónap után visszaküldték nekünk ezeket.

Olyan is történt, hogy kértek magyar nyelvű könyveket, de odaírták, hogy véletlenül se legyen erdélyi irodalom. Ezen egészen meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy az illető magyarországi, és akkor neki odavalósi magyar szerzők kellenek, és azokat küldtem el neki. És voltak persze erdélyiek is, akik erdélyi irodalmat akartak olvasni. Végül is mindenki azt olvas, amit akar.

Sok ideje foglakozik a munkája mellett írással, szépirodalommal. Milyen magyar írónak lenni Svédországban? Milyen a kapcsolata a magyar nyelvterület irodalmi életével általában?

Erre egyszerre könnyű és nehéz is válaszolni. Ami engem illeti, és az én írásaimat illetően a helyzet a következő: eljöttem Erdélyből, ahol az első két könyvem is megjelent. Nekem ott volt egy olvasói köröm – tudták, hogy ki vagyok, esetleg olvastak is. Amikor idejöttem, akkor kezdetben nehéz volt a kapcsolattartás külfölddel, mert nem létezett számítógép, ráadásul a diktatúra éveiben semmi más formában nem tudtam eljuttatni oda az írásaimat. Persze nem is akartam.

Ugyanakkor van itt ugye egy magyar közösség, senki nem tudja, hogy pontosan mekkora is: harminc évvel ezelőtt körülbelül harmincezerre volt tehető, és arról is tudtunk, hogy ennek a számnak hozzávetőleg a fele az aktív magyar. Abban az értelemben aktív, hogy ragaszkodik a magyarságához, valamilyen magyar közösséghez tartozik.

Azt jelenleg is csak nagyjából lehet tudni, hogy mely városokban élnek magyarok, mert vannak különböző magyar szervezetek Södertäljében, Malmőben, Uppsalában, azonban a magyarság, mint ahogy szokott az lenni Nyugat-Európa más vidékein is, eléggé szétszóródott, és politikailag is nagyon rétegzett, képzettség tekintetében is heterogén. Nos, közülük kiknek legyek én az írója Svédországban?

Kétszer hívtak a magyar házba irodalmi eseményre, voltak tizenötön-húszan, és én ezeken főleg olyan rövid írásokat olvastam fel, amelyek a helyzetünkhöz kapcsolódtak, például arról, hogyan éltünk mi Romániában. Mondjuk, az a két alkalom jó volt. De akkor például, amikor a Fifi című monológom vendégelőadását láttamozni kellett az itteni magyar szövetség elnökével, akkor az ő első kérdése az volt, hogy: „kacagni lehet-e rajta”? Én akkor azt mondtam neki: „persze, hogy lehet”, már csak azért is, hogy lehessen előadni, de egyáltalán nem erre a kérdésre számítottam. Mert ugye ide politikai menekültek telepedtek le, tehát nem ez a döntő kérdés. Aztán meg rá kellett jönnöm, hogy igenis az, és igaza volt az illetőnek: szempontnak tekintik azt, hogy egy irodalmi alkotáson lehessen kacagni.

Aztán eljött Csete Katalin színművész és előadta a Fifit három városban is, Stockholm mellett Södertäljében, mert ott sok magyar él, az ’56-osok például ott telepedtek le,és  Uppsalában, mert ott valamikor még magyar tanszék is működött – diákok és tanárok élnek ott. De az előadást követően az én kapcsolatom a stockholmi magyarsággal meg is szűnt – íróként és emberileg is. Nagyon ritkán megyek ma olyan helyekre, ahol magyarok vannak.

Erdélyben a rendszerváltozás után két kötetemet is kiadták: az egyik egypercesek gyűjteménye, amelyet a Mentor Kiadó publikált, a másikat pedig a csíkszeredai Bookart Kiadó, egy regénynek nevezett valamit, ami tulajdonképpen nem hagyományos regény, de úgy könnyebb volt eladni. Mindkettő megjelenését Láng Zsoltnak köszönhetem, akihez szoros barátság fűzött és fűz mindmáig is. De ezekkel a kötetekkel, illetve a Látóban és Korunkban közölt írásaimmal meg is állt az erdélyi magyar irodalmi berkekkel tartott kapcsolatom.

Maradt a magyarországi irodalmi terep, amellyel van is meg nincs is kapcsolatom. Az utóbbi időben én úgynevezett félpereceseket írtam, és tiszta véletlenül ráakadtam egy online irodalmi lapra, a lenolaj.hu oldalra, amelynek a főszerkesztője úgymond „félpercesfüggő”, nincs olyan, amit ne közölne ezek közül. Heti-egy kettő jelenik meg, nem is szoktam ennél többet írni, mert ez az adag, amelyet nyugodtan meg tudok írni anélkül, hogy forszíroznám.

Magyarországon ugyanakkor rábukkantam egy kicsi, de nagyon aktív kiadóra, az Üveghegyre, amely az utóbbi öt évben öt kötetemet közölte, az egyik éppen egy válogatás volt a félperceseimből. A kiadónak viszont nincs gyakorlata abban, hogy átjuttassa Erdélybe a könyveimet, így nem valósult meg eddig az, amit én mindig is szerettem volna, hogy a könyveim egy része ott kerüljön piacra. Talán meg lehet rendelni, de lehet az is, hogy az olvasók nem vállalják az ezzel járó plusz költségeket.

Én bízom abban, hogy ezt a beszélgetést olvassa majd olyan valaki is, aki tud ebben önnek segíteni, megoldást tud ajánlani a terjesztésre. De most itt hadd említsem meg azt, hogy az irodalmi különlegességekre kiterjedő figyelmében kiemelt helyre került Rafi Lajos, a fiatalon elhunyt roma költő, aki Stockholmban is járt. Meséljen egy kicsit erről a találkozásról!

Úgy történt, hogy a marosvásárhelyi Bölöni Domokos írótól jött egy kis figyelmeztetés, hogy van itt egy roma költő, akire érdemes odafigyelnem. Azelőtt Cseke Gábor, a Kafé Főnix online irodalmi lap társszerkesztője közölte Rafi Lajos verseit, így jutottam hozzá ezekhez, nagyon megfogott a hangjuk, drámaiságuk, ugyanis ő a saját közösségéről, de a maga életérzéseiről is szólt. Rafi egy olyan roma költő, akit a magyar költők nem nagyon fogadtak be, a saját roma közössége pedig költőként kivetette, mert ugye „cigány nem ír verset”.

Svédországban nekem sok ismerősöm van, egyik közülük éppen verset fordít magyarról svédre, éspedig úgy, hogy ő magyarul nem is tud, de rengeteg magyar ismerőse van, aki neki a nyersfordítást szolgáltatja. Ove Berglundnak hívják az illetőt, rengetegen ismerik még Erdélyben is, és az is lehet, hogy magyarok többen ismerik, mint svédek, és mondtam neki, hogy van itt egy ilyen irodalmi érdekesség. Ráadásul ő nagyon szereti a rímes verseket meg a szójátékokat, megpróbálhatná lefordítani. És akkor lefordította Rafi első kötetét elejétől végig svédre, van neki egy kiadója is, ott publikálta. Ezt követően a stockholmi könyvtár egyik előadásán egy svéd költő-műfordítónak, Gunnar Svenssonnak – aki ráadásul mongol költőket fordított –, meséltem erről a roma költőről, aki Romániában magyar vidéken él, és aki amúgy bádogos. És Svensson, egy félórás beszélgetés, és egy kebabos szendvics után azt mondta, hogy „elmegyek Gyergyóba, meglátogatom Rafit, mert én is költő vagyok és bádogos”. 

Svensson nagyon kalandosan meg is érkezett Rafiékhoz, egy éjszakát ott töltött náluk a 24 négyzetméteres lakásban, nem fogadott el más szálláshelyet. Közös nyelvük ugyan nem volt, de együtt énekeltek különböző dalokat, svéd, magyar és cigány népdalokat, vallásos énekeket. Nagy volt a barátság közöttük, és akkor ő meghívta Rafi Lajost Stockholmba, aki egy évre rá meg is látogatta. Én mindössze a tolmácsa voltam ennek a találkozónak, amikor az időm engedte. Rafi egy hétig volt itt, megmutattunk neki sok mindent, Svenssonnal ketten mutogattak egymásnak, mert nem volt más közös nyelvük, csak a szeretet és a barátság. Úgy tudom, hogy ez a stockholmi út Rafi életének nagy élménye volt, megszerveztem neki a könyvtárban azt is, hogy előadást tartson a költészetéről. Én voltam a tolmácsa, ő pedig magyarul és roma tájszólásban olvasta fel a verseit. Örültünk, hogy néhány emberhez eljutottak itt a versei, hogy közölte ezeket a svédországi roma lap is.

A végére hagytam egy, a svéd társadalomhoz visszakanyarodó kérdésemet, amely leginkább azzal kapcsolatos, hogy a média hogyan láttatja ezt a közeget. Elmondható, hogy kétfajta kép él róla ilyen tekintetben: az egyik az a jóléti társadalom képzete, amelyet mindenki kívánna magának, a másik meg az, hogy ezt az országot szétfarigcsálja a bevándorlás jelensége, amelyet ott nem kezelnek megfelelőképpen. Mi az igazság?

Nehéz kérdés, mert részletezést kíván sok minden, de ugyanakkor könnyű is róla beszélni.

Azzal kezdeném, hogy Svédországot évtizedekig a szociáldemokrata párt vezette, amelynek egyik politikai alaptétele az volt, hogy szolidárisaknak kell lenni mindenkivel – országon belül és nemzetközileg is. Rengeteg bevándorlót engedtek be az országba, nem tudok erről pontos adatokat, de egy milliónál is több azoknak a száma, akik nem itt születtek vagy második generációs bevándorlóknak lehet nevezni, bár ezt a megfogalmazást itt nem nagyon szeretik.

Megszervezték azt ugyan, hogy idejöjjenek az emberek, nagyon hamar állampolgárságot kaptak, de nem vigyáztak arra, hogy ők be is épüljenek a társadalomba. Így történhet meg az, hogy sokan svédül sem tudnak és kialakult a gettó-jelenség is – vannak olyan fővárosi, illetve más városi negyedek, városrészek, ahol svéd alig él, és aki ott is élt, az is elmenekült onnan. Mert más az élet ott, ahol a svéd írt és íratlan szabályok, szokások érvényesülnek, és megint más ott, ahová egy-egy közösség magával hozza az otthoni szokásokat és beidegződéseket. Van olyan család például, főként a Közel-Keletről, amelyben a lányokat megpróbálják hozzáadni olyanokhoz, akiket azok nem is ismernek, vagy mindenesetre még Svédországban is másképp képzelik el az életüket, mint amit a gyermekeik itt naponta látnak. Felnőnek, svéd mentalitásúak lesznek egy idő után és úgy szeretnének élni, mint svéd társaik. Nem egyet megölnek ezek közül, kilöknek a teraszról, vagy hazaviszik volt hazájukba, és ott férjhez adják. Van, akit vissza se engednek Svédországba.

A svéd társadalom mindeközben nagyon liberális, nem volt olyan, hogy kényszerítsen bevándorlókat arra, hogyan éljenek. A maximum az volt, hogy ha például valaki nem volt hajlandó kezet fogni vallási okoból a kollégáival a leendő munkahelyén, azt nem vették fel.

Az utóbbi években lassan azt is elismerik, hogy az a politika, amely beolvasztotta volna őket, vagy amely segítségével beépültek volna a társadalomba, nem sikerült, kudarcot vallott. Egyre inkább szigorítják az intézkedéseket, de még mindig egy meg nem oldott probléma. Persze, mindeközben a második generációs bevándorlók közül nagyon sokan megtanulnak svédül, igyekeznek beilleszkedni, munkát vállalni, és be is akarnak illeszkedni, amennyire lehet, svédek akarnak lenni. De nagyon nagy problémák vannak továbbra is.

A jóléti társadalom azonban Svédországban továbbra is jóléti társadalom. Azonban azt is elmondhatjuk, hogy túl jóléti és túl engedékeny volt eddig, túl nagyok voltak a munkanélküli segélyek is például. Egyesek azért sem mentek dolgozni, mert a segélyből meg lehetett élni.

Itt vannak olyan pártok, amelyek a politikájukat direkt a bevándorlás témájára hegyezték ki: vannak kifejezetten bevándorlásellenes pártok, és van olyan párt is, amely az előbbivel nem akar nyílt szövetségre lépni, de tulajdonképpen megvalósítja annak a politikáját. Bevándorlás terén a csúcs 2015-ben, a szíriai háború kezdetekor volt, amikor rengetegen érkeztek Németországba és Svédországba is, de a svéd politikának rá kellett jönnie, hogy az ország nem képes már több embert befogadni, lakhatást és munkát biztosítani, és ezért lezárták a határokat. De a kérdés ezzel nem oldódott meg. Ráadásul a bűnözés is elég magas és kirívóan sok második generációs az iskola elvégzése után nem tud elhelyezkedni, és csempészettel, bűnözéssel keresi meg a kenyerét.

Nagyon nehéz kérdés, tehát, és nem is hiszem, hogy ezt a mostani politikai vezetés egyhamar meg tudja oldani.