Aki nem érintett közvetlenül az oktatási rendszerben, általában úgy kezdi az erről való vélekedést, hogy „bezzeg az én időmben”, és innen könnyen eljut a „mai fiatalokhoz”, akik az oktatás silány színvonalát „produkálják”. Bukur Tamást, a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének (MAKOSZ) elnökét annak apropóján faggattuk, hogy nemrég közzé tették az érettségi mintatételeit és a vizsgák ütemtervét, beszélgetésünkben azonban kiderült az is, hogy a jelenlegi oktatásban épp az a gond, hogy szinte minden olyan, mint régen. Ezen a nem túl kecsegtető állapoton pedig kicsit sem javít az, hogy a fiatalabb tanárnemzedékek szakmai opcióik között gyakorta B tervként tekintenek a tanügyre, és a munkavégzést is ehhez méretezik.

Szakszerűtlenség és minisztériumi tétovázás előzte meg idén az érettségi vizsgák mintatételeinek közzétételét, hiszen felröppent a hír, hogy változtatnának a vizsgarendszeren. Mik a visszajelzéseitek, mennyire okozott ez riadalmat vagy tanácstalanságot a középiskolások körében?

Nagyon pontos információkat nem lehetett tudni a tesztszerű érettségi vizsgára való áttérés ötletéről, nagyon gyors volt az egymásnak ellentmondó hírek közlése ennek kapcsán, de a visszajelzésekből és abból, amit az emberektől hallottunk, azt tudjuk, hogy a legtöbben megijedtek, főként a mostani tizenkettedikesek. Az első és legfontosabb probléma pedig az volt számukra, hogy úgy érezték, nem lesz elég idejük felkészülni erre a teljesen más jellegű, teljesen új érettségi vizsgára, amilyenre még nem volt példa nálunk.

Nem lett volna még egy évük sem arra, hogy ezt áttanulmányozzák és megvizsgálják, és a tanároknak sem lett volna idejük a tanórákon megfelelően előkészíteni ezt, és joggal félt mindenki attól, hogy az, ami ezen az érettségi vizsgán eredményként megszületne, nem a tudásukat tükrözné, hanem más tényezők függvénye lenne. Például annak, hogy szerencséjük van-e, mert akkor mesterséges módon magas jegyet kaphatnának. Ha meg nincs szerencséjük, és valamit eltévesztenek, akkor rossz lesz az eredményük: matematikából még részpontok szerzésére sem lett volna lehetőségük, mert nem vezethették volna le azt, amit gondolnak. A MAKOSZ elnökségében is van három tizenkettedikes diák ,és ők nagyon felháborodtak, hogy akkor mégis mi ez..

Amúgy nektek mi a véleményetek a tesztkérdésszerű vizsgatételekről, amelyek estében karikázni kell a helyes választ? Az utóbbi napokban mémek is keletkeztek erről. Én például egy olyat láttam, amely egy ovis munkafüzetbeli kacsát mintázott, amelyen pontokat kellett összekötni érettségi vizsga gyanánt. Mennyire méri fel egy ilyen teszt a diák tulajdonképpeni tudását?

Ez egy nagyon nehéz kérdés és nagyon sokat lehet rajta vitatkozni, hiszen az egyetemeken, de főként a külföldi oktatási rendszerben azt lehet látni, hogy egyre inkább a tesztkérdéses vizsgák, felmérők irányába halad a tudásfelmérés, mert ugye könnyebb ezeket javítani, kevesebb az esély a szubjektivitásra – ez a fő érv emellett. Tehát, ha helyesen karikázol, azt pontnak veszik.

Csakhogy ugyanebből az is következik, hogy elrontani is könnyebb. Hiszen egy olyan válaszba, amelyet maga a diák fogalmaz meg, könnyebben bele tudja vinni a saját gondolkodását is, le tudja írni, hogy miért gondolta éppen azt, amit gondolt, s bár nem biztos, hogy a teljes válasz helyes lesz, de lehet, hogy a válasznak, az érvelésének egy része mégiscsak az. Ez pedig jobban tükrözi a diák tudását. Mert egy ilyen karikázós tesztnél igazából két lehetőség van: vagy tudod, vagy nem. A másik esetében viszont az eredmény sokkal színesebb, változatosabb lehetne főként, például, román irodalomból egy kifejezetten szövegértésre vonatkozó kérdés esetében, amikor elég komolyan lehet érvelni, hosszabb leírásokban fogalmazni. Ez valóban esélyt ad a szubjektív értékelésre, de arra is, hogy a diák bemutassa, hogyan gondolkodik, és ne feltétlenül az jöjjön le belőle, hogy amit nyolcvan százalékban tudott, az egy tesztben nulla százalékban számít helyesnek.

Mi azt gondoljuk, hogy azért oda kellene figyelni arra, hogy a diákok a vizsgákon is kifejthessék a véleményük, mert ugye az egy alapvető probléma Romániában – ami azokban az országokban nem így működik, ahol hangsúlyt kap a tesztes vizsgarendszer –, hogy az iskolákban nagyon kevés a diáknak kiosztott feladat. Ez nagyon sok időt igényel, a tanároknak meg nem jut idejük arra, hogy minden tanórából legalább húsz percet a diák feleltesére szánjanak, ezért inkább íratnak félévente két-három felmérőt. Ennek pedig nemcsak az a következménye, hogy a diákok csak a felmérőre tanulnak, tömbösítve, hanem inkább az a probléma, hogy a középiskolából kikerülő fiatalok nem tudnak beszélni, megfogalmazni egy épkézláb mondatot, nem tudják kifejezni maguk úgy, ahogy szeretnék.

Nagyon gyakran láthatjuk azt a tévében, hogy megkérdeznek egy átlagos járókelőt az utcán és nem tud megfelelő választ adni, azt sem tudja, hogyan viszonyuljon a riporterhez. Nyugaton, de akár Magyarországon sem ezt látjuk: ott a leérettségizett emberek a véleményüket mégiscsak el tudják mondani.

Nálunk viszont a teljes iskolarendszer csak azokra a tantárgyakra koncentrál, amelyek az érettségire kellenek, így azt is mondhatjuk, hogy egészében csak magára az érettségire összpontosít. A többi feladat a tanárra hárul. Ha nagyon jó a tanár, akkor esetleg más témákról is szó kerül, de így is leginkább csak az érettségiről beszélnek órán. Ha meg az érettségi is ennyire lebutított lesz, az oktatás is ugyanilyen lesz. Egy román irodalom óra, például, amely szólhatna az irodalmi művek elemzéséről, az ezekbe való belelátásról és az ezeken való elgondolkodásról, a beszélgetésről és véleményformálásról, arról fog szólni, hogy akkor most mit kell bekarikázni.

Amúgy, az érettségi vizsgának azt a bizonyos harmadik tételét, amelyben eddig a diák a saját szubjektív véleményét fogalmazhatta meg egy-egy mű kapcsán, annyira standardizálták, hogy lassan az jár a legjobban, aki vesz magának szépen egy Comentarii című segédkönyvet, és ebből bemagolja az elemzést, azt írja le a vizsgán. Minél hosszabb és unalmasabb, annál jobb, mert ez tetszik a tanároknak, nem számít, hogy azt nem a diák fogalmazta meg.

Úgyhogy, mindent összevetve, azt mondhatom: a tesztkérdéses vizsgarendszer nem a jó irány.

Annak talán van egy magyarázata, hogy miért az érettségire gyúr mindenki: társadalmunkban az oktatás, mint probléma évente egy alkalommal szokott felmerülni, és ez mindig az érettségi eredményeinek közzététele táján esedékes. Akkor van egy össztársadalmi szörnyülködés és egymásra mutogatás a minisztérium-tanárok-diákok-szülők tengelyen, amelyen egyben a felelősöket is keresik azért, hogy a vizsgaeredmények zömében lesújtóak. Ti hol látjátok ennek a problémának a gyökerét, pontosabban min kellene változtatni ahhoz, hogy évről évre ne mindig ugyanez történjen?

Mi úgy gondoljuk, hogy az érettségi egyfelől egy meghatározó fordulópont a diákok életében, mindig is az volt. De még így is túlságosan nagy hangsúlyt kap. És ez amiatt van, hogy a romániai egyetemek többsége most már nem használ felvételi rendszert, hanem az érettségi eredményeit egyenesen bevezették felvételi eredményként. Ha valaki, például, közgazdaságtan egyetemre akar menni, nem vizsgázik közgazdaságtanból, hanem van egy román-magyar-matematika, illetve kémia vagy fizika érettségi vizsgája, és tulajdonképpen négy olyan tantárgyból fogják az ő tudását kérni az egyetemen, amelynek semmi köze nincs ahhoz, amit ő a továbbiakban tanulni fog, és amiből szakértő szeretne lenni. A lényeg az, hogy ő nem vizsgázik abból a tudományágból, amiben tanulmányait úgymond folytatni szeretné.

Ez sok mindent hoz magával, így például azt is, hogy felhígul az egyetemi közeg, egyre gyengébbek és gyengébbek az egyetemisták, a tanárok pedig egyre kétségbeesettebbek az egyetemeken is. És ennek az elsődleges oka az, hogy mindenütt az érettségi vizsgát veszik alapul. Ha minden egyetemen lenne felvételi, meggyőződésem, hogy a diákok sem fektetnének akkora hangsúlyt az érettségire. Persze, mindenki érettségizzen le, legyen meg az átmenője, a maximalistábbak szerezzék meg a maguk nagy jegyét, de ezen kívül az érettséginek semmilyen más funkciója nem lenne, mint annak szimbolizálása, hogy az illető sikeresen befejezte az iskolát. Azon felül mindenki készülhetne arra a felvételire, arra az egyetemre, amit szeretne magának, és így a tanárok is változatosabbá tehetnék az iskolai tanítást, lehetne mással is foglalkozni, mert már senkit nem érdekelne olyan borzasztóan az az egyetlen vizsga. Ráadásul, segíthetnének azoknak a diákoknak, akik abból a bizonyos tudományágból szeretnének felvételizni, amit ők tanítanak.

Nekem például mindig azok voltak a kedvenc pillanataim az iskolában, amikor a tanárnak sikerült elrugaszkodnia a tananyagtól, és az adott tudományágban tudott mondani egy-két érdekességet, hiszen meggyőződésem, hogy ők azért tanítják azt, amit tanítanak, mert érdekli őket, szeretik. Ezek a pillanatok mindig megmaradnak a diákokban. De ez nagyon ritkán történhet meg, mert mindenki az érettségire koncentrál.

És a szülők is mindig azt mondják: „fiam, ha nem tanulsz az érettségire és nem sikerül, akkor az egész életedet elrontottad, mert nem juthatsz be jó egyetemre.” És ez tényleg így is van. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy emiatt a buta érettségi rendszer miatt valaki jobban jár azzal, ha megbukik a tavaszi érettségin és szeptemberben újra vizsgázik, mint azzal, ha kihoz tavasszal egy 6,50-es átlagot. Mert ezt az átlagot neki egész életében cipelnie kell, bármilyen egyetemre akar menni, még akkor is, ha olyan tudományágak iránt érdeklődik, amelyet az érettségi nem foglal magába. Ezzel az átlaggal, lehet, be sem jut egy jó egyetemre, államilag finanszírozott helyre meg pláne nem. Abszurd és paradox helyzet ez, de tényleg jobb, ha a diák először elbukik az érettségin, mert így legalább van arra esélye, hogy ne egy borzasztó eredménnyel kelljen a továbbtanulását kockára tennie.

A vizsgarendszer bizonytalansága csak egy a középiskolások gondjai közül. A MAKOSZ prioritáslistáján a magyar diákokra nézvést milyen gondok vannak még, amelyeket mihamarább orvosolni kellene?

A magyar diákok érdekképviselete szempontjából elsődleges feladatunknak érezzük azt – hiszen ez a romániai magyar oktatás legnagyobb problémája is –, hogy a román nyelv és irodalom oktatása a kisebbségi diákoknak megfelelően történjen. A MAKOSZ korábbi generációinak is hosszú évek óta tartó harca az, hogy ez megvalósuljon.

Tavaly indult el egy olyan változás, amelyet jónak tekintünk, és reméljük, hogy ez középiskolai szinten is be fog indulni: azok, akik tavaly voltak ötödikesek, már a kisebbségieknek megfelelő módon tanulhatják román nyelvet és irodalmat. És azt is sikerült elérni, hogy ők majd a nyolcadikos képességfelmérőn is garantáltan ehhez illeszkedő tananyagból vizsgázzanak. És ez nagyon jó.

Persze, sokat kell magyarázni a román anyanyelvűeknek, hogy ennek a kezdeményezésnek nem az a célja, hogy a magyar diákoknak könnyebb legyen az érettségijük vagy bármely más vizsgájuk románból, hanem ezek a tantervek kifejezetten arra jók, hogy a magyar diákok megtanuljanak románul beszélni, megtanulják a szövegértést és írásbeli közlést is. És miután ez mind megvan, csak azután kell „belefolyni” az irodalomértelmezésbe meg a hasonló kérdésekbe. Hiszen az elsődleges gond az – főleg Székelyföldön –, hogy a sikeres román érettségi után sem tudnak megszólalni a diákok románul az utcán, nem tudnak elbeszélgetni senkivel, mert egyszerűen az iskola alkalmatlan arra, hogy őket felkészítse erre. És ez a tanterv hibája. Mert az angolt például kifejezetten csak iskolai körülmények között tanulják a diákok és végül eljutnak arra a szintre, hogy valakivel el tudnak beszélgetni. Ez pedig azért van, mert a tanterv figyelembe veszi azt, hogy aki nem tud angolul, annak előbb meg kell tanulnia. Ugyanígy kell legyen ez a román nyelvvel is. Amíg ezt nem veszik figyelembe, addig ez biztos problémaforrás lehet, és nem lehet azt mondani, hogy a gondot megoldottuk. De úgy tűnik, hogy ezt a jó folyamatot most már senki nem fogja megakadályozni.

Persze, vannak más középiskolás gondok is, amelyek nem specifikusan a magyar diákok problémái. Ezek közül az első az, hogy Romániában még mindig nagyon rossz az iskolai környezet, a diákok általános vélekedése pedig az, hogy nem szeretnek iskolába járni, és bárkit megkérdezünk, tízből kilenc diák ezt fogja mondani. Ezt mindenféle felmérés nélkül is megállapíthatom. És ez amiatt van, hogy kellemetlen és rossz az iskolai közeg, nem érzik azt, hogy ők ott fejlődnek, jó célból tartózkodnak ott, hogy jó nekik az iskolában.

Ennek egyik oka az, hogy az iskolai rendszer továbbra megtartotta a korábbi rendszerek megrögzött merevségét, szabályrendszerét és szigorát, és azt, ahogy szüleink és nagyszüleink tanultak az iskolában. Kisebb-nagyobb változtatásokkal, de ugyanaz a rendszer működik most is, hiszen az, hogy informatikát is tanulhatunk azóta, tényleg minimális változtatás. De ha az iskolai környezetre gondolunk, akkor is minimális változásokat tapasztalunk. Nagyon sok iskolában – és itt most a magyar iskolákról beszélek, mert azokkal állunk mi kapcsolatban – hatalmas harca, küzdelme a diákoknak az, hogy ne kelljen kötelező módon egyenruhába járniuk, amikor a törvény konkrétan kimondja, hogy egy-egy iskola nem vezetheti be köztelező módon az egyenruhát, nem büntethetnek meg senkit azért, mert nem ilyesmi van rajta. Romániában még mindig vannak ilyen magyar intézmények – köztük nagynevű középiskolák –, ahol a diákoknak mindennapi harcokat kell vívniuk azért, hogy a törvényt betartsa az iskola vezetősége.

Hasonló probléma a szabadságjogok gyakorlása: még most is az az általános vélekedés, hogy a diák azért van ott az iskolában, hogy tanuljon és semmi mással ne foglalkozzon. Üljön be órára és hallgassa, ahogy a tanár beszél, de ne szólaljon meg. A tanár pedig, akárcsak régebben, általában nem hajlandó beismerni azt, amikor hibázik, ha meg a diák felhívja a figyelmét erre, akkor büntetésben részesül, például azt mondja „na, ha ilyen okos vagy, akkor gyere, felelj inkább”. Ezek pedig mind olyan dolgok, amelyek az iskolai közeg, az iskolai élet romlásához vezetnek. A probléma pedig abból ered, hogy sem a tanár, sem a diák sem hajlandó úgy tekinteni erre a viszonyra, mint egy partnerségre – amit ugye sokat promoválunk és hangoztatunk. Ebben, úgy gondolom, hogy főként a tanár a hibás, hiszen ha valaki évek vagy évtizedek óta az oktatási rendszerben dolgozik, akkor a partnerséghez szükséges első lépést neki kell megtennie, kialakítania a módszereit ehhez. Mert a diák csak négy évig jár a suliba, így a változtatás felelőssége tulajdonképpen a tanáré.

Ehhez kapcsolódna a következő kérdésem, de előbb engedj meg nekem egy kissé ironikus megjegyzést: 1993-ban, amikor én voltam középiskolás, ugyanígy kellett érvelni az egyenruha ellen, és ezt a tekintélyelvűséget is jól ismerem. Tehát a „bezzeg az én időmben” óta nem változott semmi, és ez szomorú. Na, de beszéljünk inkább arról, hogy nemrég készült egy lesújtó felmérés a pedagógusok körében, amelyből az derült ki, hogy azok, akik a jövő nemzedékét tanítják sem elfogadóknak, sem pedig felvilágosultaknak nem mondhatók. Nyilván, nem lehet általánosítani, de mik a tapasztalataid, mennyire reális ez a tanárokról bemutatott kép?

Ezzel a felméréssel nem találkoztam, de érdekesnek hangzik az eredménye. Személyes tapasztalatom az, hogy nem ennyire rossz a helyzet. Magam is egy nagy múltú középiskolába jártam Marosvásárhelyen – de arról is beszélhetek, amit a hasonlóan tekintélyes iskolák esetében tapasztaltunk – , ott a tanárok minősége és színvonala ilyen tekintetben is jónak mondható. S bár van panaszkodnivaló és lehetne a helyzet sokkal jobb, alapvetően nincs ilyen jellegű gond.

Tény viszont az, hogy ezzel ellentétes helyzetekről is van tudomásom, és rengeteg olyan iskola is van, ahol probléma van a tanárállománnyal. Ennek alapvető oka pedig az, hogy Romániában a tanárképzés gyakorlatilag nulla, szinte semmiféle ilyen jellegű oktatás nem történik.

Az egyetemen, ha valaki akarja, felveheti az úgynevezett pedagógia modult, amely minden évben egy plusz tárgyat jelent a szakirányú tárgyai mellett, és ez körülbelül azt jelenti, hogy neveléspszichológia, pedagógia és hasonló témákban tartanak nekik előadásokat. De ez nagyon kevés, mert lehet, hogy erre a tárgyra nem is fektet olyan nagy hangsúlyt az illető, csupán vizsgázik belőle.

Ha azt akarnák, hogy a tanáraink igazán profik és jó tanárok legyenek, akkor kellene legyenek olyan egyetemek, ahol ezt megtanítják nekik. Mert attól, hogy valaki matematika-informatika karra jár és felveszi a pedagógia modult, még egyáltalán nem biztos, hogy matektanári szakképesítést kap. Nem. Legyen külön matematikatanárt képező egyetem. Külföldön nagyon sok helyen működnek ilyen egyetemek, amelyeken a tudományág elsajátítása mellett a pedagógiai szakképzésre, az oktatás módszertanára hatalmas hangsúlyt fektetnek. Mert egy jó tanárnak nemcsak azt kell tudnia, hogyan viszonyuljon a diákokhoz, hanem azt is, hogy a tantervet hogyan tudja leképezni órákba, hogyan tudja élvezhetővé tenni a tananyagot.

Általános tendencia az, hogy a pedagógia modult választó egyetemistáknak nagyon kis százaléka mondja azt, hogy azért választotta ezt, mert általános vagy középiskolai tanár szeretne lenni.

Legtöbbjüknek ez egy másodlagos opció: „hát, ha nem jönnek be a számításaim, még mindig ott a lehetőség, hogy egy falusi iskolába ellegyek, magyart tanítsak…” Ez hatalmas probléma, hiszen oda jutunk el – és ez már elég hosszú ideje így megy –, hogy nem a legjobb egyetemi hallgatókból lesznek tanárok, hiszen ők választhatnak, és nyilván azt fogják választani, ami nekik jobban megéri anyagilag. A tanári fizetések viszont még mindig eszméletlenül kicsik, időnként növelik ezeket, de a befektetett munkához képest még mindig aránytalanul alacsonyak. Nincs mit csodálkozni tehát azon, ha egy jó diák, aki tízessel végzi az egyetemet, nem tanár akar lenni kétezer lejes fizetésért, hanem inkább informatikus vagy projektmenedzser egy multinál, ami a tanári fizetésnek jobb esetben hétszeresét fizeti. Megkapja a munkájáért járó megbecsülést és még az állami közeggel sem kell küszködnie.

A tanárok jelenlegi minőségéhez vezető folyamat tehát nagyon hosszú, és azzal kezdődik, hogy kicsik a fizetések, megélhetési gondokkal küzdenek, ehhez még hozzáadódik az is, hogy rossz az oktatás közege és rossz a munkamorál. Hiszen szinte mindenki B opcióként tekint ma a tanügyre, és körülbelül így is végzi a munkáját. Mondjuk, ez meg is látszik.

Nem akarok leírni senkit azért, mert fiatalabb – köztük is vannak jó tanárok –, de az megfigyelhető, hogy az idősebb tanárok lényegesen jobbak, több energiát fektetnek a munkájukba, több tudást tudnak átadni. És ez azért van, mert régebb volt tanárképzés, és nem létezett ez a tendencia sem, hogy többnyire a gyengébb diákok választották ezt a pályát.