A nagyszebeni Astra dokumentumfilm fesztivál programigazgatójával, Kató Csillával a kétnyelvű gyermekek nevelésének hétköznapok írta alapelveiről, sikereiről és buktatóiról beszélgettünk. Ő civilben Budrala Sára édesanyja, aki a Maszol megkeresésére előzőleg már összefoglalta frappánsan, milyen is megélni a kétnyelvűséget, hogyan gondolkodik önmagáról egy vegyes házasságból származó fiatal. Ezúttal a nevelés gyakorlatát tekintettük át, Kató Csilla pedig azt hangsúlyozta ennek kapcsán: a szülői elszántság mellett szükség lenne egy speciális tankönyvre, amelyből a szórványban élő gyermekek magyarul tanulhatnak, ha valamilyen okból nem az iskolai oktatást választják, netán nincs ilyen lehetőség a közelükben.

A vegyes családokon belüli kétnyelvűségről nekem mindig az egyensúlyozás jut eszembe, egyfajta ekvilibrisztika az anya, illetve az apa nyelve és, persze, kultúrája között. Nálatok ezt sikerült-e megvalósítani a családban, hogy néz ez ki a hétköznapok szintjén?

Amikor összeházasodtunk, volt egy megegyezésünk a férjemmel, hogy a gyerekeinket – ha lesznek – beavatjuk mindkét kultúrába, nyelvbe. Én székelyföldi vagyok, csíkszeredai, ahol ugye az iskolai román nyelvtanulásban – bár leérettségiztem – nem jeleskedtem, nem volt erre lehetőség. Magyarán: nem tudtam románul, mert nem használtam a nyelvet napi szinten. Irodalmi elemzéseket kellett készíteni, de a hétköznapokban nem volt alkalmam románul megszólalni. Érettségi után külföldön éltem, így az a nagyon kevés romántudásom is, amely mesterséges módon valamelyest mégis bekerült a fejembe, majdnem egészében eltűnt. Amikor Dimitruval, a férjemmel találkoztunk, én még annyit sem tudtam románul, mint középiskolában. Tehát, én tulajdonképpen 1998-ban kezdtem megtanulni a nyelvet, amikor Nagyszebenbe kerültem. Neki viszont a mai napig nem sikerült megtanulnia magyarul, tehát eleve van egy kis aszimmetria az eredeti elképzelésünkben.

Három gyerekünk van, én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy ők – amennyire csak lehet – megtanuljanak magyarul Nagyszebenben, zömében román környezetben. Ez igen érdekes kihívásnak bizonyult, hiszen kezdetben azt sem tudtam, hogyan is vitelezzem ki, úgyszólván „kísérleti projekt” volt. Viszont el kell mondanom, hogy a hétköznapok nagyban leegyszerűsítik a dolgokat. Nem hiszem azt, hogy ez csupán elhatározás kérdése: egész egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy a gyermekeimmel – a hozzám legközelebb álló emberi lényekkel – ne tudjak a saját nyelvemen beszélni. Ez nem valamiféle patrióta elképzelés volt, hanem nagyon is intenzív, gyakorlatias cél.

Ráadásul, a barátnőim, akik mind erdélyiek, és akikkel nagyon közeli kapcsolatban állok gyermekkorom óta a mai napig, mind külföldön élnek. Mi is ezért éltünk Magyarországon sokáig, aztán ők Nyugat felé irányultak – Franciaországban, Németországban vagy Kanadában élnek különböző nemzetiségű férjeikkel –, mi pedig visszatértünk Romániába. A kétnyelvű gyermek neveléséről nem is volt elképzelésem, hiszen ráadásul a társaságunkból elsőként nekem született gyerekem, így ebben a tekintetben én voltam a kísérleti terep.

Az elején, születésük után, valamelyest egyszerű volt a dolgom, mert akkor csupán beszélnem kellett a gyermekeimhez magyarul, zenét hallgattunk, állandóan „műsoron” volt nálunk a Kaláka és más gyermekzenék, olvastam nekik. A nehézségek akkor jöttek, amikor kezdődött az iskola, mert bár Nagyszebenben akkor is volt és most is van magyar osztály – próbálják fenntartani szimultán oktatási rendszerben, mert kevés a gyermek –, én ezt nem találtam a gyermekeim számára megfelelőnek. Hozzá kell tennem azt is, hogy Nagyszebenben létezik egy sajátos oktatási helyzet: a ’90-es években nagyon divatba jött a német nyelvű oktatás, és azóta is újabb és újabb német osztályokat hoznak létre, amelyekben már kizárólag román gyermekek tanulnak, mert szászok már nem nagyon élnek itt. Gyermekeim német óvodába jártak, az iskolakezdéskor pedig választhattuk volna mindhárom nyelvet, de én úgy láttam, hogy a magyar oktatás nem elég színvonalas, a szimultán oktatás pedig sehogy sem volt szimpatikus számomra.

A német oktatást pedig éppen a magyar nyelv elsajátítása miatt nem választottam, mert tudtam azt, hogy most már erőfeszítést kell tennünk a megtanulásáért. Valószínűsíthető, hogy minden energiánk a német nyelv elsajátítására ment volna rá azért, hogy az iskolai teljesítményük megfelelő legyen. Így nem maradt volna időnk semmi egyébre. Ezért döntöttünk úgy, hogy a román osztályt választjuk, és időközben tanuljuk itthon a magyart.

El kell itt mondanom, hogy bár nekem van pedagógia felkészültségem, hiszen tanítóképzőt végeztem, nagyon sokat segített volna ebben egy tankönyv, amely a magyar tanulást lehetővé teszi azoknak a gyermekeknek is, akik nem járnak magyar osztályba. Én próbáltam különböző tankönyvekre alapozva feltalálni magam, de tudom azt is: sokkal könnyebb lett volna, ha létezik egy ilyen tankönyv. Nagyon támogatnám ennek megszerkesztését, akár tanácsokkal is ellátnám a szerkesztőket a saját hétköznapi tapasztalatomra alapozva.

A ti családotok a művészetek terén otthonos, mondjuk el azt is: a dokumentumfilmek készítésében és népszerűsítésében jártas, ez pedig egy olyan szakterület, amelyen mindenféle másság – a legalapvetőbbtől a legbonyolultabbig – otthon van, a többnyelvűség pedig szinte követelmény. Úgy általában, mennyire számít szerinted a szakma, a közeg, amelyben az illető család mozog, abban, ahogy a kétnyelvűséget, a kettős identitást menedzselik a szülők hétköznapokban?

Nyilván, számított a szakmánk is abban, hogy kezelni tudjuk a sajátos helyzetünket: humorral és egy kevés távolságtartó rálátással felmérjük a lehetőségeket. Ha körülnézek a környezetemben, azt látom, hogy ez a hozzáállás nem nagyon gyakori. Ennek ellenére viszont azt kell mondanom: ezek a fontos dolgok mind-mind a hétköznapok szintjén történnek és dőlnek el.

Éppen a Kanadában élő barátnőm fogalmazta meg nagyon találóan: azt tapasztalta meg az ő kétnyelvű gyermekei nevelésében, hogy mindig mindent újra kell „tárgyalni” velük a fejlődésük valamennyi fázisában. Nincsenek örökre eldöntött és leszögezett dolgok, amelyek szerint a hétköznapokat megélik. Én is így érzem ezt.

Melyek szerinted a kétnyelvű gyermek nevelésének alapelvei? Vannak-e ilyen mágikus pedagógia eszközök, amelyek hatékonyságát magad kísérletezted ki és működnek?

Nagyon érdekesnek tartom ennek kapcsán azt, hogy amennyire elterjedt jelenség a vegyes házasság és a kétnyelvűség a világban, aminek ráadásul növekvő tendenciája van – és itt most nem feltétlenül és kizárólag a magyar-román helyzetre gondolok –, annyira nem tudunk vele mit kezdeni.

Én először kapkodni kezdtem, mindenféle szakkönyveket felkutattam és elolvastam erről. De ezek egyáltalán nem segítettek, mert csak magát a jelenséget írták le, és nem azt, hogyan is néz ki ez a mindennapokban, nem voltak gyakorlati jellegűek. Három gyerekkel most már elég gazdag tapasztalatot szereztem ilyen téren.

Érdekes volt számomra és nagyon megjegyeztem, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor Nagyszebenbe költöztem, találkoztam egy idős nénivel, aki román-magyar-szász vegyes házasságból származott, és aki mindhárom nyelvet beszélte, de keverte őket, egyiket sem használta tisztán. Engem nagyon megdöbbentett és megijesztett maga a jelenség. Belegondoltam: ez valójában egy rémes dolog.

Gyakorta halljuk azt is, hogy mennyire jó a soknyelvűség, de ennek annyi ága-boga van, mi pedig mindebből csak a felszínt látjuk. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon sok ambiciózus román szülő, aki német iskolába íratja a gyermekét, elég gyakran problémákba ütközik, mert nem minden gyermek tud alkalmazkodni ahhoz a szuper ötlethez, miszerint már gyermekkorától töltik a fejébe a különböző idegen nyelveket. Abszolút láttam ennek a mítosznak az összes hátulütőjét.

Ezért is fogalmaztam meg a magam számára alapelvként azt – és ez eléggé jól bevált: bármelyik nyelven beszélünk, ne keverjük bele a másikat, mert könnyen ki lehet lyukadni egy amolyan „keveréknyelvhez”. Ugyanakkor, szórványban az a legnehezebb dolog, hogy a másik nyelvét nem tudja élő módon használni a gyermek. Ahhoz viszont, hogy azt a nyelvet jól tudja beszélni, el kell jutnia arra szintre, hogy az érzelmeit, az általa átélt dolgokat meg tudja fogalmazni azon a nyelven, legyen elégséges szókincse ehhez. Az én gyermekeim nagyon betartják azt, hogy nem keverik a nyelveket: ha valami nem jut eszükbe azonnal magyarul, akkor hagyom, hogy mondják el románul – a környezet miatt is könnyebben megy nekik –, utána pedig megkérem, hogy ugyanazt mondják el magyarul is.

Sára lányod azt az érdekes dolgot is említette a beszélgetésünkben, hogy egy-egy szó hangulatának, értelmének nem mindig van tökéletes megfelelője a másik nyelvben, nem mindig tudja tökéletesen kifejezni azt, amit a beszélő érez. Így sem elfogadható a keverés?

Ez igaz, de ezek nagyon ritka esetek. Semmiképp nincs olyan, hogy egy bizonyos nyelven lehetetlen megfogalmazni valamit, ritka esetekben viszont van egy-egy kifejezés, ami talán tömörebb és jobban rámutat arra, amit az illető helyzetben valaki meg szeretne fogalmazni. De ezt nem tartom eléggé megalapozott érvnek a nyelvek keverésére.

Ami a nevelési további alapelveit illeti: később, az írás és olvasás megtanulásakor sok minden kialakult, és én azt tapasztaltam, hogy az első és negyedik osztály közötti időszak az, amikor a gyermek megtanulhat írni-olvasni a család második nyelvén teljesen normális ritmusban. Ha ez az időszak kimarad, akkor később már nagyon nehéz.

Én például soha nem tudtam rendesen, nyugodtan mosogatni, mert a konyhaasztalnál mindig ott ült az egyik gyermekem, aki tanulta a magyart, és akkor félretettem a házi munkát, hogy tanuljuk együtt az írást és olvasást. Csupán akkor volt erre időnk.

Van-e alapvető – úgy szólván: alkatilag meghatározott – különbség abban, ahogy a gyermekeid a kétnyelvűségről gondolkodnak? Sára lányod véleményét, hozzáállását korábban megismerhettük…

Sáránál nagyot lendített az, hogy ő Kolozsvárra ment magyar középiskolába. Ő döntött így, és meghatározó volt ebben az is, hogy mi itthon, a konyhaasztalnál tanultuk előzőleg a magyar nyelvet és irodalmat. De tovább már nem működött volna az, hogy ebben a keretben folytassuk ezt: József Attila költészetét már nem lehet mosogatás közben megtanítani, ehhez már középiskola kell. Jól érzi ott magát és a mai napig is csodálom őt, hogy milyen gyorsan és szépen tudott alkalmazkodni. Ez egy kisebb csoda számomra. A másik két gyermekem még nem ment át azokon az időszakokon, amiken Sára, úgyhogy ők egy picit másképp látják most ezt a kérdését.

Ha a nyelvi ekvilibrisztikát sikerül is megvalósítani, de mi a helyzet a kulturálissal, illetve a nemzeti vetülettel? Magyarán: téma-e nálatok december 1-je és március 15-e vagy éppenséggel jótékonyan távol tartjátok magatok mindkettőtől?

Téma ez, persze. Mindenikünk el szokta mondani, mit gondol egyikről vagy másikról. A családunk például december 1-jén szokott disznót vágni… De komolyabbra fordítva: tudatosítottuk magunkban a kétfajta történetírás különbözőségeit egyik-másik történelmi esemény kapcsán. Fontosnak tartjuk beszélni ezekről, és mindig oda lyukadunk ki, hogy valójában újra kellene írni ezeket. De ettől még megy tovább az élet…