Az aradi magyarság már a kezdetektől, az 1849. október 6-i kivégzés után a szívén viselte a hős tábornokok emlékének az ápolását. A forradalom és szabadságharc véres megtorlása után, az önkényuralom idején azonban ez nem volt lehetséges, csak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően lehetett szabadon emlékezni. Ezután jelentek meg az emlékjelek, az obeliszk és a Szabadság-szobor, gyűjtés indult az Ereklyemúzeum létrehozására. Az első világháború utáni román hatalom, majd a kommunista diktatúra megpróbálta ezeket eltüntetni, vagy legalábbis kitörölni a közemlékezetből, de így is, Arad megyében több mint kéttucat emlékhely maradt fenn, és néhány épület ma is őrzi a forradalom nyomait. (A most újraolvasásra ajánlott cikkünk 2018. október 6-án jelent meg.)

Az enyhülés után az első, még kezdetleges emlékjel kezdeményezője Barabás Péter asztalos, a későbbi (budapesti és bukaresti) országgyűlési képviselő, a legnagyobb aradi magyarnak tartott Barabás Béla apja volt. „A saját kertjéből egy eperfát ásott ki, amelyet a legényeivel kivitetett a vesztőhelyre – mesélte Puskel Péter helytörténész. – Tizenhárom ágát hagyták meg, amelyekre cetliken felírták a tábornokok neveit. Állítólag valaki egy emléket akart hazavinni s letört egy gallyat a fáról. Sajnso a rossz példa ragadós, és hamarosan csupasz maradt ez az eperfa.”

Hol sírjaik domborulnak…

1871-ben egy gránitlapot helyeztek el a kivégzés vélt helyszínén, tíz év múlva, 1881-ben pedig felállították a ma is látható obeliszket, amelynek a talapzatában 1974-ben, a kivégzés 125. évfordulóján helyezték el a mártír tábornokok közül 11-nek a földi maradványait. Kiss Ernőt a délvidéki Eleméren, Dessewfyy Arisztidet pedig a felvidéki Margonyán temették újra évtizedekkel korábban, családjaik kérésére.

A többiek csontjait és a bitófák darabját az 1930-as években folytatott ásatások során találták meg: négy főtisztet 1849. október 6-án hajnalban agyonlőttek a vár 6. számú kapujának közelében, kilencet pedig felakasztottak a vársáncon kívül, ám az osztrák várparancsnok nem engedte a kivégzettek keresztényi módon történő elhantolását, mondván, hogy „a katona ott pihenjen, ahol elesett”. A volt kormánybiztos Csernovics Péter, Damjanich János feleségének, Emíliának a rokona azonban lefizette a hóhért és az őröket, így emberei kicsempészték Damjanich és Lahner György (akit pont a születésnapján végeztek ki) holttestét, és a mácsai Csernovics-kastély parkjában temették el. Gróf Leiningen-Westerburg Károlyt a család kérésére kihantolták és a 19. század hetvenes éveiben Borosjenőben temették újra.

A többiek teteme tehát az 1930-as években végzett ásatásokkor került elő, és az aradi köztemetőkben helyezték el őket, hogy aztán 1974-ben újratemessék a tábornokokat. A kutatásnak az lett az egyik meglepő eredménye, hogy a közemlékezet tévesen jelölte meg a kivégzések helyét; a mostani obeliszktől mintegy 200-250 méterre lehetett, a Maros és a várfal között, ahol most a Temesvár felé vezető műút húzódik. Összegzésképpen Puskel Péter aláhúzta: a magyar szabadságért adták az életüket, de a 13-ak közül egyik sem nyugszik a mai Magyarország területén.

Ereklyemúzeum

Közben, szintén 1867-ben, az Alföld című lapban megjelent felhívás nyomán országos méretű gyűjtés indult a '48-as Ereklyemúzeum létrehozására. A közművelődés támogatására és a vértanúk emlékének ápolására alakult Kölcsey Egyesület szervezte a munkát, és 1893. március 15-én megnyílt az első kiállítás. A relikviák sokáig a színház emeleti helyiségeiben kaptak helyet, de a gyűjtemény folyamatosan bővült, és amikor 1913-ban felépült a Kultúrpalota, átköltöztették a több mint 17 ezer tárgyi emléket és dokumentumot (az Ereklyemúzeum jelentette a mai megyei múzem alapját).

Túlélte az első világháborút és a trianoni határmódosítást, sőt a kommunista diktatúra első sötét korszakait is, de az 1970-es évek közepén, amikor a Ceaușescu-korszak személyi kultusza kezdett elhatalmasodni, a raktárak mélyére száműzték, csak néhány tárgyat hagytak meg egy sarokban.

2009-ben és 2010-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeummal és a Budapesti Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal közösen, európai uniós támogatásból restaurálták és katalogizálták az Ereklyemúzeum anyagát, 2015. október elsejétől pedig újra állandó kiállításon tekinthető meg az aradi múzeum második emeletén. Zakar Péter szegedi történész, a projekt egyik lelke egyedülálló tematikus gyűjteménynek nevezte, amely civil kezdeményezésre, polgári összefogással született meg.

„Olyan dokumentumokat találtunk, amelyek kiegészíthetik eddigi ismereteinket az 1848-as forradalomról, illetve olyan tárgyakat láthatnak a látogatók, amelyek alapján képet alkothatnak arról, hogy éltek ezek az emberek a hétköznapokban” – mondta. Olyan ritkaságok láthatók Aradon, mint Kossuth Lajos pipája, gróf Leiningen-Westerburg Károly szívurnája, Damjanich János mankója és összecsukható karosszéke, vagy annak a szekérnek a darabjai, amelyen Damjanichot a vesztőhelyre vitték.

A Szabadság-szobor többet volt fogságban, mint szabadon

A 19. század '80-as éveiben a szoborállítás gondolata is felvetődött Aradon. A városi bizottság pályázatát Huszár Adolf nyerte meg, de váratlan halála miatt a fiatal lendvai szobrászra, Zala Györgyre bízták a szoborcsoport befejezését. „Nem készült el vele a negyvenedik évfordulóra, így 1890. október 6-án avatták fel a színház háta mögötti Szabadság téren – mondta Puskel Péter. – Sajnos csak 35 évig állt köztéren, de ennyi ideig sem láthatták az aradiak, mert a román közigazgatás beveztése után, 1921-ben a Brătianu-kormány a lebontás mellett döntött, és bedeszkázták, majd 1925-ben darabjaira szedték.”

1999. október elsejéig az aradi várban őrizték az allegorikus szoboralakokat, amikor is román–magyar kormányközi megállapodás alapján kihozták onnan, és a restaurálást követően 2004. áprilisában ismét köztéren állították fel Aradon: de nem eredeti helyén, hanem a volt Attila, később Tűzoltók téren, ahol létrehozták a Román–magyar megbékélési parkot. Jövőre lesz a 15. évfordulója az avatásnak, tehát elmondható, hogy a Szabadság-szobor többet volt elzárva, mint szabadon.

Világos

A szabadságharc tragikus kimenetelének előzménye a világosi tárgyalások Görgey Artúr honvédtábornok és az – osztrákok által segítségül hívott – orosz cári csapatok vezérei között, majd a fegyverletétel 1849. augusztus 13-án a csigérszőllősi pusztán. Ujj János helytörténész szerint egy fegyverletétel sosem lehet pozitívum, de Görgey belátta, hogy öngyilkosság lett volna 35-37 ezer fős seregével szembeszállni a 200 ezresre tehető orosz csapatokkal.

A hegyaljai Világoson, az egykori Bohus-kastélyban, ma Ioan Slavici-múzeumban látható az az asztal, amelynél – a felirat szerint – aláírták a fegyverletételi egyezményt. „Valójában nem írtak alá semmit – cáfolta meg Ujj János. – Csak egy szóbeli egyezség volt.” Szintén történelmi helyszín a szőllősi mezőn lévő egykori malomépület, amelynek a közelében megadták magukat a honvédek. A malomnak ma már csak a falai meredeznek.

13-ak vagy 17-ek?

13 vértanút tart számon a közemlékezet, de tulajdonképpen 17 főtisztet (nem is voltak mind tábornoki rangban) ítélt halálra a „bresciai hiéna”, Julius Jacob von Haynau osztrák táborszernagy. Elsőként Ormai-Auffenberg Norbertet, Kossuth Lajos szárnysegédjét végeztette ki, akit az arad-hegyaljai Pankotán fogtak el 1849. augusztusában 22-én. Puskel Péter szerint elmenekülhetett volna, de vitézül várta a sorsát, ami az lett, hogy tárgyalás nélkül, helyben felakasztották. Lenkey János hősiességét Petőfi Sándor is versbe foglalta – hívta fel a figyelmet a helytörténész a másik, kevésbé ismert katonára –, rajta viszont az aradi várbörtönben elhatalmasodott az elmebaj, ezért végül nem végezték ki, bár őt is halálra ítélték.

Nem sokáig maradt életben, 1850 februárjában a várfogságban halt meg. A mai Tisztviselőtelep helyén lévő egykori honvédtemetőben temetőben temették el, de 1936-ban Eger város küldöttsége kérésére a földi maradványai elvitték szülővárosába. Hauk Alajost a többiek után bő négy hónappal, 1950. február 9-én végezték ki. Hármójuknak a belvárosi római katolikus templomban van közös emléktáblájuk.

Az 1849. októberében, de már 25-én lőtték agyon Kazinczy Lajost, Kazinczy Ferenc nyelvújító hetedik és legkisebb fiát. Puskel Péter szerint nem ismert a kivégzés helye, és a teteme sem került elő, de a belvárosi református templom előterében emléktáblát avattak neki. Baracsi Levente lelkipásztor szerint Kazinczy halála az egyházközség anyakönyvébe van bevezetve.

Minorita templom a vértanúk emlékére

Fontos szerepet játszottak a forradalomban a minorita rend tagja. 1848-ban közülük tízehn álltak be nemzetőrnek, és a jelenlegi belvárosi római katolikus templomot, a mintorita templomot is az emlékükre emelték. „A konszakrációs táblán azt írja, hogy »a megdicsőült aradi vértanúk emlékére«, és másik érdekesség, hogy a templomban tizenhárom pár márványoszlop vezet a diadalív fel” – hívta fel a figyelmet Fekete Károly, a mai Kölcsey Egyesület alelnöke.

Aradon számos más ismert helyszíne van a 1848–'49-es eseményeknek. A forradalom kitörését követően a vár osztrák kézen maradt, és a várparancsnok három hónapon át lövette a várost, úgyhogy akkor pusztult el a középkori épületek többsége. Az ágyúgolyók ma is láthatók néhány házfalban: például az ún. Rácfertályon az első román iskola, a Preparandia falában, vagy Újarad főutcáján a Beller-házként ismert ingatlan újkori tulajdonosai a renoválások során nem tüntették el, hanem mementóként alakzatba rendezték a lövedékeket.

Az érdeklődő turistákat Erdélyi István idegenvezetőként kalauzolja el ezekre a helyekre, megmutatva az 1849 februárjában a szerb lázadók ellen vívott utcai csaták helyszíneit is (Asztalos Sándor főhadnagy vezetésével sikerült kiűzni a forradalom ellenségeit, és a győzelem hírére Kossuth az aradiak vitézségét az egri várvédők hősiességéhez hasonlította).

A városnéző túra a központból indul. „Itt áll a Fehér Kereszt Szálló, ahová megérkezett a postakocsi a tizenkét ponttal és a forradalom hírével, és ahol elszállásolták a tiszteket az ítélkezés előtt. Onnan eljutunk a Szabadság térre, ott volt régen a városháza, ott tartotta utolsó ülését a forradalmi kormány, és ott ruházta fel Kossuth teljhatalommal Görgey-t. Tovább haladva láthatjuk a régi színházat, ahol felolvasták a tizenkét pontot, elzavarták a német és cseh színészeket, és a Rákóczi-indulót énekelték. Eljutunk a Csernovic-házhoz, ahová Damjanich és Lahner tetemét hozták a kivégzés után, majd elszállították Mácsára. Közben útba ejtjük a vastuskót, vagyis a Winkler-házat, amiben az osztrák sziguranca működött” – vázolta az útvonalat Erdélyi István.

Az elfeledett tábornok

Kevésbé ismert személyisége a forradalomnak és szabadságharcnak Gaál László honvédtábornok, aki Bem vezénylete alatt tucatnyi győztes ütközetet vívott meg. Aradot elhagyva az erdélyi hadsereghez csatlakozott. 1849 elején a temesvári csatában egy 12 fontos ágyúgolyó letépte a bal lábát. Hű katonái másfél óráig cipelték puskákon, majd Lázár Vilmos ezredes kocsiját felajánlva neki, Bulcsra szállították, ahol Fechtig báró bújtatta1850 februárjáig.

A legenda szerint, amikor a 13 tábornok aradi kivégzéséről értesült, megmérgezte magát, és Bulcson temették el. Gáal László hamvai máig a Maros mellett, a Mocsonyi-család sírjai szomszédságában nyugszanak. Ezzel együtt Arad megyében a ’48-as sírok, emlékhelyek száma meghaladja a 25-öt. Köztük van a kevésbé ismert Várady-Baranyai György sírja Világoson, vagy az ágyúöntő harangkészítő mester, Hönig Frigyes sírja az aradi temetőben.